Idén harmadszorra tartottunk kritikaíró workshopot a Primanimával együttműködésben. A workshopot a korábbi évekhez hasonlóan Kránicz Bence, a Prizma és a 24.hu filmkritikusa, a Filmvilág képregényrovatának szerkesztője, az ELTE Filmtudomány Tanszékének óraadója vezette, a résztvevőknek pedig egy rövidebb és egy hosszabb kritikát kellett megírniuk a fesztiválon látható filmek valamelyikéről. Az első válogatást itt találjátok, alább pedig a második olvasható.

Szabó Noémi: Arctalan szolidaritás

Cornejo Judith, Komán Kitti: Útvesztő

Mi marad a halál után? A gyász és annak a folyamata, ahogyan mi, emberek megpróbáljuk feldolgozni egy szerettünk elveszítését. Az Útvesztő című animációs film alkotópárosa, Cornejo Judith és Komán Kitti, a MOME hallgatói ezzel a témával kezdenek el foglalkozni. Valamint azzal, hogy megfejtsék, a környezetünk és a többi ember ilyen esetekben hogyan viselkedik.

Cornejo Judith, Komán Kitti: Útvesztő

Az Útvesztő ezt úgy közelíti meg, hogy bemutatja, a társadalom igyekszik szolidaritást vállalni a gyászoló féllel, távolról támogatjuk a gyászolót és a gyászfolyamatot. A film főhőse, Boris azután kezdi el bejárni a gyászfolyamat öt fázisát (tagadás, düh, alkudozás, kilátástalanság és visszarendeződés), miután elveszíti a barátnőjét, Rozit. Az út elején egy barátja el is köszön tőle, időt hagyva neki, hogy rendezni tudja az érzéseit. Ezeket Boris egyedül akarja megélni, és ezt húzza alá látványvilágával is a film, hiszen azt látjuk, mintha a fiú bekerülne egy másik világba, ahol esélyt kap megélni a gyászt. Akkor fog bebizonyosodni, hogy a veszteség feldolgozása sikeres volt, amikor különleges növénye megnyitja neki a való élet kapuját (csakúgy, mint a történet elején is tette az „utazás” megkezdésekor a másik világ esetében), hogy Boris visszatérhessen a megszokott hétköznapokhoz, ahol élni tud. A virág Rozi hamvaiból nőtt ki, a lány halálával ő lesz a társ, aki végigkíséri a fiút. Ezzel is végső búcsút vesznek egymástól, mikor Boris egyedül tér vissza a való életbe.

Az említett öt fázis megjelenik Boris utazásában, különböző szituációkban. A tagadás, amikor a kártevők elleni szert próbálja megszerezni, de elhangzik, hogy nincs rá pénze. Dühből szembeszáll a háromfejű állati lénnyel. Majd egy telefonáló nővel próbál meg alkudozni, hogy a növény helyett adhasson inkább egy pacsit. A kilátástalanság, mikor a víz ellepi őt. Majd a visszarendeződés, ahogyan visszalép a valóságba, és kimegy az erkélyre, ahogyan azt a szomszédja is teszi.

Ám ott marad Boris kezén egy jel, és felfedezzük, hogy a környezetében lévő emberek kézfején is megfigyelhető ez a szimbólum. Ezek emlékjelek a gyászról. A film végén a ház összes lakója megjelenik, a szolidaritás legegyértelműbb jeleként. Jelen vannak, de egyikőjük arca sem jelenik meg. És pontosan ez tudja a legnagyobb segítséget adni Borisnak abban, hogy feldolgozza kedvese elveszítését. Az Útvesztő a fenti videóban megtekinthető.

Dechert Adél: Egy unatkozó elme belsejében

Magda Kreps: I Want to Be Bored

Az idén tizedik alkalommal megrendezett Primanima filmfesztiválon volt alkalmam megnézni Magda Kreps, német animátor 2021-es I Want to Be Bored (Unatkozni akarok) című diplomafilmjét. A kézzel rajzolt alkotás során a filmvászon papírrá változik, amin a semmittevő, unatkozó narrátor egymásba fonódó, véletlenszerű gondolatai jelennek meg. Ebből kifolyólag a látvány minimalista, illetve nem is minden kép beazonosítható, de ez a koncepciót tekintve nem meglepő, sőt, szükséges. Unatkozás közben ugyanis felvillanhatnak olyan gondolatfoszlányok, amik számunkra is felismerhetetlenek, így a gyakran nehezen értelmezhető képek abszolút indokoltak.

A film elbeszélésmódja asszociatív, de a narratíva hiánya nem zavaró. A mi gondolataink is szabadon követhetik egymást, ezáltal a film alatt ugyanabba a szerepbe kerülhetünk, mint annak készítője. A narrátor csupán néhányszor szólal meg, mindenki által ismert helyzeteket, tevékenységeket sorol fel (például a krumplihámozásról beszél), és ilyenkor a hallott szöveg tartalma valamilyen formában a rajzokban is megjelenik. Ezektől az alkalmaktól eltekintve nincs semmiféle szabályosság vagy szervezettség sem a kép, sem a hang tekintetében, a legjobb értelemben véve magunkra vagyunk hagyva.

A tárgykavalkád aligha kelt mindenkiben ugyanolyan benyomást, elvégre kevés személyesebb dolog létezik az unatkozó elménél. Előfordul, hogy egy-egy film esetében nyomást érzek, hogy muszáj kialakítanom valamiféle értelmezést, különben az egésznek a lényege veszik el. Itt a fentebb említett „magunkra maradásnak” köszönhetően abban a felemelő és  megnyugtató nézői élményben volt részem, hogy nincs semmilyen felém támasztott elvárás, csak annyi a feladatom, hogy elmerüljek a látottakban.

A mindössze négyperces film legnagyobb erényének azt tartom, hogy segítségével fel tudtam adni a narratívához való ragaszkodásomat, a történetmesélés iránti igényemet. Ennek köszönhetően maradandó élményt nyújtott, és biztos vagyok benne, hogy másra is képes lesz hasonló hatással lenni.

Hegedűs Ádám Alex: Bútorszállítás felsőfokon

Maria Simina Dimancea: Sisiphescu

Sokszor érzed azt, hogy bármennyire is erőlködsz, sosem jutsz előre az életben? A tizedik Primanima animációs fesztiválon bemutatott Sisiphescu című román rajzfilm pont ezt a problémát taglalja. Maria Simina Dimancea rövid, mindössze egyperces diákfilmje egy sokak által jól ismert sztorit mesél el új köntösbe csomagolva.

A történet főhőse egy újonnan vásárolt fotelt próbál felcipelni a hátán a legfelső emeleti lakására. Idős kora ellenére a lépcsőházban próbálja feltuszkolni a nehéz bútort. Útja során azonban számtalan akadállyal találkozik: többek közt egy szúrós kaktusz, egy idős néni és pár játszadozó gyerek is gátolja, főhősünk azonban van annyira szívós, hogy még egy-egy kisebb baleset sem tereli el a figyelmét feladata végrehajtásáról.

Dimancea a görög mitológiából táplálkozott: Sziszüphosz, akit örökös sziklagörgetésre ítéltek, sosem jutott egyről a kettőre, sziklája folyton visszagurult a domb tetejéről az aljára. Hasonlóan járt, mint a Sisiphescu főhőse.

Maria Simina Dimancea: Sisiphescu

A rajzstílus egyszerű és letisztult, karikatúraszerű karakterekkel. Leginkább a fekete és a fehér színek dominálnak, de megjelennek benne a sárga és a zöld harsányabb árnyalatai is. A karakterek nem beszélnek, mindössze artikulálatlan hangkibocsátásukkal jelzik a nézők felé aktuális lelkiállapotukat. Kiemelendő a hanghatások precíz használata is, például a nadrágszakadásé.

A mitológia alapján évtizedekkel ezelőtt Magyarországon is készült egy Sisyphus rajzfilm. Jankovics Marcell 1974-es rövidfilmje olyan nagy sikernek bizonyult, hogy Oscar-díjra is jelölték. Készült továbbá a történetből amerikai változat, valamint több amatőr animáció is. Ezek mindegyike más és más stílussal operál, azonban közös bennük, hogy mindegyikben sziklát görget a címszereplő. Dimancea filmje éppen azért érdekes, mert bár lényegét tekintve hasonló, a mai ember számára is jobban átérezhető feladat elé állítja a karakterét. A Sisiphescu így megállja a helyét mind a régi klasszikusok, mind a modernebb alkotások között. Olyan egyszerű, ám minden korosztály számára humoros sémát követ, amely, talán éppen egyszerűsége miatt, sosem megy ki a divatból.