Az elmúlt években egyre több figyelmet kap a kortárs magyar animáció a szakmán kívül is, ami talán a 2013-as Nyuszi és Őztől látható leginkább, a sort pedig Szirmai Márton Grimm Caféja és Bucsi Réka Symphony no. 42-ja folytatta, legutóbb pedig a Limbo-Limbo Travelt emlegették a legtöbbet a magyar sajtóban. De míg a Nyuszi és Őz és a Grimm Café klasszikusabb formával és dramaturgiával vonzotta a közönséget, addig a Symphony no. 42 és a Limbo-Limbo Travel sok hideget kapott a szakmán kívüliektől, különösen a stílusuk miatt, és mert nem értették az emberek a filmek mondanivalóját.
Hozzá kéne szoktatni az embereket a klasszikus, mainstream animációs stílustól (formától, narratívától, stb.) eltérő művekhez, ami nem megy másképp, mint hogy folyamatosan szem előtt kell tartani őket. Ezt pedig nem lenne nehéz, mert ilyenből rengeteg van. De ahogy egy ismerős fogalmazott, tudomásul kell venni, hogy tömegigényt nem lehet rétegtartalmakkal kielégíteni. Az Origo Filmklub egyébként próbálkozott ezzel, már 2014 elején készítettek egy fiatal magyar animációs alkotókból álló válogatást. A Symphony no. 42 pedig kísérőfilmként a mozikba is került (a Frank mellett volt látható), de ugyanilyen kísérőfilm volt Tóth Luca szürreális A kíváncsiság kora című diplomafilmje, melyet Pálfi György Szabadesés című, már-már szkeccsfilmjével vetítettek.
Amikor a Symphony no. 42 egyre több sikert ért el, a magyar sajtó is kezdte egyre inkább felkapni, bár mindenhol félve írtak róla, ami leginkább azon látszott, hogy kritikák kevésbé jelentek meg róla, mint sajtóhírek. Mintha megijedtek volna tőle, hogy egy animációról mit lehet írni, pláne egy olyanról, ami olyan eklektikus tartalmilag, mint a S42. Holott Bucsi filmje inkább gondolatcsírákból áll, egy-egy helyzet pár másodperces részletének kiemeléséből, amiből szinte bármilyen kontextus következtethető, ezáltal sokféle jelentéssel bírhat. Bucsi elénk rakta ezeket a(z abszurd) miniuniverzumokat és ránk bízta a gondolkodást. Ahogy szintén egy ismerős mondta, a S42-nak nem célja a megértés, inkább kérdések feltevésére és a válaszok keresésére ösztönöz. De nem kell messzire menni hasonló filmért, David O’Reilly The External World című alkotása is erre a metódusra épül.
A Symphony no. 42 fesztiválsikerei után eleve nagy érdeklődés övezte Bucsi következő, és első egyedi filmjét, a Love-ot. Ez már francia-magyar koprodukcióban készült, és a leírás, illetve az előzetes alapján hasonlónak tűnt a S42-hoz, de látva a filmet teljesen más a két alkotás. Egy sikerfilm után óhatatlanul hasonlítgatni kezdik a következő filmet, és legtöbben azt is írták, hogy a Love jobb. A két film viszont tényleg annyira más, hogy nem lehet hasonlítgatni. A Symphony no. 42 negyvenhét, többnyire összefüggéstelen, de ugyanolyan abszurd jelentből állt, narratívát nehezen lehetett találni, mint írtam inkább gondolatokat vetett fel, ezt pedig a rókával zárta keretbe. A Love-ban viszont előre meghatározott felépítést kapunk, konkrétan három fejezetet, amit jeleznek is nekünk.
A Love egy mini naprendszerben játszódik, ahol egy kis bolygót feldúló kockameteor indít el változásokat. A film minden részlete a szerelemmel és a társkereséssel kapcsolatos hol kellemes, hol kellemetlen érzéseket és tetteket vizualizálja, megmutatva azt, hogy ez az érzés univerzumtól és életformától függetlenül mindenhol hasonló. A Vágyakozás című fejezetben a kisbolygó lézengő élőlényei tengetik napjaikat, melybe az üdítő változást maga a zöld színekbe borult, kocka formájú meteor hozza. Szerelemben és háborúban mindent lehet, így a második részben, a Szerelemben is minden megtörténik, ami addig elképzelhetetlennek tűnt és a bolygó állatai is másképpen kezdik látni a körülöttük lévő világot. Ez a rész a legszínesebb és a legtöbb abszurd figurát tartalmazó epizód. Vannak szerelmek, amik eljutnak a harmadik fázisba, melyet a filmben a Magány fejezetében látunk: széteső, párjuktól és önmaguktól megfosztott alakok, akik ebben az új helyzetben állnak értetlenül. Hogy ez után mi történik az már egy másik történet.
Hiába látunk egy abszurd és teljesen fikciós univerzumot, bolygót és élőlényeket, azzal, hogy egy ilyen érzést dolgozott fel Bucsi, mégis közelivé hozta a látottakat és átérezhetővé tette azt. Nagyon érzékeny animáció, amit tényleg érdemes nagyvásznon látni! (A 23. Titanic Nemzetközi Filmfesztiválon négy alkalommal is lehet.)
Viszont Bucsi filmjeinek csak egy része a látvány, amiről egy Love-kritikában sem írnak (ahogy a S42 esetében sem, bár volt kivétel), az a hangsáv. A Symphony no. 42 és a Love sikere nem csak Bucsi fantáziájának köszönhető, hanem az annak hangot adó Lukács Péter Benjáminnak is. Még a Mátrix idején készült egy interjú a Wachowski-testvérekkel, melyben arról kérdezték őket, hogy hogyan tudnak ennyire jól együttdolgozni. Erre a kérdésre Lana (akkor még Larry) azt válaszolta, hogy egyesek azt mondanák, hogy egyfajta telepátia vagy szimbiózis van köztük, míg mások azt, hogy csak ugyanaz az ötletük. Bucsi Réka és Lukács Péter között vagy az első verzió van, vagy valamilyen földöntúli rezonancia, amit csak ők együtt tudnak létrehozni. Bucsi azt mondta egy interjúban, hogy ha lehetne, egész életében vele dolgozna. Reméljük így is lesz, mert elképzelhetetlen egy Bucsi Réka-animáció nem Lukács Péter-hangsávval!
Már a Symphony no. 42 hangsávját is Lukács Péter alkotta, de míg ott az abszurd szituációkat és a narratíva töredezettségét erősítette nem kevésbé abszurd és provokatív zörejekkel, addig a Love-ban éppen az egységet teremti meg nagyon hasonló hangkészlettel. A Love-ban viszont már zenét is hallunk (ezért David Kamp a felelős), ami az egész filmnek ad egy kis elégikus színezetet. Libor Anita azt írta a Love-ról, hogy egy teremben végtelenítve nézné, én viszont a hangsávot hallgatnám végtelenítve. És kész a Love-fesztünk.