Ann Marie Fleming animációja, a Window Horses – Rosie Ming lírai utazása (kritikánk itt) Magyarországon először a Primanima Nemzetközi Elsőfilmes Animációs Fesztiválon lesz látható. A költészet erejéről és a kultúrák közti átjárásról szóló film a neves Annecy-i Nemzetközi Animációs Fesztivál versenyprogramjában debütált, majd sorra járta a kanadai mustrákat, Vancouverből díjjal is távozott. A jelenleg Ázsiában fesztiválozó rendezőnőt emailen értük utol.

Ann Marie Fleming

Ez az első film valaha, amit egy költészeti fesztiválról láttam. Miért választottad ezt a helyszínt?

A film arról szól, hogyan köt össze minket a költészet más kultúrákkal és generációkkal, szóval természetes, hogy egy költészeti fesztiválon játszódik! Emellett ez a közeg párhuzamba állítható a világ fesztiváljain való személyes tapasztalataimmal, ahol az alkotók összegyűlnek és megosztják a történeteiket a történelemről, a kultúráról és a művészetről. Számunkra idegeneknek és a közönségnek mondjuk el, mi van a fejünkben és mit gondolunk a világról. Mindez a kíváncsiság, az együttműködés és a tisztelet jegyében történik. Mennyire csodálatos ez, nem?

Stick Girl, akit az alteregódnak tartasz, hogyan alakult át Rosie Minggé?

Stick Girl nagyon sok különböző karaktert formált meg az évek során, de ez az első nagyjátékfilmje és az első konvencionális drámai főszerepe. Ebben a filmben Sandra Oh kölcsönözte a hangját. Bele akartam foglalni saját magamat is a történetbe, mivel ez egy nagyon személyes film, még akkor is, ha egy olyan földön játszódik, ahol még sosem jártam. Arról akartam beszélni, hogyan halljuk meg mások hangját és hogyan maradjunk nyitottak. Úgy gondoltam, hogy ez a kis alak, aki éppen hogy csak egy gesztusa egy arcnak és egy testnek, empátiát vált ki, ha lehet ezt annak nevezni. Nem ítéled el őt.

Úgy értelmeztem Rosie Ming karakterét, mint egy üres lapot, akinek nincs sok élettapasztalata, de elmegy a nagyvilágba, hogy megtanuljon másoktól mindent, amit csak tud.

Pontosan ilyennek szerettem volna.

Ez egy nagyon archaikus történet, egy árva keresi a gyökereit. Szerinted így is azonosulhatunk vele a mindennapi önkeresésünkben?

Abszolút. Ez egy felnövekvéstörténet, ami olyan ősi kérdéseket feszeget, hogy kik vagyunk, honnan jöttünk és hová tartunk. Rosie útja nagyon specifikus, de szerintem mindenki kötődhet hozzá valamilyen szinten, aki szeretne valahova tartozni.

Mi inspirált a többi karakter megalkotásában?

Majdnem az összes karaktert olyan emberekről mintáztam, akikkel személyesen találkoztam és az élettörténeteik darabkáit magamba szívtam. Ha bármelyik szereplőben van valamennyi belőlem, akkor talán Rosie és Mehrnaz keveréke vagyok. Mindig egyszerre vagyunk diákok és tanítók.

Említetted, hogy a film ötlete akkor merült fel benned, amikor Németországban voltál egy művészeti ösztöndíjjal és abba a privilegizált helyzetbe kerültél, hogy hallgathattad mások történeteit, akik más etnikai háttérrel rendelkeztek. Szerinted mit tehetnénk, hogy elsajátítsunk egy ilyen fajta nyitottságot, amikor a jelen társadalmi és politikai környezetben egyre nagyobb a xenofóbia és a félelem?

Ez a szép a művészetben. Feltárjuk önmagunkat mások előtt. A költészet esetében pedig ez egy olyan kóddá válik, amit újraértelmezünk a nyelveken keresztül, kortól és kulturális háttértől függetlenül. Így veszélytelen módon tudjuk megközelíteni a másikat, ezáltal hatékony eszközévé válik a változásnak, valamint az empátiára való nevelésnek: hogy megértsük, sokkal inkább hasonlítunk, mint különbözünk.

A film különböző technikával és több alkotó kollaborációjával készült. Milyen volt alkotási folyamat?

A film egy nagyon egyszerű látványvilággal indult. Kevin Langdale-lel rajzoltuk volna az egészet, Kevin az animáció oroszlánrészét, én pedig Rosie karakterét. Egy kicsit őrült ötlet volt, de legalább belevágtunk. Mindig is úgy gondoltam, hogy a versrészleteket és a történelmi szekvenciákat más-más művész készíti majd el, hogy különböző szempontokat, különböző emberek képzeletét és gondolkozásmódját tükrözzék, vizuálisan és akusztikusan egyaránt. A felkért animátorok legtöbbször szabad kezet kaptak abban, hogy milyen stílust használjanak. Azt szerettem volna, hogy szabadon interpretálják a verseket. Az én feladatom az volt, hogy egységessé tegyem a részleteket. Sokat beszéltünk erről Kevinnel, végül ő készítette el az átmeneteket és ő is lett a vezető animátor és látványtervező. Éveken keresztül dolgoztunk rajta. Az egész azzal kezdődött, hogy jártam egy Los Angeles-i kiállításon, ahol Edo-periódusból származó metszetek és perzsa miniatúrák voltak kiállítva, melyekre hatással volt a kínai Tang-dinasztia művészete. Végül sokban eltértünk ettől, de ez volt az eredeti inspiráció. Az animátorok mindig egyedül dolgoztak, és szerettem volna, hogy a kézirajz érzetét tükrözze az elkészült anyag, még akkor is, ha majdnem teljesen digitálisan készült végül a film. Louise Johnson homokanimációt készített, Bahram Javaheri papírkivágásait pedig Michael Mann animálta. A különböző stílusokkal a műalkotás és a képzeletünk végtelen lehetőségeit akartuk ünnepelni. 

A költészet és az animáció hasonló művészeti ág?

A költészet nyelve úgy tudja megmutatni, mik a lényegi, esszenciális dolgok, ahogy a hétköznapi beszéd nem. Az animáció szintén. Egyik sem feltétlenül függ azoktól a szabályoktól, amelyek a mindennapi életünket irányítják. Nem korlátozzák sémák vagy a mozgás fizikája. Az animáció és a költészet ennél jóval többet tud. Megmutatják hogyan gondolkozunk, hogyan alkotunk. Lehetségessé teszik a lehetetlent. Nem hiszem, hogy a költészetnek csak a nyelvben kell megnyilvánulnia. Az előadott versben és az animációban az a közös, hogy mindkettő nagyon emberi. Mindkettő performatív és időbeli.

A Primanima egyik kiemelt témája az irodalom, adaptáció és az animáció lesz. El tudnád mondani, hogyan láttál hozzá Bernice Eisenstein illusztrált önéletrajzához, hogy megalkosd a Holokauszttúlélők gyermeke voltam (I Was a Child of Holocaust Survivors) című animációt?

Az egy különös folyamat volt, amit nem neveznék kollaborációnak köztem és Bernice között. Csak annyiban volt az, hogy felhasználhattam a mondatait és a képeit, ő pedig rábólintott a végső verzióra. De számomra fontos volt, hogy a hangja részese legyen a filmnek és hitelessé tegye azt. Hogy ő is úgy érezze, ez a film őt is képviseli. A Holokauszttúlélők gyermeke voltam egy rendkívül személyes, intim, provokatív és vicces (!) könyv. Egyes szám első személyben mesél arról a történelemről, aminek én is részese voltam, de nem mint a zsidó diaszpóra tagja, hanem mint az emberiség többi tagja. Nagy megtiszteltetés volt számomra, hogy Bernice kölcsönözte a hangját a filmhez, a végén úgy dolgoztunk, mint egy rendező és egy színész, akinek a saját szavait kellett felmondania.

A Window Horses – Rosie Ming lírai utazása Perzsiába  című film október 22-én 17.30-tól látható a Primanimán a Jókai Mór Művelődési Központban.