Idén harmadszorra tartottunk kritikaíró workshopot a Primanimával együttműködésben. A workshopot a korábbi évekhez hasonlóan Kránicz Bence, a Prizma és a 24.hu filmkritikusa, a Filmvilág képregényrovatának szerkesztője, az ELTE Filmtudomány Tanszékének óraadója vezette, a résztvevőknek pedig egy rövidebb és egy hosszabb kritikát kellett megírniuk a fesztiválon látható filmek valamelyikéről. Az első válogatást itt találjátok, a másodikat itt, a harmadikat itt, alább pedig az utolsó, negyedik olvasható.

Szabó Noémi: Halni a szerelemért, ami már halott

Gabrielle Selnet, Adam Sillard, Chloé Farr: Viszlát JérỘme! (Au revoir JérỘme!)

A 2022-es Primanima filmfesztiválon láthattuk a Gabrielle Selnet, Adam Sillard és Chloé Farr alkotói hármas filmjét, a Viszlát JérỘme!-ot, amely diplomafilmként mutatkozott be a Fiatal rendezők versenyprogramjában.

A 2021-es francia film főhőse JérỘme – akinek a karaktere engem helyenként Jézusra emlékeztetett hosszú haja, fehér ruhája és önfeláldozó viselkedése miatt – megérkezik a mennyországba, ahol lázas keresésbe kezd, hogy megtalálja szerelmét, Maryline-t, aki a földi életében a felesége volt. Szürreális és tarka-barka világba csöppen, ahol különböző színes helyszíneken, változatos élethelyzetekben (pontosabban a túlvilági hétköznapokban) ad személyleírást a kedveséről, csak hogy megtalálja őt. Ám a keresése nem tűnik sikeresnek, mígnem egy parkban a padon ücsörögve megtalálja szerelmét egy könyv és egy üveg bor társaságában. Itt derül ki JérỘme számára, hogy Maryline már nem szereti őt: a nő a mennyországban töltött ideje alatt rájött, hogy sokkal jobb neki egyedül. JérỘme csalódottságában újra meghal és darabokra hullik testileg-lelkileg.

Gabrielle Selnet, Adam Sillard, Chloé Farr: Viszlát JérỘme! 

A film francia szinkronhangjai jellegzetessé teszik a karaktereket, ezáltal az alkotóknak sikerül teljes egészként létrehozni őket, annak ellenére, hogy túl sok mindent nem tudunk meg a két főhősről. Ám a francia nyelv a mi fülünk számára eleve megteremti a szerelem atmoszféráját (ami ennek ellenére csalókának bizonyul) ebben a színkavalkáddal teli környezetben.

A látványvilág abszurd elemekkel is dolgozik, mint például az amorf alakú poharakban lévő koktélok, a hotdog, ami valóban egy tacskó a buciban, vagy az elszaladó asztal a telefonnal – különösnél különösebb karaktereket találunk a mennyországban. Az animáció leleményessége kivételes abból a szempontból, hogy a képek káprázatos részletgazdagsága valóban a mennyország képzetét kelti.

A Viszlát JérỘme!-ot túlnyomórészt nagytotálplánok jellemzik, így az alkotó ezzel is lehetőséget teremt arra, hogy ezt a különleges világot minél részletgazdagabban megmutathassa. Ám a film végén hangsúlyosabbak lesznek a közeli beállítások is: itt koncentrálódik jobban a figyelem JérỘme lelkére és érzelmeire, valamint reményei szertefoszlására.

A film ritmusa dinamikus addig a pillanatig, amikor JérỘme megtudja, hogy Maryline már nem vágyik tőle semmire. Ezután a film tempója és látványalkotása is fordulatot vesz, megjelennek a nonfiguratív formák és alakzatok, amelyek narratív szempontból már nem rendelnek a filmhez egyértelmű jelentéseket Így már az asszociációinkra kell hagyatkoznunk: én JérỘme szívének összetörését láttam és azt ahogyan a férfi elveszíti saját világát. Vagyis a Viszlát JérỘme!-nak sikerül megfogni a viszonzatlan szerelem érzését és az azután érzett elveszettséget. A film a Gobelins csatornáján teljes egészében megtekinthető.

Galaczi Zsófia: A megakadt lemez

Jonathan Laskar: A lemez (The Record)

Jonathan Laskar második rendezése egy fájdalmas múltjával végre szembenéző hangszerkereskedő történetét meséli el, aki egy nap különös bakelitlemezt kap ajándékba. A lemezhasonlat az emlékezés működésének értelmezésére tett kísérlet, az eredeti The Record cím így kettős jelentésű: a zenei hangok és az életrajzi emlékek rögzítését és újrajátszását egyaránt jelenti.

A svájci és zsidó gyökerekkel rendelkező, marseille-i születésű rendező első filmjéhez hasonlóan ezúttal is személyes érintettségű témához nyúlt. Míg a De terre et d'encre a férfi-női kapcsolat és a gyerekvállalás konfliktusát állítja középpontba, addig A lemez fiktív történetén keresztül a generációkon átívelő, kollektív háborús trauma feldolgozása zajlik. A végkicsengés pedig elvileg pozitív, de közben ott a nyugtalanító tudat, hogy a főhős egész élete erre ment rá: a sohasem ismétlődő dallamok (emlékek) hallgatása és kényszeres másolása során mindennapjait magányosan, magába zárkózva töltötte.

Jonathan Laskar: A lemez

A film vizuális világának egyedisége nagyrészt a fény-árnyék végletes kontrasztjának köszönhető. Míg Laskar első filmjében a tusrajz, a rotoszkóp és a gyurmaanimáció technikáját ötvözte, ezúttal kizárólag grafikai megoldásokat alkalmaz, és annak keretei közt maradva elegyíti, illetve állítja szembe egymással a fekete-fehér és színes elemeket. A film nagy részében komor, éles, expresszív fekete-fehér kompozíciókat láthatunk, erőteljes, ötletes vágásokkal szabdalva; a kép csak az emlékekkel való szembenézés jeleneteiben színesedik és simul ki.

A film visszatérő motívuma a rács, kezdve a mágikus bakelit borítójának sávos mintájától és az abból előbúvó, negatív formákkal játszó címfelirattól, a vonatbelső, valamint a gyermeki én ruházatának csíkjain keresztül, egészen a boltot és a benne rejtőző életet lelakatoló rolóig. A börtönszerű, sötét, zárt belső terek (mint a bolt és a vonat) szinte fojtogatnak, míg a meleg árnyalatú, színes jelenetek megnyugtató, tágas külső terekben, tájakban játszódnak. A két világot összekötő kapocs pedig a verbalitáson túlmutató zene: ahogy Proustnál a teasütemény íze, úgy Laskarnál ez az, ami beindítja az emlékek áradását. A képző- és építőművészetben, valamint a zenében egyaránt képzett és jártas multitalentum ráadásul nem csupán írta és rendezte filmjét, de klezmer gyökerű kísérőzenéjét is nagyrészt maga szerezte.

A tömör cselekményvezetés homályban hagyja a lemez eredetét (csak találgatni tudjuk, ki lehet a titokzatos idegen, aki a kereskedő rendelkezésére bocsátja azt), és a múltbéli trauma magvát is rendkívül szűkszavúan tárja fel. Az alig kilencperces játékidő és a mindössze néhány mondatnyi dialógus épp csak bepillantást nyújt a főszereplő életébe, és azt a benyomást kelti, hogy a történet akár egész estés forgatókönyvet is megérdemelt volna. Nehéz eldönteni, hogy ez erénye vagy inkább hiányossága a filmnek.

Hegedűs Ádám Alex: Gumiba zárt érzelmek

Sujin Moon: Persona

Bőrvedlés. Elsőre a szó hallatán mindenkinek a kígyó juthat eszébe, pedig az animációs filmek világában bármi megtörténhet, még az is, hogy egy ember kezdjen el vedleni. A 10. Primanima animációs fesztivál a meglepetések helyszíne volt. A koreai Sujin Moon diplomafilmjével, a Personával gondoskodott arról, hogy ne unatkozzunk.

A film főszereplője egy fiatal lány, aki kettős életet él. Egyiket a saját személyiségével, a másikat pedig az általa kreált hamissal. Utóbbit egy folyton vigyorgó gumiruha segítségével ölti magára, amely nemcsak a közösségi oldalaira készült fotóin néz ki jól, de akkor is mutatós, amikor a látszólag hasonló érdeklődési körű, plázacica külsejű barátnőivel csacsog. Hogy a ruha egy makulányit se kopjon meg, használat után folyton kimossa. A lelke mindeközben haldoklik. Az állandó, görcsös megfelelési kényszerből fakadóan egy élőhalott lapul a bájos máz alatt. A felöltött álruha szépen lassan át is veszi az irányítást a lány felett, ami beláthatatlan következményekkel jár. Olyannyira, hogy még a teljes szétesés is fenyegetni kezdi az eredeti személyiséget.

Alapvetően minden ember szerepeket játszik. Lehetünk egy iskola diákjai, az édesanyánk gyerekei és egy idős néni szomszédai is egyben. Minden szerepkörben máshogyan viselkedünk. Az viszont már nem természetes dolog, ha egy szerepbe úgy bújunk bele, hogy közben belül szenvedünk tőle, és majd meghalunk, hogy véletlenül se tűnjünk másnak, mint amik valójában vagyunk.

A film arra az ismert problémára hívja fel a figyelmet, hogy a közösségi platformokról árad a hamis tökéletesség az alaposan megszerkesztett fotókon keresztül. Sok fiatal ezt az idillt tartja követendő példának, főleg ha egy általa nagyra tartott híres embertől látja. Hogy hasonlítson kedvencére és ne maradjon le az aktuális trendekről, van, aki képes drasztikus külső és belső változásokon is átesni. A tükörben csücsörítős szelfi jelképes csúcspontja ennek a bizarr divatnak, aminek kulcsmotívuma rejtetten a filmben is megjelenik, hiszen a tükör központi szerepet kap: a Persona hősnője többször szembenéz lelke tükörképével.

Sujin Moon: Persona

A Personát végig sötétség uralja, amit a rajzanimáció fakó színeivel még komorabbá tesz. Az első jelenet, amikor a hősnő folyton mosolygó bőrruháját mossa, miközben saját arcáról a teljes elveszettség olvasható le, depresszív atmoszférát teremt, amely ki is tart a hét perces játékidő során. Olyan jelenetek mélyítik el ezt a keserű érzést, mint amikor a főszereplő ül a buszon félig levett maskarában, miközben odakint ver az eső.

Több híres filmben is láthattuk már, hogy nem sül ki semmi jó abból, ha mindenkinek egyformának és tökéletesnek kell lennie, saját egyedi személyiség nélkül. Az Elátkozottak falujában vagy az 1984-ben is ez a téma köszön vissza. Ott sem működött a recept.

Képíró Dorottya: Mesében az igazság

Anna Shveigolz: Hej, kié a rozs…

A világ működését nehéz megfejteni, erre az egyik kezdeti próbálkozást a népi mítoszok és mesék jelentik. A jól bevált fordulatok, mesei elemek olyan közös nyelvrendszerré váltak, amelyek által ma is mindenki számára érthető üzenetet tudunk közvetíteni. Anna Shveigolz orosz alkotó Hej, kié a rozs… című alkotásában él is ezzel a lehetőséggel, és népmesei köntösbe bújtatva térképezi fel egy család belső viszonyrendszerét, dinamikáját, az emberi kapcsolatok változását.

A történet szerint az ifjú házaspár a férj édesanyjával közös hajlékban él. A férj virágot visz feleségének, majd búcsút int az anyjának és párjának, majd hadba vonul. Látjuk, ahogy a férj anyja már búcsú közben gonosz tekintettel méregeti menyét. A férj távozása után Hamupipőke-sorsra ítélt feleség fává változik. A konfliktus tehát az édesanya menye iránti féltékenységéből ered, amely nem újkeletű téma, ennek ellenére nem válik unalmassá vagy érdektelenné a történet, ugyanis az érzelmes zene és a szuggesztív képi eszközök képesek megszólítani a nézőt. Shveigolz filmje erős gyerekkori nosztalgiát idéz, felébreszti a népmesék iránti szeretetet.

Az animáció képi világa a kelet-európai népi motívumrendszerre építkezik, gondoljunk csak a madár, virág, életfa szimbólumokra, melyek fellelhetőek a magyar folklórban is. A történetben a férjtől kapott szép virág a szerelem jelképe, a dús gabonamező a női termékenységre utal, a fa az új életet, az új esélyt szimbolizálja. A családi viszonyrendszer mellett a film szépen ábrázolja ember és természet kapcsolatát is, azt a közelséget, mely a régi paraszti világ jellemzője volt. Ironikus módon a természet humánusabb, befogadóbb és kegyesebb az emberrel, mint embertársai, menedéket és búvóhelyet ad.

A hadba induló férj karaktere a szomszédban zajló események fényében erőteljesen aktualizálja a történetet és új nézőpontot kínál a háború negatív hatásairól. Ennek köszönhetően az alkotás komolyabbá válik, többről kezd el szólni, mint egyszerű népmese, empátiát és sajnálatot ébreszt a háború passzív elszenvedői iránt. A hangi világ meglehetősen egyszerű, stilizált. Az animáció alatt végig népdal szól, ami hangulatában hangsúlyozza a képen történteket, sőt kezdetben kifejezetten erős hangulatteremtő ereje van, viszont egy idő után repetitívvé válik és elveszti kezdeti emocionális töltetét. Vagyis a Hej, kié a rozs… nem kifejezetten innovatív alkotás, de rögtön képes beszippantani erős atmoszférájával, és szeretetteljes tisztelgésként is felfogható a hagyományok és a folklór előtt.