Alexandra Hetmerová cseh illusztrátor, képzőművész, animátor és filmrendező. A prágai FAMU animáció szakán szerzett diplomát, valamint a tallinni Észt Művészeti Egyetem ösztöndíjas vendéghallgatójaként tanult. 2013-ban a treboni Anifilm Nemzetközi Animációsfilm-fesztivál fő programkurátora volt. Olyan díjnyertes rövidfilmek rendezője mint az Uszoda (Swimming Pool, 2010), illetve a Mitopolisz (Mythopolis, 2013). Gyerekkönyv-illusztrációval foglalkozik, valamint következő rövidfilmjét készíti elő. Katerina Karhankovával közösen a Mesék az éhes medvéről (Mlsné medvědí příběhy) címmel egy televíziós gyereksorozaton dolgoznak a prágai Bionaut Production égisze alatt.

Vetítés és beszélgetés az alkotóval a Primanimán

Október 22. péntek 14.30 | BABtér (2040 Budaörs Templom tér 12.)

• Amikor az őzek nem alszanak (When Deers Don’t Sleep, 2006)
• A farkas és a Piroska (Wolf and Little Red Riding Hood, 2006)
• Gyapjú ápolás (Wave of Care, 2006)
• Allergia (Allergy, 2007)
• Törpék tánca – Újévi üdvözlőlap (Dwarf Dance – New Year‘s Greeting Card, 2015)
• A hárpiák Jingle Bells Rockot énekelnek – Karácsonyi üdvözlőlap (Harpies are Singing Jingle Bells Rock Christmas Wish, 2011)
• Uszoda (Swimming Pool, 2010)
• Mitopolisz (Mythopolis, 2013)

Alexandra Hetmerová: Uszoda

A nemzetközi filmfesztiválokra Uszoda című diákfilmeddel robbantál be. Ugyanebben a kitalált, mitológiai világban játszódik a Mitopolisz című diplomafilmed is. Továbbra is foglalkoztat a mitológiai és a kortárs világ egymásba játszatása?

Nem, már nem. Azt hiszem, végleg leszámoltam a mitológiai szereplőkkel. Minden, amit ebben a témában szerettem, azt belesuvasztottam Mitopoliszba, úgyhogy részemről ez így egy kerek, befejezett történet. De persze továbbra is érdekelnek a mindennapi történetek, leginkább azok, amik a szerelemről szólnak, amelyekben van egy adag furcsaság. Éppen egy olyan film forgatókönyvén dolgozom, ami egy férfiról és a mosógépe közt fonódó szoros kapcsolatról szól.

Az eddigi filmjeidért a felnőtteken túl a gyerekközönség is rajongott. Úgy érzed, hogy gyerekfilmekben és mesekönyvekben tudod igazán kifejezni magad?

Nem, a filmjeimmel továbbra is szeretnék korhatár nélkül mindenkit szórakoztatni.

A cseh rajzfilmek ismérvei az illusztratív jellegű, mókás karakterek és a dramaturgiailag kiegyensúlyozott, finom iróniával átszőtt történetek. Hogy érzed, a te munkáid is követnek egy bizonyos cseh animációs iskolát vagy stílust?

Az animációs filmkészítésnek többféle megközelítése van. Míg sok esetben a film alkotójának jellegzetes stílusa a kiindulópont, és ahhoz keresi meg a hozzá illő témát, addig szerintem a „cseh iskola” filmjeiben ez pont fordítva van. Ezeknél a téma vagy a filmötlet van meg először, és ezek határozzák meg a történetmesélési stílust, vizuális világot, zenét, mozgatási módot. A saját filmjeimben is ezt az utóbbi alkotói módszert követem.

Most, hogy már két éve lediplomáztál, és független animációs alkotóművészként dolgozol, mit üzennél az utánad jövő animációs diákoknak?

Ó, de szép is volna, ha valami okos, világmegváltó üzenettel elő tudnék állni...

Alexandra Hetmerová: Mitopolisz

Az interjú a Primanima idei fesztiválkatalógusába készült.

Ann Marie Fleming animációja, a Window Horses – Rosie Ming lírai utazása (kritikánk itt) Magyarországon először a Primanima Nemzetközi Elsőfilmes Animációs Fesztiválon lesz látható. A költészet erejéről és a kultúrák közti átjárásról szóló film a neves Annecy-i Nemzetközi Animációs Fesztivál versenyprogramjában debütált, majd sorra járta a kanadai mustrákat, Vancouverből díjjal is távozott. A jelenleg Ázsiában fesztiválozó rendezőnőt emailen értük utol.

Ann Marie Fleming

Ez az első film valaha, amit egy költészeti fesztiválról láttam. Miért választottad ezt a helyszínt?

A film arról szól, hogyan köt össze minket a költészet más kultúrákkal és generációkkal, szóval természetes, hogy egy költészeti fesztiválon játszódik! Emellett ez a közeg párhuzamba állítható a világ fesztiváljain való személyes tapasztalataimmal, ahol az alkotók összegyűlnek és megosztják a történeteiket a történelemről, a kultúráról és a művészetről. Számunkra idegeneknek és a közönségnek mondjuk el, mi van a fejünkben és mit gondolunk a világról. Mindez a kíváncsiság, az együttműködés és a tisztelet jegyében történik. Mennyire csodálatos ez, nem?

Stick Girl, akit az alteregódnak tartasz, hogyan alakult át Rosie Minggé?

Stick Girl nagyon sok különböző karaktert formált meg az évek során, de ez az első nagyjátékfilmje és az első konvencionális drámai főszerepe. Ebben a filmben Sandra Oh kölcsönözte a hangját. Bele akartam foglalni saját magamat is a történetbe, mivel ez egy nagyon személyes film, még akkor is, ha egy olyan földön játszódik, ahol még sosem jártam. Arról akartam beszélni, hogyan halljuk meg mások hangját és hogyan maradjunk nyitottak. Úgy gondoltam, hogy ez a kis alak, aki éppen hogy csak egy gesztusa egy arcnak és egy testnek, empátiát vált ki, ha lehet ezt annak nevezni. Nem ítéled el őt.

Úgy értelmeztem Rosie Ming karakterét, mint egy üres lapot, akinek nincs sok élettapasztalata, de elmegy a nagyvilágba, hogy megtanuljon másoktól mindent, amit csak tud.

Pontosan ilyennek szerettem volna.

Ez egy nagyon archaikus történet, egy árva keresi a gyökereit. Szerinted így is azonosulhatunk vele a mindennapi önkeresésünkben?

Abszolút. Ez egy felnövekvéstörténet, ami olyan ősi kérdéseket feszeget, hogy kik vagyunk, honnan jöttünk és hová tartunk. Rosie útja nagyon specifikus, de szerintem mindenki kötődhet hozzá valamilyen szinten, aki szeretne valahova tartozni.

Mi inspirált a többi karakter megalkotásában?

Majdnem az összes karaktert olyan emberekről mintáztam, akikkel személyesen találkoztam és az élettörténeteik darabkáit magamba szívtam. Ha bármelyik szereplőben van valamennyi belőlem, akkor talán Rosie és Mehrnaz keveréke vagyok. Mindig egyszerre vagyunk diákok és tanítók.

Említetted, hogy a film ötlete akkor merült fel benned, amikor Németországban voltál egy művészeti ösztöndíjjal és abba a privilegizált helyzetbe kerültél, hogy hallgathattad mások történeteit, akik más etnikai háttérrel rendelkeztek. Szerinted mit tehetnénk, hogy elsajátítsunk egy ilyen fajta nyitottságot, amikor a jelen társadalmi és politikai környezetben egyre nagyobb a xenofóbia és a félelem?

Ez a szép a művészetben. Feltárjuk önmagunkat mások előtt. A költészet esetében pedig ez egy olyan kóddá válik, amit újraértelmezünk a nyelveken keresztül, kortól és kulturális háttértől függetlenül. Így veszélytelen módon tudjuk megközelíteni a másikat, ezáltal hatékony eszközévé válik a változásnak, valamint az empátiára való nevelésnek: hogy megértsük, sokkal inkább hasonlítunk, mint különbözünk.

A film különböző technikával és több alkotó kollaborációjával készült. Milyen volt alkotási folyamat?

A film egy nagyon egyszerű látványvilággal indult. Kevin Langdale-lel rajzoltuk volna az egészet, Kevin az animáció oroszlánrészét, én pedig Rosie karakterét. Egy kicsit őrült ötlet volt, de legalább belevágtunk. Mindig is úgy gondoltam, hogy a versrészleteket és a történelmi szekvenciákat más-más művész készíti majd el, hogy különböző szempontokat, különböző emberek képzeletét és gondolkozásmódját tükrözzék, vizuálisan és akusztikusan egyaránt. A felkért animátorok legtöbbször szabad kezet kaptak abban, hogy milyen stílust használjanak. Azt szerettem volna, hogy szabadon interpretálják a verseket. Az én feladatom az volt, hogy egységessé tegyem a részleteket. Sokat beszéltünk erről Kevinnel, végül ő készítette el az átmeneteket és ő is lett a vezető animátor és látványtervező. Éveken keresztül dolgoztunk rajta. Az egész azzal kezdődött, hogy jártam egy Los Angeles-i kiállításon, ahol Edo-periódusból származó metszetek és perzsa miniatúrák voltak kiállítva, melyekre hatással volt a kínai Tang-dinasztia művészete. Végül sokban eltértünk ettől, de ez volt az eredeti inspiráció. Az animátorok mindig egyedül dolgoztak, és szerettem volna, hogy a kézirajz érzetét tükrözze az elkészült anyag, még akkor is, ha majdnem teljesen digitálisan készült végül a film. Louise Johnson homokanimációt készített, Bahram Javaheri papírkivágásait pedig Michael Mann animálta. A különböző stílusokkal a műalkotás és a képzeletünk végtelen lehetőségeit akartuk ünnepelni. 

Ann Marie Fleming ázsiai-kanadai animációs filmkészítő legújabb, 2016-os filmje a Window Horses, mely különleges elegye lett a különböző kultúráknak, képi ábrázolásoknak és művészeteknek, de leginkább a költészetnek és a zenének.

Főhősünk, Rosie Kanadában éli teljesen átlagos életét, a nagyszüleinél lakik és egy gyorsétteremben dolgozik. Az ablakon át csodálja a lovakat és gitározva verseket alkot, miközben Párizsról, a francia életérzésről és költészetről ábrándozik. Az így költött verseit kiadja könyvben, melyre egy Iráni költészeti fesztivál szervezői felfigyelnek és meghívják az eseményre. Ez a fesztivál végül megváltoztat mindent, amit eddig Rosie önmagáról és a világáról gondolt.

Az önbizalom-hiányos, de nagyon tehetséges lány a költészet világa előtti bemutatkozásából önkeresés, felnövekvéstörténet lesz. Ráeszmél, hogy nem minden úgy történt és nem minden olyan romantikus a világban, ahogyan azt gondolja. A forgatókönyvet is jegyző rendezőnő belesző számos kulturális, történelmi és politikai hivatkozást a történetbe, melyeken keresztül a film egy komplexebb, mélyebb világot állít elénk. A szereplők sorra mesélik el háttértörténeteiket, folyamatosan újabb részleteket tudunk meg róluk, és újabb puzzle darabok kerülnek a helyükre Rosie fejében is.

A lány (akárcsak a rendezőnő) olyan családból származik, ahol több kultúra keveredik egymással. Rosie anyja kínai, apja pedig iráni, ám ő nem beszéli ezeket a nyelveket, egyik kultúrát sem ismeri igazán. Érdekes megfigyelni, hogyan érinti meg mégis mindkettő, amikor először találkozik velük Iránban. Ezt a magával ragadó erőt a film látványvilága is kifejezi: amikor Rosie hallja a reggeli imádsághoz hívó éneket egyszerre színes, a dallamra kavargó vonalat lát, melynek különleges világába ő is belekerül, amikor pedig a kínai költő szavalja a versét, minden homogén lesz, Rosie színei is beleolvadnak a vers által megjelenített képbe.

Rosie idegenségét az őt körülvevő környezettel és kultúrákkal szemben jól mutatja a figura megformáltsága is, mivel ő teljesen máshogy van megrajzolva, mint a többi szereplő. Rosie teljesen minimalista, már-már pálcikaemberke stílusban készült és a fekete-fehér vonalak mellett az egyetlen szín rajta a rózsaszín, míg a többiek részletgazdagabb, színesebb ábrázolást kaptak.

Három művészeti alkotásmódhoz lehet kötni a Window Horses-t: a költészethez, zenéhez és a vizuális teremtéshez. Sokszor fordul elő, hogy kettő-kettő áll párban, vagy a költészet és a kép, vagy a zene és a kép. Ám a három egyszerre Rosie-hoz kapcsolódóan találkozik leginkább. Amikor először és másodszor ad elő, akkor mind a zene, a költészet és a kép is együttesen alkot egy különálló fantáziavilágot. De az utolsó versében a zenének már nincs olyan elemi szerepe. Ez szorosan kapcsolódik ahhoz, hogy eleinte mindig gitárral komponálja a verseit, a zene által tud a költészete felszínre törni, a film végére pedig már nincs szüksége rá. Ahogy az életben megtalálja a kérdéseire a választ és valódi identitását, úgy válik egyúttal igazi költővé is.

A rendezővel készült interjúnk itt olvasható.

A messzi Észak az Annecy-i Nemzetközi Animációs Filmfesztiválon közönségdíjat nyert francia-dán rajzfilm, melyet idén nyáron a hazai mozik is vetítettek. Annak, aki esetleg lemaradt róla, jó hír, hogy a jövő héten kezdődő Primanima Nemzetközi Elsőfilmes Animációs Fesztivál is műsorára tűzi, és bizony olyan műről van szó, amit felnőttek és gyerekek számára egyaránt érdemes bepótolni.

A XIX. század végi cári Oroszországban él egy kalandvágyó arisztokrata lány, Szása, akinek híres sarkkutató nagyapja két éve eltűnt egy expedíció során. Már mindenki lemondott arról, hogy az értékes hajó, a Davai nyomára bukkanjon, csak Szása nem bírja feledni szeretett nagyapját. Mivel a gőgös herceg, akit szülei vőlegényül szemeltek ki számára, Szása nagyszájúsága miatt botrányt rendez a lány első bálján, családja kegyvesztetté válik. Az egyetlen mód, hogy visszaszerezze családja becsületét, ha nagyapja nyomát követve megtalálja a cár által annyira kerestetett Davai-t. A lány kalandja így szökéssel indul, és a kikötői kocsmák és matrózok világától egészen a messzi Északi-sarkig tart.

A rajzfilm pasztellkrétás színeit, textúráit, emlékekben oldódó hangulatát nehéz feledni. A karakterek ábrázolása nem véletlenül emlékeztet Tomm Moore filmjeinek, a Kells titka és A tenger dala stílusára, hiszen a rendező, Rémi Chayé részt vett az említett filmek munkálataiban is. Jóllehet A messzi Észak kevésbé díszített, a mozgások is töredezettebbek, és nagyobb hangsúly kerül az árnyalatokkal és a fényekkel való játékra, ezért sokkal inkább festményszerű. Az impresszionizmusra emlékeztető eszközök kiválóan alkalmasak a karakterek környezetének lefestésére, a cári kor megidézésére, valamint a karakterek hangulatainak ábrázolására. Szása nagyapjával kapcsolatos emlékei például mindig lágy, narancssárgás fényben jelennek meg, míg a ködben úszó kikötő egy Monet festmény is lehetne. A fogadóban a lámpások fénye éles árnyékokat vetít az arcokra – ez a jelenet válaszvonal a lány kalandjaiban is, hiszen itt kell meggyőznie a konok hajóskapitányt, hogy érdemes beszállnia a Davai felkutatásába.

Az árnyékok és színek "fent északon" kapnak igazán fontos szerepet, ahol a táj feletti uralmat átveszi a tenger, a hó és a jég. A fenyegető jégcsúcsok, a végtelen hómező, vagy a hajóra oly veszélyes jégtáblák sem egyszerűen fehérek, hanem szürkék, kékek, ragyogóak és sötétek, visszatükrözik az ég színét, vagy a havas pusztán bolyongó szereplők kilátástalanságát. Az impresszionizmus mellett az embernek olykor az az érzése, mintha ötvenes évekbeli, minimalista színpalettával és leegyszerűsített formákkal dolgozó plakátokat nézne.

A film karakterei egyediek, hihetőek, és még a mellékalakok is árnyaltabbak, mint egy gyerekfilmtől elvárnánk. Olykor irigység, félelem, gőg, vagy önvád ül az arcukon, de semelyik karakter sem pusztán gonoszságból cselekszik, mindegyiküket hajtja valami belső démon vagy régi sérelem, amin végül sikerül felülkerekednie. Szása, akár egy kortárs Disney hercegnő, kitör az engedelmes lány szerepéből, és kezébe veszi saját sorsát. Tanulni vágyó, figyelmes és eltökélt ifjú hajadonná cseperedik, aki nem szégyelli a kétkezi munkát sem, ha az segít céljai elérésében.

De nem csak az ő felnőtté érése a történet mozgatórugója. A film olyan témákat is feszeget, mint a gyász, a féltékenység, a halállal és saját hibáinkkal való szembenézés. Bár ez néhol egészen sötét és reménytelen hangulat kibontakozását teszi lehetővé (amiért a kisebbek számára talán indokolt a szülői felügyelet mellett való megtekintés), a film vége szép megoldása a nagyapától való elbúcsúzásnak, és az örökség továbbvitelének. Noha számomra még hiányzott egy-két perc a történet teljes lezárásához, az alkotók a végefőcím közben storyboard kockákon varrják el a szálakat. 

A messzi Északot október 22-én, szombaton délelőtt 11-kor vetítik a Primanimán a budaörsi Jókai Mór Művelődési Központban.

Két Pixar-animátor fogta magát és készített egy velőig ható, súlyos fájdalmakkal teli kisfilmet, amiben a főhősnek saját lelkiismeretével és önmarcangolásával kell megküzdenie.

Borrowed Time concept art

A napokban lett online is elérhető Andrew Coats és Lou Hamou-Lhadj hétperces filmje, a Borrowed Time, melyet szabadidejükben készítettek az elmúlt öt évben, miközben az Agymanókon és a Meridán dolgoztak. A két alkotó már a főiskola óta ismeri egymást és részt vettek egymás rövidfilmjeinek elkészítésében, de most először rendeztek közösen filmet. 

A Borrowed Time egy szétesett seriffről szól, aki visszatér arra a helyszínre, ahol gyerekként egy életre szóló sebet kapott és amit sosem sikerült elfelejtenie vagy feldolgoznia. Minden egyes lépésével közelebb kerül (ő is és a néző is) a gyerekkori emlékeihez, hogy szembe tudjon nézni egy régi hibájával, ami örökre megváltoztatta az életét.

A lassú kezdés után bizsergető, sőt csontig ható feszültséget kelt a film, hihetetlenül sok energiát szabadít fel, lassan húzza be a nézőt, mint ahogy a seriff is félve, apró lépéseket téve mer szembe nézni a múltjával, hogy aztán a látottak teljesen a markában tartsanak minket és az eleresztés még fájdalmasabb legyen. De nem itt ér véget a film, a pixari érzékenység a két alkotót is jellemzi, így valamiféle keserves, de magasztos és belenyugvó elengedéssel és megbocsátással zárul. 

A kétperces making of videóból kiderül, hogy azért készítették a Borrowed Time-t, hogy megmutassák, az animáció nem csak gyerekeknek szólhat és hogy az animációs forma bármilyen fajta történet elmesélését lehetővé teszi, ők pedig egy sokkal mélyebb, nehezebb felnőtt döntéseken alapuló drámát szerettek volna. Az animációval kapcsolatos nézői elvárások felülírása is céljuk volt, ami a fesztiváloztatás alatt kiderült, hogy sikerült. A videóban láthatók a film korábbi tervei, amik egészen más szituációban dolgozták volna fel a megbocsátás témáját. 

A rövidfilm zenéjét egyébként az Oscar-díjas Gustavo Santaolalla (Túl a barátságon, Bábel) készítette, a frusztráló zörejvilág (élén az óraketyegéssel) pedig a Pixar hangcsapatában dolgozó Andrew Vernon munkája.

Henry Selick eddig el nem készült filmje a The Shadow King című fantazy-thriller, melynek sorsa 2012 óta bizonytalan, viszont az alkotók a napokban nyilvánosságra hoztak néhány képet a már leforgatott anyagból. 

Victoria Rose egy amerikai bábkészítő, aki 2007-es diplomázása után a Laikánál kezdett dolgozni és többek közt a Coraline és a titkos ajtó figuráinak létrehozásában is részt vett. Az instagramján nemrég tett közzé egy eddig sosem látott képet Henry Selick el nem készült stop motion thrilleréből, a The Shadow King-ből. 

Henry Selick: The Shadow King (Forrás: Victoria Rose | © Disney/Pixar)

Henry Selick a 2009-es Coraline és a titkos ajtó után otthagyta a Laikát és a Disney/Pixar-hoz ment, hogy náluk készítsen stop motion filmeket, ezzel létrehozza a Disney/Pixar stop motion részlegét 150 animátorral. Vagyis visszatért a gyökerekhez, hiszen a kilencvenes években Selick a Disney egyik animátora volt és náluk készítette a James és az óriásbarackot (1996), meg persze a Karácsonyi lidércnyomást (1993) is. Visszatérte után az volt a terv, hogy Cinderbiter Productions név alatt hoznak majd létre fiataloknak szóló, nagy volumenű és ijesztő stop motion filmeket. Az első filmtervük az akkor még ShadeMaker címen futó The Shadow King volt, melynek premierjét 2013 októberére tűzték ki. Aztán 2012-ben a Disney leállította a projektet (miután 50 millió dollárt beleöltek), mert szerintük nem haladtak úgy, hogy a tervezett időre be tudják fejezni, és felajánlották Selicknek, hogy átviheti másik stúdióhoz az addig elkészült anyagot. Aztán közbejött egy Neil Gaiman-adaptáció (The Graveyard Book) a Disney-nél, melyet szintén Selick rendezett volna, de az sem készült el, majd újra elővették a The Shadow King-et, immár a Messzi dél vadjai producerével, Josh Penn-nel a K5 International vezetése alatt, de a forgatás azóta is áll. A legutóbbi információ, hogy Selick Jordan Peele-vel és Keegan-Michael Key-jel dolgozik együtt a Wendell and Wild című egészestés stop motion horror-vígjátékon, melynek forgatókönyvét a rendező saját története adja.

Szóval kétséges, hogy a The Shadow King valaha is elkészül-e, egyáltalán lesz-e kedve (és nem utolsó sorban pénze) Selicknek vagy a stúdiónak újra elővennie. Mindenesetre nagyon izgalmas filmnek ígérkezett a The Shadow King, emiatt is nagyon fájó, hogy az egyik legtehetségesebb kortárs stop motion filmrendező pályája ilyen kusza és csak kevés olyan csodát tud befejezni, mint a Coraline vagy a Karácsonyi lidércnyomás.

A The Shadow King egy varázslatos mese egy kilencéves New York-i árváról, Hap-ről, akinek folyton rejtegetnie kell a kezét a már-már nevetségesen hosszú ujjai miatt. Ám egy árnylány megtanítja a fiút hogyan használja fantasztikus adottságát, és hogyan készítsen lenyűgöző és életre kelő árnyékokat a kezével és a hosszú ujjaival. Emiatt hirtelen fegyverré válik Hap, akinek egy ismeretlen árnyszörnnyel kell árnyháborút vívnia testvéréért és New York elpusztítása ellen. 

A filmhez egyébként már a szinkronhangok is megvoltak, többek közt Jaden Betts, Brendan Gleeson, Catherine O'Hara, Jeffrey Tambor és Pamela Adlon adta volna hangját a szereplőknek. 

De nemcsak Victoria Rose töltött fel képet Selick filmjéből a közelmúltban, hanem Jeff T Allen is, aki szintén dolgozott a filmen. Sőt, ő egy egész albumot osztott meg facebook-on a film forgatásáról, alább ebből válogattunk.

Henry Selick: The Shadow King (Forrás: Jeff T Allen | © Disney/Pixar)