Idén ötödszörre rendezik meg október 19. és 22. között a Primanima Nemzetközi Elsőfilmes Animációs Fesztivált, ahol több mint 100 filmet láthatnak az érdeklődők. A közel nyolcvan versenyfilmet a nemzetközi animáció fiatal tehetségeiből álló háromtagú zsűri fogja értékelni: Csehországból Alexandra Hetmerová, Finnországból Joni Männistö, Észtországból pedig Kristjan Holm érkezik, akik a fesztivál előtt meséltek az animációval való kapcsolatukról vagy épp adnak tanácsot a fiatal alkotóknak.

Joni Männistö díjnyertes animációsfilm-rendező, animátor. 1981-ben született Finnországban. Miután 2011-ben lediplomázott a Turku Művészeti Akadémia animációs tanszékén, a Paperihattu és a Turun Anikistit nevű finn animációs csoportosulás tagja lett. Olyan díjnyertes rövidfilmek rendezője, mint a Csapda (Katiska, 2008), Rajzás (Kuhina, 2011) és az Electric Soul (2013), illetve animációs alkotókétn részt vett a Recycling (2014) és a Wormhole (2016) című kollektív alkotásokban, A filmkészítés mellett a Turku Animációs Filmfesztivál művészeti igazgatója és a Turku Művészeti Akadémia vendégelőadója. Jelenleg Tallinban él és dolgozik.

Vetítés és beszélgetés a Primanimán

Október 22. szombat 14.00 | BABtér (2040 Budaörs Templom tér 12.)

• Csapda (The Trap, 2008)
• Rajzás (Swarming, 2011)
• Electric Soul (2013)
• Recycling (2014)
• Féregjárat (Wormhole, 2016)

Joni Männistö: Csapda

Filmjeidben használtál már rajzanimációt, bábot, tárgymozgatást. Mi határozza meg, hogy melyik technikát választod? 

A Turku Művészeti Akadémián már sokféle technikát kipróbáltam a filmjeimben és workshopokon is. Az Akadémián főleg tradicionális technikákat tanulnak a diákok, az egyetemi évek alatt pedig mindenféle filmet kell készíteniük: például bábfilmet, kézirajz alapú darabot, a diplomamunkájukban pedig szabadon választhatnak az animációs formák közül.

Nagyon élvezem, ha kézzel alkothatok, ezért legtöbbször valamilyen hagyományos technikát választok a filmjeimhez. És annál, hogy a számítógép előtt üljek, már az is sokkal fizikaibb dolog, hogyha az átvilágító asztalon dolgozhatok. És persze még akkor is rengeteget kell a monitort bámulnom, ha valamilyen hagyományos technikával dolgozok. De bármelyik kifejezési módot is használom, szeretem azt a kapcsolatot érezni, ami köztem és az eszközök között van. És megszámlálhatatlanul sok szerszámot és eszközt használok egy filmnél. Az biztos, hogy nem szeretnék egyféle technikánál kizárólagosan leragadni. Sokkal többet kihozhatsz úgy a filmedből, ha olyan technikát használsz az elkészítésénél, ami támogatja a történetet. Szeretek kísérletezni, egyféle technika egyszerűen nem elég nekem.

Általában bevillan egy ötlet vagy egy jelenet, és ezután kezdem el írni a forgatókönyvet. A vizuális ötlettel már a technika is megvan, általában ez passzol a leginkább a kész filmhez, de a végső forgatókönyv még alakíthat ezen. Az ötletek folyamatosan változhatnak, amire először gondolok, az végül nem feltétlen illik majd a filmhez, a technika pedig ugyanígy alakulhat. Egy olyan művészeti formánál, mint a film, nagyon fontos, hogy a technika támogassa a történetet és a filmet.

Szerinted felismerhetők a Turku Művészeti Egyetemen készült animációk a stílusuk alapján? Mi a közös bennük?

Képzeljünk el egy olyan filmet, amiben tökéletesek a vonalak, tökéletes a mozgatás, tele van akcióval, sok a szöveg bennük, rengeteget gesztikulálnak. Azaz egy tök kommersz animációs filmet. És most ennek a teljes ellentettjét. Na, a Turkuban készült animációk ez utóbbiak. Remegő vonalak, kicsit bizonytalannak tetsző mozgatás. De mindez teljesen szándékos. Annak idején a csoporttársaimhoz képest alig tudtam rajzolni, de ha filmet készít az ember, nem ez a legfontosabb. Csodás dolgokat lehet létrehozni anélkül, hogy az ember mindenben tökéletes lenne.

Az egyetemi évek alatt a szakmai készségek is fejlődnek a filmkészítés közben, így tehetséges rajzolók és animátorok kerülnek ki a professzionális szakmai világba. Ettől függetlenül megmaradhatnak az alkotó remegő vonalai és a firkastílusa. Az akadémián elsősorban dialógus és szöveg nélküli történeteket kell készíteni, a szájbarágós beszéd helyett a látottaknak, az eseményeknek kell mesélnie. Ha látsz egy figyelemreméltó filmet f remegő vonalakkal, dialógus nélkül és tömény fekete humorral, az jó eséllyel a Turkun készült.

Joni Männistö: Rajzás

Idén volt az első Turku Nemzetközi Animációs Filmfesztivál, amelynek művészeti vezetője vagy. Miért vágtál bele a fesztiválszervezésbe?

Az egész egy beszélgetéssel kezdődött a fesztivált szervező Kimmo Sillanmikko és köztem. Mindketten úgy gondoltuk, hogy szükség van Finnországban egy nemzetközi fesztiválra, ahol független animációs rövidfilmek mutatkozhatnak be. Egy olyan eseményre, amely összehozza a finn művészeket, ahol bemutathatják legutóbbi munkáikat és akár előadásokat is tarthatnak a közönségnek. Úgy éreztük, hiányzik egy olyan esemény, mely azt a bevált mintát követi, amit a világ többi fesztiválja. Éppen ezért támadt Kimmónak az az ötlete, hogy legyen Turkuban egy olyan fesztivál, ahol a frissen diplomázott, független animátorok filmjei szerepelnek.

Turkuban rengeteg az animációs diák, a professzionális alkotókon és az animáció iránt érdeklődőkön kívül nekik akarjuk megmutatni, hogy mi minden történik a független animáció világában. Emellett úgy érezzük, hogy a független filmeket támogató döntéshozók sem feltétlenül tudnak mit kezdeni az animációs rövidfilmekkel. Sokkal inkább értik, és képesek követni a kommersz vagy a realisztikus stílusra hajazó animációkat, mint a történet nélküli, vagy a vizuális narrációra épülő filmeket. Azt reméljük, hogy a fesztivál segítségével mindenkihez egy kicsit közelebb tudjuk hozni az animációs rövidfilmeket.

Mivel mindenképp szerettem volna támogatni az ötletet, ezért a fesztivál művészeti vezetője lettem. Már évek óta járom a világ fesztiváljait, így sok kapcsolatom van már a szakmabeliekkel. Jó volt látni, hogy a világ minden tájáról támogatták ezt az ötletet és hogy a segítségüket is felajánlották az alkotók. Most már túl vagyunk az első fesztiválon, és szerintem remekül sikerült. Elértük a célunkat. Örülünk, hogy a vendégek élvezték az ittlétet és hogy segítettek létrehozni ezt a csodálatos eseményt. Most a második kiadást tervezzük, néhány új dolgot is bevezetünk majd, hogy a következő fesztivál még jobb legyen.

Öt éve diplomáztál, és azóta független alkotóművészként dolgozol. Mit üzennél a most végző animációs hallgatóknak?

Ne adják fel. Nem könnyű megélni a saját munkáidból, de másoknak is sikerül, szóval te is meg tudod csinálni. Ha független animációfilmes szeretnél lenni, koncentrálj a saját vizsgafilmjeidre és küldd el minél több fesztiválra őket. Ne érezd rosszul magad, ha nem válogatják be a programba, ez csak az adott fesztivál szervezőinek véleményét tükrözi. Nevezd tovább a filmed, mert idővel biztos beválogatja majd néhány fesztivál. Ha az animációd díjakat nyer vagy közönségsikereket ér el a vetítéseken, jól fog kinézni az önéletrajzodban a portfólióddal együtt. Ez annak a bizonyítéka, hogy képes vagy profi szinten is filmet készíteni, amit pedig a producerek is díjaznak.

Nem szívesen beszélek pénzről, de sajnos elengedhetetlen része a megélhetésnek. Néha van pénzed, néha nincs. Nem azért vagy művész, hogy hatalmas nyereséged legyen. Befektetsz valamennyi pénzt egy adott projektbe, majd ha az kész, egy újabba fektetsz. Persze ahhoz, hogy valaki a művészetből éljen meg, kommerciális munkákat is el kell vállalni. Nem jó, ha hozzászokik az ember ahhoz, hogy biztos munkája és rendszeres fizetése van. Teljes munkaidős állás mellet nagyon nehezen marad energiája az embernek a saját művészi projektjeire, a biztos havi jövedelem megnyugtató tudata pedig letörheti az ember ambícióit, hogy alkosson. Hogyan legyen az ember kreatív, amikor annyi sok mindennel kell foglalkoznia? Meg kell találni az egyensúlyt a megélhetési munkák és a művészi hivatás között.

Amikor az ember frissen lediplomázik, úgy érzi, hogy légüres térbe került. Hogyan kezdesz profi karrierbe, vagy hogyan élsz meg függetlenfilmes alkotóként? Az egyik megoldás, ha támogatást kapsz. Turkuban mi ezért is hoztunk létre különböző animációs csoportosulásokat. Filmeket vagy más művészi projekteket hozunk létre együtt, közösen, vagy megbeszéljük és véleményezzük egymás forgatókönyv-ötleteit. Légy bátor és vedd fel a kapcsolatot olyanokkal, akik már régebb óta a pályán vannak. Örömmel fognak segíteni. Nem kell egyedül végigcsinálnod, hiszen mások is vannak, ezért nyugodtan támaszkodjatok egymásra.

Az interjú a Primanima idei fesztiválkatalógusába készült.

Seth Rogen és társai azon szerencsés alkotók közé tartoznak, akik azt csinálják, amit akarnak. Csak összeáll a baráti társaság és leforgatnak valamit, csak úgy, heccből, önmaguk szórakoztatására. Az másodlagos, hogy az ökörködéseik amúgy emberek millióinak is bejönnek.

De nem csak ökörködések ezek, hiszen minden filmjükben (például a This is the End, The Interview, The Night Before, és a készülő The Masterpiece) benne van minden, amit gondolnak a világról, a politikáról, a nemzetekről, a szexről, a médiáról, a celebekről és nem utolsó sorban önmagukról. A csúcs eddig az apokalipszisről szóló This is the End volt, mely szinte csak egy helyszínen játszódott, és melyben önmaguk karikatúráit, sztereotípiákkal felruházott, eltúlzott képmásait alakították. A film szinte annyi volt, mint mikor a gyerekek szerepjátékoznak délután a játszótéren, csak felnőtt humorral és jól megírt (vagy épp rögtönzött) dialógusokkal.

A Virsliparti továbbviszi ezt a vonalat és ahogy abban a filmben, ebben sincsen semmi elspoilerezhető, és gyakorlatilag pont azt kapjuk, amit a kétperces trailerben látunk: akciókat, szerelmes és alpári módon beszélő ételeket, társadalomkritikát, genderkérdéseket, rasszizmust, iróniát, szóviccet, vért és horrort, foodporn-t és megannyi felnőtt poént, csak nyolcvan percen keresztül.

A főhős Frank virsli- és ételtársaival egy hipermarketben él arra várva, hogy egy szép napon az istenek – vagyis az emberek – hazavigyék őket és értelmet adjanak az életüknek. Minden reggelt egy vidám és optimista Disney-dallal indítanak és irigykedve figyelik megvásárolt sorstársaikat. Mindaddig, amíg hiba nem lesz az erőben és felborul a naiv ételidill: egy baljós mendemonda üti fel a fejét, miszerint az otthont adó polcokon túl kegyetlen halál vár rájuk. De egy véletlen balesetből adódó bosszú folytán kiderül, hogy nemcsak a polcokon túl rejtőznek problémák, hanem a saját élőhelyükön is veszélyek leselkednek az ételekre.

A film kicsit kaotikusnak hat, ami a több szálon futó cselekménynek is köszönhető: követjük egyrészt Frank megvásárolt társainak horrorisztikus kalandjait az emberek között, másrészt a közérten belüli útkeresést és barangolást, harmadrészt pedig egy bosszúszomjas, szörnnyé vált használati tárgy vendettáját. Rengeteg szereplőt sorakoztat fel a film: ott van az ambiciózus virsli, Frank és szerelme, Brenda, valamint töpszli, de vastag barátja, egy bosszúra éhes intim mosakodószer, egy leszbikus pita, nem romlandó ételek és italok, egy kerekesszékes rágógnóm, két ősi ellenség, bébirépák, éneklő kukoricák, eltiport dzsúszok és még sorolhatnám, akik mind humor- és izgalomforrások. A különböző cselekményszálakat pedig folyamatosan kísérik kisebb epizódok, amelyekből többet tudunk meg egyrészt a hipermarketbeli életről (különböző érdekcsoportok, nemzetek és nemek közti eltérések és viszályok), másrészt pedig az emberek közti létről (különösen hogy mely tárgynak milyen használati funkciója van az istenek világában). Így az egész film gyakorlatilag egy akciódús, őrült és kaotikus trip, ami szinte sehol nem hagy nyugodni, folyamatosan lövi az információt és olyan kusza egyveleget ad ki, mintha a konyhában található összes ételt beledobnánk egy mixerbe és beindítanánk.

Sokaknál valószínűleg ezért nem nyerő a film, és persze a trágársága és a szexuális túlfűtöttsége miatt. Holott ez is csupán Rogenék szerelemgyereke, felhőtlen ökörködése, aminek egyes pontjait éppen annyira szabad komolyan venni, mint amennyire a készítők teszik. Félő, hogy a felnőttközönség helyett inkább azoknak a tinédzsereknek lesz etalon, akiknek még a szex és a trágárság jelenti a menőség origóját. Ez pedig nagy hiba lenne, mert a Virslipartinak sikerül elérnie azt, amit a pár évvel ezelőtti Manieggs – Egy kemény tojás bosszúja című magyar filmnek nem: öncélú alpáriságon túlmutató – rengeteg iróniával kezelt – momentummal is szolgál, kezdve a jelenkort érintő társadalmi kérdésektől (sztereotip és kicsit sem pc megítélése a közel-keleti népeknek és a faji különbözőségeknek, és nem utolsó sorban az LMBTQ témák megjelenítése) a politikai vonalon át (hazugsággal tartsuk boldogságban a népet, a nacionalizmus és a hitleri diktatúra megidézése) a különböző műfajok összeöntéséig és a(z animációs) filmi önreflexióig. Ez utóbbi a legszebb, mely a film végén csúcsosodik ki egy váratlan jelenetben, de nem véletlen állította többször Rogen, hogy a sztori ötletét a saját animációfilmes élményei adták, amiknél köztudottan a Disney-t tette meg gúnytáblája közepének: Mickey egér ismertetőjegyeinek átértelmezése mellett Rogenék odáig mentek, hogy a Disney-reneszánsz legemblematikusabb zeneszerzőjét, Alan Menkent  (A szépség és a szörnyeteg, A kis hableány, Aladdin, Herkules, Pocahontas, A Notre Dame-i toronyőr) kérték fel az ételek napját indító idilli dal készítésére, akinek pedig volt annyi öniróniája, hogy el is vállalja.

Szóval a Virslipartinál nemcsak az indokolatlanul sok alpáriság a 18-as karika oka, hanem az a társadalmi-politikai többlet, amit egy tinédzser még nem ért, egyszerűen nincs annyi élettapasztalata. Még tudatlan tiniként, a kétezres évek elején láttam a South Park – Nagyobb, hosszabb, vágatlant és nem is értettem többet a trágár szavak és az erotikus momentumok menőnek ható elsütésén kívül. A két film egyébként egy kategóriában említhető, csak azt csodálom, hogy nem a South Park és az Amerika kommandó rendezője készítette a Virslipartit is. Mindenesetre egy szórakoztató popcornfilm lett Rogenék újabb hülyülése, ami valóban 80 perc felüdülést hoz annak a nézőnek, akinek van kellő humorérzéke és iróniára való hajlama. 

Animációsként azért nem hagyhatom ki, hogy a filmmel kapcsolatban elég nagy vihart kavart a szakmában, hogy az animátorok nagy stresszben voltak tartva, sokat túlóráztatták őket és végül sokukat fel sem tüntették a stáblistán. Ez a Cartoon Brew oldalán megjelent interjúval kapcsolatban derült ki (melyben a rendezők büszkén meséltek arról, hogy milyen alacsony költségvetésből készült el a film), ahova a kanadai animátorok elkezdtek kommentelni. Az IGN megírta magyarul is a hírt, itt olvasható. 

Nemrég számoltunk be, hogy kiosztották a Cartoon d'Or-díjat, Európa legrangosabb animációs rövidfilmes elismerését. Aztán jött a hír, hogy a jövő évi Cartoon d'Or versenyzői közt lesz egy magyar diplomafilm is, most pedig kiderült, hogy van még egy hazai esélyes!

A Cartoon d’Or Európa legrangosabb animációs díja, melyet a CARTOON Média Program, a Kreatív Európa által támogatott Európai Animációs Film Szövetség évente ítél oda és mellyel 10.000 eurós pénzjutalom is jár. Az 1991-ben létrehozott díjért a Cartoon MEDIA európai partnerfesztiváljainak nyertes rövidfilmjei versengenek az elmúlt évből, a fődíjas alkotást pedig az ősszel tartott Cartoon Forumon hirdetik ki. A kb. 30-40 esélyes közül a zsűri először kiválaszt öt alkotást, melyet a Cartoon Forumon le is vetítenek, és végül ezek közül kerül ki a nyertes. Ez idén a francia Gabriel Harel Yúl and the Snakes című filmje lett, melyben egy 13 éves fiú kíséri el bátyját egy illegális üzletre, ám amikor a dolgok rosszra fordulnak, egy titokzatos kígyó tűnik fel a színen.

A jövő évi jelöltek névsora a szeptemberi díjátadó után már elkezdett bővülni, eddig pedig két magyar animáció nyert el olyan díjat, amely alkalmassá tette arra, hogy a 2017-es Cartoon d'Or-ért versenyezzen.

Szeptemberben tartották a 22. Encounters Rövidfilm és Animációs Fesztivált Bristolban, melyen Dell'Edera Dávid Balkon című diplomamunkája a Cartoon d'Or-jelölés díját kapta. A Balkon a Budapesti Metropolitan Egyetemen, az Umbrella stúdióval koprodukcióban készült, melyre a Médiatanács Macskássy Gyula-pályázatán nyert támogatást 2015-ben. Ezzel Dell’Edera munkája lett az első olyan MET animáció, melyet a Médiatanács támogatott. A hatperces, 2D és 3D technikát alkalmazó film asszociatív módon szól az elidegenedésről egy fülledt nyári napon egy panelnegyedben. Bár a panelrengetegben élők ugyanabba a közösségbe tartoznak, a távolság köztük leküzdhetetlen. A lakásaikba visszahúzódó emberek mindennapi teendőikkel foglalkoznak, míg valami ki nem zökkenti őket a banális rutinból. 

A Balkon idén nyáron az Annecy-i Nemzetközi Animációs Filmfesztivál diplomafilmes versenyszekciójában szerepelt elsőként a MET filmjei közül, ahol rögtön különdíjas is lett. A hazai premierje a miskolci Cinefesten volt nemrég, ahol szintén különdíjat nyert a legszebb képi világért a CineNewWave nevű szekcióban. Legutóbb pedig a szeptember 29-ei Animascope-on láthatta a közönség az Átrium Film-Színházban.

Dell'Edera Dávid: Balkon

A hétvégén ért véget a nyolcadik 3D Wire fesztivál Segoviában, mely a Cartoon d'Or hivatalos spanyolországi partnereseménye, vagyis az itt díjazott alkotások automatikusan a Cartoon d'Or shortlistjére kerülnek. A fesztiválon a legjobb európai rövidfilmnek járó elismerést Bucsi Réka LOVE című elsőfilmje kapta, így ő a második magyar esélyes a 2017-es Cartoon d'Or-ra. 

Bucsi Réka a MOME Animon végzett 2013-ban az Oscar-közelbe jutott Symphony no. 42 című diplomamunkájával. A LOVE az első egyedi filmje, mely 2014-ben nyert támogatást a Médiatanács Macskássy Gyula-pályázatán, majd francia-magyar koprodukcióban készült a francia állami filmalap (CNC) és az ARTE televízió támogatásával. Magyarországi gyártója a Boddah, hazai forgalmazója pedig a Daazo. 

A szerelem megfoghatatlan és leírhatatlan érzései negyed órában, egy fiktív univerzum szürreális élőlényeinek mindennapjain keresztül elmesélve, Bucsi Réka felismerhető, egyedi stílusában és Lukács Péter jellegzetesen provokatív hangkeverésével, valamint David Kamp csodálatos, érzelmekkel teli zenéjével. A LOVE-ról korábban itt lelkendeztünk hosszan.

A LOVE világpremierje a 66. Berlinálén volt, itthon pedig a 4. Friss Hús Nemzetközi Rövidfilm Fesztivál versenyprogramjában debütált, ahol el is nyerte a legjobb magyar animációnak járó díjat, azóta pedig már közel 90 fesztivált járt meg világszerte. Legutóbb a lengyel Ars Independent fesztiválon kapta a legjobb animációnak járó Fekete Ló díját, valamint a szerb Animanima fesztiválon a zsűri különdíját. 

A LOVE itthon a 6. Mozinet Filmnapokon lesz látható premier előtt október 28. és 31. között A vörös teknős című egészestés animáció mellett kísérőfilmként, országszerte pedig januártól vetítik a magyar mozik. 

Bucsi Réka: LOVE

Idén ötödszörre rendezik meg október 19. és 22. között a Primanima Nemzetközi Elsőfilmes Animációs Fesztivált, ahol több mint 100 filmet láthatnak az érdeklődők. A közel nyolcvan versenyfilmet a nemzetközi animáció fiatal tehetségeiből álló háromtagú zsűri fogja értékelni: Csehországból Alexandra Hetmerová, Finnországból Joni Männistö, Észtországból pedig Kristjan Holm érkezik, akik a fesztivál előtt meséltek az animációval való kapcsolatukról.

Kristjan Holm 1976-ban Tallinnban született. Az Észt Művészeti Egyetemen 1999-ben belsőépítészként végzett. Nagyon hamar rájött, hogy egy szobának mindösszesen négy fala van, ami egyre jobban zavarni kezdte. Egy váratlan felfedezés, miszerint a filmképet is négy fal keretezi, arra ösztönözte, hogy nézőpontot váltson, és a filmkeret és a falak közti kapcsolat kutatásának szentelje hátralevő életét.

Vetítés és beszélgetés a rendezővel a Primanimán

Október 20. csütörtök 15.30 | BABtér (2040 Budaörs Templom tér 12.)

• Kis ház (Small House, 2008)
• Menekülés (Escape, 2009)

• Nagy ház (Big House, 2011)
• A legrosszabb eshetőség (Worst-Case Scenario, 2014)
• Pont (Dot, 2015)

A legrosszabb eshetőség (Worst-Case Scenario, 2014 | © Joonisfilm / Karabana)

Mi ösztönzött arra, hogy eredetileg belsőépítésznek tanulj, és miért váltottál animációra?

A belsőépítészet egy kamaszkori ötlet volt, anélkül, hogy bármi hosszabb távú tervem lett volna vele. Az élet szép volt, tele őrült projektekkel, folyt a pezsgő… 12 évvel később kiderült, hogy voltaképp az animációnak vannak tervei velem. Remélem, észnél van és tudja, hogy mit csinál.

Szerinted mi teszi olyan sajátossá az észt rajzanimációt?

Nincsenek bennük párbeszédek, az egyszer biztos!

A kerékpárok rajongójaként és szakértőjeként szerinted mi a közös az animációban és a biciklikben?

A kerékpár szabadság. Az animáció, ha belegondolunk, hogy hogyan készül, akkor fogság. Hosszú időre be kel zárkózni hozzá egy ablaktalan zárkába… Meglehetősen ellentétes dolgok, amik szerencsére elég hatékonyan ellensúlyozzák egymást.

Olyan alkotóként és művésztanárként, aki már jó ideje a pályán van, milyen tanácsokat tudsz adni az animációs diákoknak és pályakezdő alkotóknak?

Miután két évig, 2007 és 2009 között az Észt Művészeti Akadémia animáció szakára jártam, leginkább Priit Pärn-tanítványnak gondolom magam. Nem szeretnék valami semmitmondó szövegelésbe belekezdeni, tehát talán azt tanácsolnám mindenkinek, hogyha valakinek macskákról kell filmet készítenie, akkor előbb menjen el Isztambulba, és éljen együtt egy ideig a macskákkal. Ha erdei manókról kell filmet készítenie, akkor kapcsolja ki a telefonját, és menjen ki az erdőbe, és éljen egy kicsit ott, mint a tündérek. Így biza’!

Az interjú a Primanima idei fesztiválkatalógusába készült.

Már a Coraline és a titkos ajtó óta masszív rajongótábor alakult ki a Laika körül, az oregoni stúdió pedig mindig újabbnál újabb okot ad arra, hogy tűkön ülve várjuk a következő filmjüket. Amikor a Laika tíz éves lett, Travis Knight, a stúdió vezetője azt mondta, arra törekednek, hogy olyan filmeket alkossanak, melyek merészek, egyediek és nyomot hagynak maguk után, valamint hogy tematikailag kihívást jelentő, esztétikailag szép, érzelmileg bizsergető és egy kicsit felforgató filmek létrehozása mellett kötelezték el magukat. A Laika hét évvel ezelőtt lelket öntött az egészestés animációs filmek között ritkaság számba menő stop motion-be, ráadásul olyan egyedi, varázslatos és bravúros módon, amivel egyből kivívta az animáció szerelmeseinek tiszteletét és szeretetét. Éppen ezért már elképesztően várták a rajongók (köztük én is) a legújabb filmjüket, a Kubo és a varázshúrokat. Míg nálunk csak jelenetképeket, trailert, werkfilmet és egy-egy nyilatkozatot lehetett olvasni az elmúlt hónapokban a Kubóval kapcsolatban, addig a tengerentúlon már az augusztusi bemutató után érkeztek a jobbnál jobb kritikák róla, melyek az év legjobb animációjának, mi több, az év egyik legjobb filmjének kiáltották ki a Laika negyedik alkotását.

És milyen igazuk volt. A Kubo és a varázshúrok maradéktalanul kiérdemli a lenyűgöző, lélegzetelállító, epikus, izgalmas, megható, felejthetetlen, varázslatos jelzőket, a film az érzelmek teljes skáláján vezeti végig a nézőt és garantáltan az ember lelkében marad még sokáig (ha nem örökre). A Kubo maga a nagybetűs mese.

A főszereplő Kubo egy kilencéves, félszemű és varázserővel bíró kisfiú, aki elszigetelten él anyjával egy japán faluban. Mindennapjait a történetmesélés teszi ki, amit a samiszene kíséretében ad elő a faluban elő embereknek, miközben papírlapok segítségével életre kelti meséi szereplőit. Éjszakára nem maradhat ki, mert akkor könnyen megtalálják őt anyja ikernővérei és nagyapja, a Holdkirály, akik el akarják venni a szemét, hogy hozzájuk, a halhatatlanok birodalmába kerüljön. Ám a faluban éppen fesztivál van, mindenki ünnepel és az elhunyt szeretteinek gyújt lámpást, Kubo pedig szamurájharcos apját vesztette el évekkel ezelőtt és szeretne vele kapcsolatba kerülni, ezért részt vesz ő is az eseményen. Végül nem ér haza időben, így a nővérek rátalálnak és kezdetét veszi Kubo kalandja a törhetetlen kardért, az áthatolhatatlan páncélért és a sebezhetetlen sisakért, amikkel le tudja győzni nagyapját. Útja során Majom, Bogár és egy papírmasé figura van segítségére, akik óriás csontvázakkal, hatalmas szemgolyókkal és az önző családtagokkal vívnak meg a küldetésükért és Kubóért.

A Laika mindig is kedvelte a varázsmeséket és a különleges lényeket, illetve szereti keverni a fantasy-, a horror- és a kalandelemeket, mindezeket pedig egy családtörténetbe ágyazni. A Kubo is folytatja ezt a sort, mely sokszor élőszereplős filmeket meghazudtolva kelt félelmet, mutat be veszélyes harcokat és varázslatos kalandokat, és nem utolsó sorban jelenít meg emberi, különösen családi kapcsolatokat. A varázserővel bíró kisfiúnak nemcsak megismernie, de legyőznie, megszeretnie és elengednie is kell családját, így Kubo története végülis egy road movie (vagy ha az irodalmat vesszük elő, akkor próbák sorából álló népmese), ahol mint tudjuk, nem a cél, hanem az út a fontos. Ez az út pedig izgalmakkal teli, olyan fantasztikus kalandokba botlanak a hősök, amiket Homérosz Odüsszeiája is megirigyelne, mindezek a fordulatok pedig éppen a Laikára jellemző bravúros stop motion technika miatt még lélegzetelállítóbbak és a néző már a karfát markolja izgalmában. A film bemutatója előtt kikerültek werkvideók, amikben láthatjuk hogyan keltették életre az óriás csontvázat, a hatalmas, vízi szemgolyókat vagy a holdszörnyet, amik elképesztő fantáziáról és szaktudásról tanúskodnak (ha valaki órákat szeretne szöszölni a film készítésének megfigyelésével, annak itt egy link).

A Laika a kezdetek óta olyan filmeket gyárt, amik beillenek a mainstreambe, de közben jóval merészebbek, határfeszegetőbbek, újítóbbak és van bennük szerzőiség, ami már nem rendezőhöz, hanem stúdióhoz köthető. Azt mondják, hogy családi filmeket készítenek, de ezek az alkotások olyan mély kérdéseket és érzéseket dolgoznak fel, amiket egy gyerek nem biztos, hogy ért. Ezek inkább felnőtteknek való mesék, a Kubo pedig kiváltképp az. Az ikernővérek kegyetlensége, bőr alá kúszó félelmetessége és brutalitása szorongást kelt a nézőben, a hősök összekovácsolódása, a lassan kialakuló kötődésük, kitartásuk és a lojalitásuk pedig egészen megható, különösen a végkifejlet, aminél szebb családi történetet még nem is nagyon láthattunk vásznon. A földöntúli témája sem áll távol a stúdiótól, a Coraline-ban egy fordított világ, a ParaNormanben a szellemek (és a zombik), a Kubóban pedig szintén a holtak és az istenek jelennek meg, akikkel együttműködve vagy épp megküzdve sikerül a főhősnek megismernie és elfogadnia önmagát. A Kubóban a spirituális szál nagyon erős, ami nyugatiként még varázslatosabbnak tűnik, holott keleten a lehető legtermészetesebb. Nem árt ismerni a japán tradíciókat a filmhez, de ezek nélkül is érthető, mert egy saját univerzumot alakít ki ezekből az ősi japán hagyományokból, ahol egy varázserővel bíró kisfiú, egy életre kelt origami alak, egy harcművész bogár, egy beszélő majom, egy falevelekből épült hajó és egy halhatatlan Holdkirály sem meglepő figura.

A Kubo egyébként a stúdió legönreflexívebb filmje: folyamatosan utal a mesei mivoltára, kiszól a nézőnek ("Ha pislognod kell, most pislogj!"), aki talán már el is felejtette, hogyan kell mesét hallgatni. Egy megható és vicces jelenetben még ki is hangsúlyozza Bogár, hogy az emlékek (és így az emberek) továbbélnek a történetekben, amiket generációk mesélnek tovább, akik szintén továbbadják leszármazottaiknak. De magára a történetmondás módszerére is reflektál a film, pontosabban Kubo, különösen a történet elején és a végén, amivel nemcsak keretbe teszi a filmet, hanem el is emeli és rámutat önmaga fikciójára. De a figuraalkotást is előveszi a mozi, hiszen Kubo folyamatosan élő alakokat varázsol a papírlapjaiból, ahogy teszi azt a Laika is a stop motion szerkezeteivel. 

A Kubo és a varázshúrok tengerentúli premierjének apropóján beszélgetett Travis Knight John Canemaker amerikai animációs filmtörténésszel a stúdió további munkáiról: mivel a jövőben a gyerekkor helyett a felnőttkor lesz a filmjeik középpontjában, ezért a Kubo és a varázshúrok egyfajta búcsú is a stúdió korábbi témáitól. A film nemcsak a főszereplő apjának elvesztését és ennek gyászát dolgozza fel, hanem szól az együttérzésről, a megbocsátásról és az empátiáról is. A Kubo ezért a stúdió eddigi témáinak és ciklusának lezárását is magában foglalja. Knight állításaival a film még meghatóbb lesz, összegzi mindazt, amit a Laika képvisel: a mesét, az egyediséget, a bátorságot, a lehetetlen legyőzését, a szórakoztatást, az érzelmek teljes skáláját, a varázslatot, a tradíciókat és azok újraértelmezését, a technikai határfeszegetést és újítást, és még lehetne sorolni mindazokat, amiket más mainstream animáció még csak érinteni sem tud. A stop motion-ben tényleg rejlik valami olyan többlet és varázs, amit a 2D vagy 3D sosem fog tudni létrehozni vagy imitálni, de ehhez a sikerhez hozzájárul az is, hogy valószínűleg a Laikánál dolgoznak a legbátrabb és legkísérletezőkedvűbb alkotók, akiknek szíve minden drótban, öltözetben, csavarban, a forgatókönyv minden szavában és nem utolsó sorban a fantasztikus dallamokban is ott van. 

A Laika a Kubo és a varázshúrokkal nemcsak az idei év legjobb animációját készítette el, hanem az animáció történetének egyik legkiemelkedőbb darabját is. De nem kétséges, hogy az oregoni stúdió ezt a szintet is meg fogja ugrani hamarosan. 

Az utóbbi időben egyre több kísérletező egészestés animáció születik, olyanok, amelyek eltávolodnak a mainstreamtől és az unalomig használt 3D-s formától, helyette pedig jóval lassabban, több munkával létrehozható, de érdekesebb és figyelemreméltóbb módszerrel vagy stílussal készülnek. A francia Sébastien Laudenbach első egészestés animációja, a The Girl Without Hands (La jeune fille sans mains) is éppen ilyen, mindenféle technikát (hagyományos kézirajz, vízfesték- és 2D animáció, stb.) kever és olyan grafikai stílust használ, amit korábban csak rövidfilmekben láttunk. Az egyszerre minimalista, de művészileg mégis komplex film olyan csodálatosan sikerült, hogy az idei Annecy-i Nemzetközi Animációs Filmfesztiválon a zsűri különdíját kapta egészestés film kategóriában. 

A The Girl Without Hands a Grimm-testvérek egyik meséjét, a Levágott kezű leányt adaptálja. A történet szerint egy szegény ember alkut köt az ördöggel, hogy a jólétért cserébe neki adja azt, ami a malmán túl van, vagyis az almafáját. Ám azzal nem számolt a molnár, hogy a fán játszik ifjú lánya is, aki így szintén az alku részévé válik. Az ördög hiába próbál többször is eljönni érte, a lány annyira tiszta, hogy sosem tudja magával vinni. Az apában nem mutatkozik akkora ellenállás, mint az anyában, így még a lánya kezeit is levágja, amikor az ördög azt kéri, mert a lány telesírta azt, ezért még mindig túl tiszta a pokolhoz. Miután mindezt megelégelte a leány és kiábrándult apjából, útnak indul, melynek során találkozik egy herceggel, akivel egymásnak teremtettek, össze is házasodnak, de a gonosz csak nem hagyja őt békén és ott tesz keresztbe a párnak, különösen a lánynak, ahol csak tud. 

Laudenbach nem próbálja a Grimm-testvérek történeteinek sötét, már-már horrorba hajló pillanatait elhagyni, sőt, megmutat mindent. Az amúgy merített papíron pasztell színekből álló, légies és költői látványvilág az érzelmileg túltöltött részeknél az impresszionizmust idézi, gyorsan átvált erőteljes, vibráló és telítettebb színekbe, amit a hangi világ is követ. A francia rendező olyan látványt képzelt el a filmjéhez, amit első látásra túl kifinomultnak és absztraktnak gondolhatnánk a 76 perces játékidőhöz, de mégis működik: a karakterek csak szolid vonalrészletekből állnak, a színek is inkább csak jelzésértékkel bírnak, ami a térérzékelést segíti, az pusztán a meglehetősen részletgazdag zörejkészlet, mely Julien Ngo Trong és Xavier Marsais munkája. Így mondhatni, eléggé feszegeti a hagyományos animáció határait, de mégsem bukik át a kísérleti animációs filmekre inkább jellemző grafikai stílus határvonalán (már ha ki lehet jelölni egy ilyen pontot). A mesei világot különösen a néha felbukkanó szürreális varázselemek erősítik, mint a segítő vízi tündér jelenléte, vagy a különböző fekete állatok képében ólálkodó ördög, melyeknél a grafikai stílus is sokkal dinamikusabb és markánsabb.

A történetnek egyébként van egyfajta feminista olvasata is. Az önálló, saját akarattal és öntudattal rendelkező főhős egyedül küzd meg mindennel és mindenkivel, egy pillanatra sem sajnálja magát, és mikor apja levágja a kezét, akkor is inkább a saját lelkiismerete és erkölcsi mintája győz, mintsem hiúsága. De az egyedülálló anya szerepét is kiválóan példázza Laudenbach filmje, melyben egy küzdelmes helyzetből is életvidám, odaadó és őszinte anya-fiú kapcsolatot bont ki.  

Sébastien Laudenbach: The Girl Without Hands (Les Films Sauvages)

A film bemutatója Cannes-ban volt, az ACID programban, ahol egyedüli animációs alkotásként szerepelt. Az ACID egy 1992 óta létező, kb. 15 rendezőből álló egyesület, ahol a cél a függetlenfilmek forgalmazásának elősegítése, valamint a nézők és az alkotók közti kapcsolat megteremtése. Ezen az eseményen a GKIDS csapott le a forgalmazói jogokra Amerikában, Eric Beckman, a cég egyik alapítója pedig azt mondta a filmről, hogy "a szépség és a költőiség vonalán mozog, miközben a sztori a tündérmeséket jellemző erőteljes álomlogikában bontakozik ki: a nézőt a Grimm-testvérek történetének egyre sötétebb, mélyebb, ősibb eredetébe és erős érzelmi középpontjába vezeti. Varázslattal és kegyetlenséggel, fenséges szépséggel és érzékenységgel a The Girl Without Hands egyszerre időtlen és semmihez sem fogható darab. Lenyűgöző példája az animáció médiumában rejlő lehetőségeknek, mint egy erőteljes filmművészeti forma a felnőtt mozinézőknek."

A filmet az ArteKino Festival oldalán láttuk, ahol még vasárnap estig ingyen megnézhető.