Idén ismét kritikaíró workshopot tartottunk a Primanimával együttműködésben. A workshopot a korábbi évekhez hasonlóan Kránicz Bence, a Prizma és a 24.hu filmkritikusa, a Filmvilág képregényrovatának szerkesztője, az ELTE Filmtudomány Tanszékének óraadója vezette. Az első adag kritikát itt lehet olvasni, a második etapot itt, az utolsó írásokat pedig alább. Mindkét kritika a Sziluettek versenyprogram Nem a lidérc...? blokkjából 

Márta Borbála: Álmodozás a világ közönyéről

Ivana Bosnjak Volda, Thomas Johnson Volda: Remember How I Used to Ride a White Horse 

Egy pincérnő kávét szolgál fel. Egy férfi a kávéház recsegő hangjait veszi fel és hallgatja vissza. Egy álombeli lovas fekete lovon vágtat az erdőben, majd farönköket hasogat a végtelenségig. A cukor mint a rideg közöny szimbóluma pereg kupacokba. A világ minduntalan kibillen nyugalmából, álombeli jelenetek váltják fel az üres valóság fakó képeit. 

Az Emlékezz, hogyan lovagoltam egy fehér lovon (Remember How I Used to Ride a White Horse ) című horvát bábfilm szürrealisztikus és álomszerű képei között könnyű elveszni, sustorgó hangjai feszültséggel töltik meg a történetet. Hangulata melankolikus és sötét, mint egy fáradt elme zavarodott gondolatvihara. Fehér kietlenség és kongó üresség érzése jellemzi a filmet. 

Ivana Bosnjak Volda, Thomas Johnson Volda: Remember How I Used to Ride a White Horse 

A történet ügyesen vezet be az emberi közöny és nemtörődömség világába. Az egymásba olvadó napok monoton ritmusában ragadt ember értelmetlen léte adja az alaptematikát. A film középpontjában a White Horse kávéházban dolgozó pincérnő és a vendégek kusza gondolatai állnak. A remegő háttér, melyet különböző felvett képek egymásra szerkesztésével dolgoztak ki, vizuális metaforaként funkcionál, a főszereplő elméjének ingatagságát testesítheti meg. A való világ a nő körül időszakos, nem maradandó, míg ő maga ott ragad ebben a közömbös állapotban. Ezzel szemben az álombeli jelenetekben megjelenő lovas a szabadságot és a megszokott, szürke hétköznapokból történő kiszakadást szimbolizálhatja.

A 2022-ben megjelent rövidfilm két rendezője, Ivana Bosnjak Volda és Thomas Johnson Volda saját tapasztalatból merítettek ihletet a hangulatot meghatározó közöny, közömbösség és melankólia megteremtéséhez, amit akkor érez az ember, ha megragad ugyanabban a lelki állapotban, és nem képes elrugaszkodni a fojtogató üresség érzésétől. Így az  Emlékezz, hogyan lovagoltam egy fehér lovon a rendezők legszemélyesebb filmje lett.

A rövidfilmet jellemző nyugtalanságot az éles és fülrepesztő hangok kényelmetlen egyvelege is segíti. A hideg, szürkés színvilág az üresség érzését adja át, ám a bódítóan suttogó szinkronhang kellemessé torzítja ezt a szürreális világot. Maguk a karakterek nem szólalnak meg, csupán a narrációért felelős női hang susog a néző fülébe. 

A letisztult szín- és hanghasználat azért is szükséges, mert az alkotók az atmoszférára és a karakterek belső, lelki útjára szerették volna helyezni a hangsúlyt. Állításuk szerint filmjüket Andrej Tarkovszkij, David Lynch, Apichatpong Weerasethakul és Roy Andersson munkássága és stílusa inspirálta.

Ez a szürrealisztikus, álomszerű bábfilm arról mesél, hogy az emberek egymás és környezetük felé kialakult közömbös viselkedése tompává és üressé teszi az életüket. Ebből a bódult állapotból kitörve lehet csak felismerni a világban betöltött szerepünk lényegét. Csupán néhány perces a film, de talán csak többszöri megnézésre lehet megérteni teljes valójában. Ám az biztos, hogy megéri a rászánt időt. 

Albert Eszter: Rendeljünk pizzát. Vagy ne?

Jávorcsík Dávid: Rendeljünk pizzát

Jávorcsík Dávid Rendeljünk pizzát című METU filmje szerint elég rossz ötlet úgy pszichedelikumokat fogyasztani, hogy a körülmények nem éppen a legmegfelelőbbek. Ez nem egy drogprevenciós kisfilm, viszont ha valaki eddig tartózkodott az LSD-től, ez a történet nem fogja meghozni a kedvét. Az ábrázolt trip olyan, mint a Mortal Kombat, Mathieu Kassovitz Gyűlölet című filmje és talán valamelyik Gaspar Noé-opusz parádés találkozása. A környezet sokak számára ismerős helyzetet ábrázol, egy pesti bérház albérletében unatkozó fiatalok hangulatát idézi, ami telitalálat: félhomály, csak a tévé fénye világítja meg a nappalit, a fiúk a kanapén fekszenek.

Jávorcsík Dávid: Rendeljünk pizzát

Ádám, Gergő és Zsola unatkoznak. Hogy feldobják a hangulatot, pizzát rendelnek és bevesznek egy bélyeget, habár egyikőjük megjegyzi, hogy ez talán nem jó ötlet. De lazák, úgyhogy bevállalják. A bajok ott kezdődnek, amikor kiderül, hogy egyikőjüknél fegyver van. A film érzékletesen mutatja be a szer hatását: a tévében látható rendőrök kopogása azt az érzetet váltja ki a szereplőkben, mintha a valóságban is egy veszélyes alak kopogna, hiszen nem tudják megkülönböztetni a valóságot saját asszociációiktól. Így Ádám lepuffantja az ajtóban álló pizzafutárt.

Ezután minden összezavarodik. Hőseink hirtelen egymás ellenségeivé válnának, a pizzafutár feléled, a fiatalok életére tör. Gergőnek sikerül a mosdóba menekülnie, innentől kezdve az ő nézőpontjából látjuk a futárral kialakuló élet-halál tusáját. A film érzékletesen ábrázolja az LSD vizuális hatásait. Ennek ellenére a hallucináció kicsit elcsépelt, annyira nem formabontó, ahogyan az arcok átalakulnak, a testek elfolynak és gombák jelennek meg. Láthattunk már ennél izgalmasabb érzéki csalódást a képernyőn, például Anthony F. Schepperd Blockhead videóklipjének animációja vagy a Dumbóban a rózsaszín elefánt jelenete is ezt a világot idézi, de alapvetően sok rajzfilmben sablonos motívum a hallucináció ábrázolása, így az is jogos, hogy nehéz lenne újat mutatni.

De itt talán nem is az újdonság a cél. Inkább az, hogy egyértelművé váljon, ezek a fiúk nagyon elrugaszkodtak a valóságtól. A karakterek képi ábrázolása rendkívül markáns, mindegyik egy bizonyos szín árnyalataiból épül fel. A belső fényviszonyok és az utcai lámpák fénye hozzájárulnak a képzelgés és ébrenlét elmosódó határait letapogató, sejtelmes hangulathoz.

Jávorcsík Dávid: Rendeljünk pizzát

Az akciójelenetek pörgősek, a háttérben drum'n'bass teszi dinamikusabbá a történéseket, mind a zene választás, mind a hangeffektusok frappánsak. Az teszi még figyelemfelkeltőbbé a helyzetet, hogy a néző a beállt Gergőhöz hasonlóan nem tudja, az öldöklés melyik része valódi, és melyik része csak a kábítószer kiváltotta vízió. Teljes az összezavarodás, amitől még magával ragadóbb a néhol már szánalmas ütközet. Annak ellenére, hogy röpködnek a golyók és egymást vagdossák a szereplők a kerek pizzavágó pengével, aminek senki sem tudja a nevét, sejtjük, hogy ez csak rossz álom lehet.

Gergő, aki már a film elején rettegett, amikor pisztolyt fogtak rá, nagyon rossz kalandba keveredik. A végén azt mondja: én igazából nem is akartam pizzát, se bajt. Semmit se akartam. Először halljuk Gergőt megszólalni, így egyszerre vicces és ironikus, hogy ez az egyetlen mondat, ami jutott neki. A Rendeljünk pizzát szórakoztató és stimuláló filmélmény, látványvilága, noha nem kivételes, de a budapesti bérházak világát idéző környezet miatt kicsit összekacsint a nézővel: „ezt mi is ismerjük”. Ezért, ha nem is különösebben eredeti a történet és a vizualitás, van némi bája annak, ahogyan a rajzfilmben az akciófilm műfaja találkozik az LSD képi világával.