Kreif Zsuzsanna és Zétényi Borbála MOME Anim diplomafilmje, a Limbo-Limbo Travel is látható majd a január 21. és 31. között megrendezett Sundance filmfesztiválon. A francia-magyar koprodukcióban készült 16 perces film nyolc magányos nőről szól, akik elkeseredettségükben jegyet váltanak a Limbo-Limbo Buszra és elhajóznak egy bajuszos férfiakkal lakott szigetre, hogy megtalálják az igazit. Meglátva az idilli környezetet és a szabad (technikai kütyüktől mentes) férfiakat, előjönnek a primitív ösztöneik és a civilizált viselkedést is hátrahagyva eszelős üldözésbe kezdenek a férfipréda után. 

LIMBO LIMBO TRAVEL from LARDUX FILMS on Vimeo.

A Limbo-Limbo Travel elnyerte az Ezüst Sárkány-díjat a Krakkói Filmfesztiválon, ezzel esélyessé vált az Oscar-jelölésre, ám végül nem jutott be az Akadémia tízes szűkített listájára. Az idei Primanimán az alkotók megkapták a legígéretesebb magyar tehetségnek járó George Pal-díjat, a Jameson Cinefesten elhozták a Dargay Attila-díjat,  a harmadik Friss Hús fesztiválon pedig a legjobb magyar animációs rövidfilm lett a Limbo-Limbo Travel "a különleges és valószerűtlen atmoszférateremtő ereje miatt, amihez felhasználta az animáció összes eszközét a zenétől a képi ritmusig, hogy pofátlanul jófej hangulattal szórakoztasson." Egyébként az Annecy Filmfesztivál rövidfilmes versenyprogramjában is szerepelt. 

A jövő évi Sundance rövidfilmes programjában olyan animációkat is vetítenek, mint Cannes-ban a legjobb rövidfilm díját elnyerő Waves '98 a libanoni Ely Dagher rendezésében, vagy a Primanimán háromszorosan díjazott Edmond, mely Nina Gantz bábanimációs technikával készült diplomamunkája.

A 2015-ös Sundance-en két magyar alkotás is látható volt: Bucsi Réka Symphony no. 42 című MOME Anim diplomafilmje, illetve Daniel Gray és Tom Brown amerikai-magyar-brit koprodukcióban készült Fogak című alkotása. Végül Don Hertzfeldt A holnap világa című utópisztikus sci-fi animációja nyerte a legjobb rövidfilm díját, ami bekerült az Oscar shortlistre is.

Forrás: Sundance

Il-ho (vagyis Kitsat-1, az első dél-koreai műhold) mindennapjai unalmasan telnek az űrben. Fáradhatatlanul fürkészi a Koreai-félszigetet, ám egyszer csak felkelti figyelmét egy fiatal zenész, Kyung-chun. A fiú miatt Il-ho visszatér a Földre, szeretné megismerni az emberi szív rejtelmeit. Azonban azt még nem tudja, hogy Kyung-chun egy szerelmi csalódás miatt fejőstehénné változott. Ráadásul a tehénfiút üldözi egy hatalmas, gonosz szemétégető és egy simlis férfi is, aki mágikus állatok szervével kereskedik. Il-ho a fejébe veszi, hogy megvédi Kyung-chunt bármi áron, csak hadd hallja újra a fiú énekét. A furcsa pár segítségére siet egy vécépapírrá változott varázsló is.

The Satellite Girl and Milk Cow - Official Trailer from Budapest Film Zrt. on Vimeo.

Jang Hyun-yun író-rendezőként jegyzi első egészestés filmjét. Jang eddigi animációs rövidfilmjeiből megismerhetjük alkotói hozzáállását, miszerint hétköznapi történeteket helyez korántsem hétköznapi környezetbe. A Wolf Daddy (2005) című rövidfilmben a regényíró farkas élete egy csapásra megváltozik, amikor ismeretlen nők odahordják neki a zabigyerekeiket. A farkas feladja művészi ambícióit, hogy jó apjává váljon a kislánynak, a nyuszinak és a kis teknősnek, akik állítólag mind az ő gyermekei. A Coffee Vending Machine and Its Sword (2007) című rövidfilmben pedig egy kardforgató harcos elesik a csatában és kávéautomataként reinkarnálódik napjainkban. A harcosnak meg kell barátkoznia az új helyzettel, ebben pedig egy kedves lány segíti őt. A szatellitlány és a tehén (The Satellite Girl and Milk Cow, 2014) abszurd alaphelyzete is csak első benyomásra meghökkentő. Ugyanis ha a túlzások mögé nézünk, ez esetben is csak egy jól ismert történetet láthatunk: a lány szereti a fiút, a fiú meg nem tudja, hogy kit szeressen. Ez a történet a film bizarr világában is jól működik, sőt, a természetfeletti események hétköznapivá tétele még jobban ki is emeli az alapsztorit.

A történet elborultságával tehát nincs probléma. Az viszont gondnak számít, hogy az amúgy kiváló jelenetek nehézkesen állnak össze egységes történeti ívvé. Olyan érzése támadhat a nézőnek, mintha egy mozaikot nézne nagyon közelről, vagyis tudja, hogy ez kerek, egész, de csak külön elemeket lát. A kreatív ötletek és a hibbant poénok tökéletesen működnek (a figurák igyekszenek alkalmazkodni buggyant világukhoz), de sokszor kisiklatják a történet menetét. Ez korántsem annyira zavaró, hogy ne lehetne jól szórakozni a filmen. Ráadásul A szatellitlány és a tehén minden korosztály számára kellemes kikapcsolódást tud nyújtani, hiszen közel sem olyan erőszakos és negatív hangú, mint a kortárs koreai rajzfilmek nagy része – pl. Disznók királya (King of Pigs, 2011), Padak (Padak Padak, 2012).

A rövidfilmes Jang útja kissé döcögősre sikeredett az egészestés rajzfilmek világába. Ennek ellenére A szatellitlány és a tehén nagyon szórakoztató közönségfilm, és még tanulsága is van a maga őrült módján. Egy bizarrul kedves élménnyel leszünk kevesebbek, ha kihagyjuk.

Szilágyi Miklós

Magyar Animáció 100 kiállítás nyílt Moszkvában a HUNimation Animációs Filmfesztivál keretében.

A Balassi Intézet moszkvai Magyar Kulturális Intézet főszervezésében HUNimatiton címmel magyar animációs filmfesztivál vette kezdetét december 5-én Moszkvában az ART-PLAY kortárs design központban, amelynek keretében az elmúlt évek legfrissebb és legsikeresebb magyar animációs filmjeit (Symphony No. 42; Lány hátizsákkal; Mező u. 1.; Frusztráció; Ron; Nyuszi és őz; Egy róka; Hogyan keletkezett a világ; Fly me to the Moon, Három nagymamám volt) láthatja az orosz nézőközönség.

A nap folyamán workshopot tartott Glaser Katalin és Felvidéki Miklós animációs filmkészítő, továbbá az érdeklődők megismerhették a magyar animáció elmúlt 100 évének történetét a Magyar Művészeti Akadémia ’Magyar Animáció 100’ című kiállításán keresztül. Este a Nemzeti Kulturális Alap által támogatott Cseh Tamás Programban résztvevő magyar drum"n"bass kollektíva, a Face"n"Base nevű együttes adott koncertet.

A kiállítást az animációs filmfesztivált követően 2016. január 10-ig tekinthetik meg a moszkvai Magyar Kulturális Intézetben a magyar animáció történelme iránt érdeklődők.

A HUNimation Animációs Filmfesztivál a moszkvai eseménnyel párhuzamosan további 8 orosz városban (Cseljabinszk, Izsevszk, Jekatyerinburg, Kazány, Nyizsnij Novgorod, Szentpétervár, Tomszk, Volgográd) is megrendezésre kerül, amely lehetőséget biztosít a magyar animáció fiatal tehetséges alkotóinak oroszországi bemutatkozására.

Forrás: Magyar Művészeti Akadémia 

Az Anilogue Cartoon d’Or szekcióján kívül a Világpanoráma válogatás tartalmazza a legerősebb filmeket a világ minden tájáról. Ebben a blokkban láthattunk többek közt az Oscar-díjas Adam Elliot régóta várt gyurmafilmjét, az Ernie Biscuit-et, Bill Plympton legújabb animációját, a Legmagányosabb stoplámpát és Don Hertzfeldt Oscar-esélyes sci-fijét, A holnap világát.

Az ausztrál gyurmász, Adam Elliot ritkán készít filmet, viszont akkor mindig nagyon jót. A 2003-as Harvie Krumpet című rövidfilmjéért Oscar-díjat kapott, illetve 2009-ben a Mary és Max is szépen teljesített és a közönség is szerette. Elliot hétköznapi, kétbalkezes és szerencsétlen szereplői esetlenségükkel együtt is humort csempésznek a szomorkás hangulatú történetekbe. Ezt a melankólikus atmoszférát az Ernie Biscuit-ben is folytatja, ami egy szintén szerencsétlen férfiről és az ő társadalomba való beilleszkedéséről (illetve annak nehézségeiről) szól és az 1960-as években játszódik. Ernie egy Párizsban élő süket preparátor, akinek életét egy halott galamb fenekestül felforgatja: elkezd visszaemlékezni gyerekkorára és akkori szerelmére, aki már nem él, de megígérte neki, hogy együtt elmennek Ausztráliába. Ernie így is tesz, viszont az új földrészen szembesül azzal, hogy ott sem feltétlenül könnyebb az élet, és rengeteg új kalandba és szerelembe keveredik.

Elliot egy interjúban elmondta, hogy a korábbi filmjeihez képest ezt pozitívabbra szerette volna csinálni, mivel érzelmileg sokakat feldúlt a Harvie Krumpet és a Mary és Max is. Ez sikerült is neki, a fekete-fehér látványvilág ellenére valóban pozitív, sokszor nagyon vicces filmet látunk happy end-del, ráadásul Elliot korábbi munkáihoz képest sok akcióval és dinamikával.

Az izlandi Einar Baldvin Strathmoor büszkesége című filmje intenzív, nyomasztó, mégis fantasztikusan letaglózó mű volt a Világpanoráma programjában.  Már az inspirátorok is sokat sejtetőek: Martin Scorsese Dühöngő bikája, Jack Johner boxoló, a negyvenes évek Disney animációi, Ingmar Bergman filmjei (Persona, Farkasok órája), John Carpenter A sötétség fejedelme című műve, a Dr. Caligari és a Nosfearu, H.P. Lovecraft munkái és persze Jack Nicholson a Ragyogásból inspirálták a rövidfilmet, ami markáns horror atmoszférát teremt képeivel és a hanghatásokkal. A Strathmoor büszkeségét elérhetővé tették az alkotók, így sokat nem kell magyarázni a dinamikusságán, erőszakosságán és a taszító világán, amiről nem tudtam levenni a szemem nyolc percen át. Mintha egy őrült, megszállott ember gondolataiba pillanthatnánk be, akinek folyton valami erőszakos dolog van a fejében. Hihetetlenül merész dolog volt Baldvintól, hogy be merte vállalni ezt a szokatlan narratívájú, brutális, érzelmileg is frusztráló történetet egy rasszizmusba beleőrülő eszelős emberről.  Érdemes elolvasni a Short of the Week interjúját a rendezővel, további megdöbbentő információkat tudhat meg belőle az ember.

The Pride of Strathmoor from Einar Baldvin on Vimeo.

A Theodore Ushev Az alvajáró című négypercese felüdülést hozott a Strathmoor büszkesége után. A kanadai rendező a spanyol Federico García Lorca Alvajáró románc (Romance Sonámbulo / Sleepwalking Romance) című versét dolgozta fel szabadon, ami egyébként magyarul is olvasható Nagy László fordításában, illetve több elemzés is készült róla. Lorca Cigányrománcok című kötetének egyik darabja az Alvajáró románc, ami a kötet többi balladájához hasonlóan a cigány népköltészetet, a spanyol nép szenvedélyeit és szenvedéseit dolgozza fel meglehetősen sok metaforával és felfokozott érzelemmel. Ushev nem történetmesélő művet készített a versből, hanem egy metamorfózisos animációt szöveg nélkül, a narratívát a színek és a formák változása, a hipnotikus táncok és a bolgár zenész, Kottarashky cigányzenére emlékeztető dallamai adják. A szürreális négyperces filmben keverednek a hagyományos és modern elemek, ötvöződik benne a rendező geometrikus stílusa, Lorca műveinek szimbólumai (a nők, a fekete szín, a víz, a levegő, stb.) és a kora huszadik századi spanyol művészet elemei.

Sonámbulo / The Sleepwalker – TRAILER from Bonobostudio on Vimeo.

Amúgy fogalmam sincs. Illetve annó, a főművének megtekintését követő elájulás után felkeltemben utánanéztem, ki ő, mit csinált még… de persze aztán elfelejtettem. Nem azért, mert szerintem nem a legfontosabb alkotó ma az animációban. Mert az. Hanem csak mert nem úgy hívják hogy Kis Béla, vagy Laser John. Na jó, lehet ezzel vitatkozni. Hogy tényleg olyan szuper-e, amit csinál, és hogy a Mind Game benne van-e minden idők 5 legfontosabb egészestés animációs filmjében. Szerintem igen. Illetve akiket ismerek és végignézték, azok egyértelműen bólogatnak a képzeletemben.

Zsófi, aki csinálja a blogot, és beszéltük hogy írhatnék, például nem tudta végignézni. De ez részben érthető. Ez egy anime. A japán animékről sok rosszat lehet mondani, meg gondolni, pláne ha az ember nem ismer komolyabb alkotásokat. De most kicsit tegyük félre előítéletünket, aminek a címkéjén ez van: "Az animében csúnya, nagyszemű figurák ordítoznak japánul japán dolgokról, de a tébláboló palota az jó." Más általánosításokat is meg lehet fogalmazni az animékről. Például: Az anime általában nem fogja meg a kezedet az elején egy felirattal a galaxis politikai helyzetéről, hogy utána az első kocka után kikapcsolt aggyal hátradőlhess, mert tudod hogy mi fog történni a végén. Általában egy fura kettősség figyelhető meg, hogy ugyanis a párbeszédek helyenként bugyuták, de az egész sztori dramaturgiája, meg a filmnyelv nagyon érett, komplex és kísérletező. Na ez igaz a Mind Game-re is. Még egyszer nagy betűkkel:

MIND GAME

Szeretek először mutatni valakinek egy jó filmet, amire azt mondja, hű! Ha csak egyvalaki elolvassa ezt, és pont már végzett az aheti vókingdeddel, de adóbevallást vagy erkölcstanházit kéne írnia, és ahelyett – egyszer élünk – elkezdi nézni a Mind Game-et, már megérte ma kiugranom az ágyból.

A Mind Game egy korszakalkotó mű. Biztos mind emlékszünk, amikor a Ponyvaregény után, de miket beszélek, még most is, minden filmkedvelő bölcsész ismerősünk csöpögő nyállal, kultúrzombiként olyanokat hörög egy fröccs mellett, hogy "hagyma-szerű dramaturgiai szerkezet". Leolvadt az agyuk, mert láttak egy tudatosan felépített filmet. A keleti filmművészetben ennek nagyobb hagyománya van, mint a nyugatiban. Általában elég sok anime építkezik okosan, de mégis expresszív módon. A tudatosság meg a költői megközelítés nem válnak szét ennél a filmnél se. De a Mind Game kábé a legbátrabb egészestés film, ami a történetvezetést illeti. Már azok közül, ami még embereknek készült. Tulajdonképpen az élet nagy kérdéseiről filozofál, elég bölcsen, pszichedelikus, tarka akciójelenetek mentén. Szerelem, élet, halál – ahogy az Ef Zámbó számban van. Csak mélyebben.

Ja meg még valami. Nem bírom a műértelmezéseket, csak el akartam mondani, mennyire kurvajó ez a film, és nézzétek meg! De ez a vesszőparipám. A hős útja, meg a jó és a gonosz harca. Valaki szereti a filmeket, amiben ezek már a forgatókönyvíráskor iránymutató alapelvek. Mások szerint ezek eszközök, amik a film megértését, elemzését segítik. Egy modell, amivel leírhatjuk, hogy mit is láttunk, ha épp ez a heppünk. Vagy a szakmánk. De hogy őszinte legyek, én síkideg vagyok ezektől a baromságoktól. Meggyőződésem, hogy azok a filmek, amik ezeknek a fekete-fehér mítoszoknak a mentén születnek, károsak. Generációk nőnek föl úgy, hogy ezek a jóésrosszharcolegymással filmek megerősítik a szar erőszakos kategorizáló, kizáró beidegződéseiket. És hajlamosak lesznek fekete-fehérben látni a világot. Öldökölni meg gyűlölködni. Minek így stoppolni a tudat evolúcióját? Na jó, egy kicsit elragadtattam magam. De ha ez mind bullshit is, azért az tuti, hogy a recept alapján felépített filmek unalmasak. De ez nem. Nézd meg! Direkt nem szpojlereztem. Na jó ennyit erről.

Az Anilogue egyik legerősebb blokkja minden évben a Cartoon d'Or válogatás. A Cartoon d’Or díjért a legnagyobb európai animációs fesztiválok nyertes filmjei versenghetnek, az idei győztes pedig Daisy Jacobs The Bigger Picture című alkotása volt, mely a 3. Friss Hús legjobb idegen nyelvű rövidfilm díját is elhozta, illetve a 11. BuSho-n a diákzsűri is elismerte. Ebben a blokkban a nyertes film mellett az öt jelölt is látható volt péntek este az Art+ Cinemában.

A holland Job, Joris & Marieke trió Oscar-jelölt A Single Life című kétpercese rövidsége ellenére egy egész életet ölel fel. A gegsorozatra építő film egy fiatal nő mindennapjait mutatja be különböző életszakaszokban, aminek folyamatát egy bakelit lemez előre-visszapörgetése akaszt meg. Csak pillanatokra látjuk a nő életét, a kisgyerekkortól kezdve a fiatal felnőttkoron és a várandósságon át egészen az öregek otthonában töltött időszakig, de minden helyzetben egyedül. A film alatt a Single Life című, konkrétan a filmhez írt dal szól, ami egyrészt reflektál a szereplő magányosságára, másrészt arra, hogy az élet gyakorlatilag olyan rövid, mint egy dal és pillanatok alatt elszáll, ha nem koncentrálunk az igazán fontos dolgokra és nem élvezzük ki a pillanatot.

A film teljes hosszában megtekinthető itt.

A SINGLE LIFE - TRAILER from Job, Joris & Marieke on Vimeo.

Carlos De Carvalho és Aude Danset közös filmje, az Őszi levelek egy fiúról és egy lányról szól, az egyik a télben, a másik a nyárban él. A természet által elválasztott fiatalok ugyanúgy nem érintkezhetnek egymással, mint ahogy a nyár és a tél sem, hiszen elválasztja őket a tavasz és az ősz. Ám ezt a határt egy idő után a folytonos magány és a kíváncsiság hatalma áthágja, viszont a természet törvényeit nem lehet következmények nélkül felrúgni. Az évszakszimbolika további asszociációkat hoz be a történetbe, különösen az élettel és a halállal kapcsolatos kérdéseket: az élet folytonos körforgás, melyben a születés és az elmúlás egyformán fontos, és amitől rettegünk, azzal csak a félelmeinket legyőzve nézhetünk szembe. Az Őszi levelek egy költői mese, aminek a Frédéric Boulard zenéje ad még líraibb hangvételt. 

Premier Automne from Carlos De Carvalho on Vimeo.

A dán Cav Bøgelund Bajtársak című félórás animációja is két ember kapcsolatát meséli el, viszont itt férfi barátságokról, az összetartásról és a kultúrák közti különbözőségről és a bizalmatlanság leküzdéséről van szó. A történetet valós események ihlették: egy dán szakaszparancsnokot Afganisztánba helyeznek, ahol a helyi rendőrkapitánnyal kell közösen dolgoznia. A kulturális különbségek egyből előjönnek, de ennek ellenére együtt próbálják fenntartani a biztonságot. Egy nap egy afgán katona rálő dán társaira, ami a két főhős közti barátságot elszakítja, és elindít egy bizalmatlansági lavinát, ami nem csak a főhősben, hanem a katonákban is óriási paranoiát szül. A Bajtársak rámutat arra, hogy egy háborúban nincsen biztos alap, bárki lehet tégla, folyamatosan figyelni kell, miközben az ember egyik elsődleges igénye a kapcsolatok létesítése lenne, főleg mert csak így lehet túlélni egy olyan bizonytalan időszakot, amikor a családjától, a hazájától, és egyáltalán a biztonságtól is távol van. A film a félelem leküzdésének próbálkozásairól szól olyan sztereotípiák mentén, amik a társadalmi és kulturális különbözőségekből adódnak, mindez pedig egy eleve paranoiás időszak, egy háború közepén történik.

Brothers in Arms, trailer from New Europe Film Sales on Vimeo.