Az idei KAFF egyik érdekesebb kulturális színfoltja volt az iráni animációs szakma bemutatkozása. Az országból, melynek animációs iparáról az Európában jól ismert játékfilmekhez képest általában kevesebbet tudunk, ezúttal egy rövidfilm, egy egészestés film és egy televíziós sorozat epizód érkezett, a fesztivál zsűrijében pedig Seyed Alireza Golpayegani, a Teheráni Művészeti Egyetem Animáció tanszékének vezetője foglalt helyet.

Az iráni térségben az animáció történetét egyesek meglepően régre vezetik vissza, arra az időre, amikor a mesteremberek bizonyos használati tárgyakat rövid cselekvéssorok fázisainak képeivel dekoráltak. Ilyen például az alábbi falevelekért ugráló vadkecske egy 5200 éves bronzkori sírban megtalált edény oldaláról.

Az ugráló vadkecske (Forrás: CAIS)

A klasszikus animációk készítése az 1950-es évek végén indult, és első nagy virágkorát az 1970-es években élte. Sokat tett az ágazat fellendítéséért az 1965-ben alapított Kanoon, teljes magyar nevén a Központ a Gyermekek és Fiatal Felnőttek Intellektuális Fejlődéséért, melyből többek között olyan (nem animációs) alkotók karrierje is indult, mint például Abbas Kiarostami. A 2000-es évekig készülő alkotások témájukban és vizualitásukban gyakran nyúltak vissza a népmesékhez és a hagyományos formavilágához, melyhez a szövés, a kerámia, a klasszikus kalligráfia- és miniatúraművészet nyújtott inspirációt. A perzsa értelmezés egyik érdekessége, hogy bár az alkotókat különböző kulturális alapok is támogatják, az animációt az országban hivatalosan az innováció területéhez sorolják, s mint ilyen, a szakma elsősorban a tudományos területtel foglalkozó minisztérium hatáskörébe tartozik.  

Ali Akbar Sadeghi: Malek Khorshid (The Sun King, 1975)

Örök kérdés, hogy mire használjuk azt az időt, ami a halálunk előtt a rendelkezésünkre áll. Ezzel a kérdéskörrel minden személy, közösség és kultúra kénytelen foglalkozni, ha a világra jött, és számtalan válaszlehetőséget látunk az egyes emberi életutakban, a gyöngyhalászattól kezdve a politikai pályán át az önpusztításig, és magunk is részesei vagyunk egy válasznak. A messzi Észak különös módon több száz évvel ezelőttre kalauzolja a huszonegyedik századi nézőjét, hogy konok következetességgel újra feltegye a kérdést: mi végre éljük az életünket?

A keleti és nyugati vallási hagyományoknak egyaránt meghatározó eleme az a szemlélet, hogy az ember azzal teljesítheti ki a létezését, ha megtagadja az intellektus működését, ami az ember tekintetét a múltba vagy a jövőbe irányítja, és megpróbálja csak a jelenre fókuszálni a figyelmét, remeteként imádkozik, vagy szerzetesként meditál. Ez a fajta megfontolás arra sarkallja a gyakorlóját, hogy ne gondolkozzon azon, miért csinálja azt, amit csinál, hanem megpróbáljon eljutni odáig, hogy a maga egyszerűségében csak alázatosan azt tegye, amit tesz. A messzi Észak főhősének, a tizenkilencedik században született orosz arisztokrata lánynak, Szásának a remeték állhatatosságához hasonló megingathatatlan monomániája van, ami viszont kizárólag a múltjában gyökeredzik: meg akarja találni az eltűnt nagyapját, aki nem tért vissza az Északi-sarkra szervezett expedíciójáról, hogy visszaállíthassa családja becsületét. Az első pillanattól az utolsóig hűséges ehhez a szándékához, fel sem merül benne, hogy egyáltalán tehetne mást, csak megszállottan keresi az öreget, tekintet nélkül mindenre és mindenkire. Csak akkor bizonytalanodik el, amikor olyan végzetes, visszafordíthatatlan következményei lesznek a törekvéseinek, amire nem számított.

Szása nagyapjáért nemcsak az unokája, hanem egész Oroszország rajongott a korában, de miután elindult a legelvetemültebb kalandjára, és egyre valószínűbbé vált, hogy kudarcot vallott, megváltozik róla a közbeszéd: egyesek felelőtlen őrültnek bélyegzik azért, hogy rengeteg ember pénzét, energiáját, és ha az útitársaival együtt valóban odaveszett, életét ölte bele a megalomán álmainak megvalósításába. Szása nem egyszerűen keresi a nagyapját, hanem megismétli a sorsát azzal, hogy fel szeretné kutatni őt.

A 13. Kecskeméti Animációs Filmfesztivál nagydíját Wunder Judit Kötelék című rövidfilmje kapta, Bucsi Réka LOVE című alkotása pedig a legjobb rövidfilm kategóriában nyert. A 10. Európai Animációs Játékfilm és Tv-film Fesztivál legjobb egészestés animációja A vörös teknős lett. A közönségdíjat az Életem Cukkiniként vihette haza. 

Idén 13. alkalommal rendezték meg a Kecskeméti Animációs Filmfesztivált, a magyar animációs filmek seregszemléjét. A KAFF-al párhuzamosan, új név alatt futó 10. Európai Animációs Játékfilm és TV-film Fesztiválon az európai egészestés animációk mellett a  tv-speciálok és -sorozatok külön kategóriában versenyeztek. A KAFF idei díszvendége Ausztrália volt, ahonnan 38 filmet láthatott a közönség. A fesztivál teljes programjában 27 országból közel 400 alkotás volt látható.

A magyar filmek mustráján szereplő 116 alkotás közül 36 rövidfilm, 25 televízió-sorozat epizód, 22 diákfilm és 33 alkalmazott animáció került a versenyprogramba az előzsűri döntése alapján. Az európai versenyprogramban 36 mű szerepelt: 7 egészestés film, 7 tv-speciál és 22 televízió-sorozat epizód.

Az idei fesztiváldíjat, a fenakisztoszkópot és a fesztivál arculatát Horváth Mária tervezte.

Horváth Mária és a fenakisztoszkóp (Fotó: Banczik Róbert)

A 10. Európai Animációs Játékfilm és TV-film Fesztivál legjobb egészestés alkotása Michael Dudok de Wit Oscar-jelölt filmje, A vörös teknős lett. A legjobb tv-sorozatnak járó elismerést Paul Leluc A nagyon hosszú vakáció című epizódja kapta, a legjobb tv-speciál pedig Jakob Schuh és Jaw Lachauer Lázadó rímek 1. című alkotása lett, mely az Országos Diákzsűri díját is megkapta, megosztva Sebastien Laudenbach A levágott kezű lány című egészestés filmjével. A zsűri Siri Melchior Lili vendéget fogad című sorozatát külön dicsérettel díjazta.

A 13. Kecskeméti Animációs Filmfesztivál nagydíját Wunder Judit MOME Anim diplomafilmje, a Kötelék kapta, mely legutóbb az Annecy-i Nemzetközi Animációs Filmfesztiválon versenyzett. A film főhőse egy magányos nő, aki mindennapos rutinját a macskapárja és a rá való várakozás és vágyakozás köré szervezi. A Kötelékről korábban itt írtunk részletesen.

Wunder Judit: Kötelék

A magyar animációs szakma legfrissebb alkotásai versenyeznek éppen a 13. Kecskeméti Animációs Filmfesztiválon. Ám akik lemaradtak a két évvel ezelőtti nyertesekről, az Indafilmen megnézhetnek tízet a 2015-ös KAFF legjobb animációs rövidfilmjeiből.

A KAFF-nagydíját 2015-ben Ducki Tomek Fürdő című munkája nyerte el. A magyar-lengyel alkotó négy és fél perces rövidfilmje két idős úszóról szól, akik a fürdőben találkoznak egy rituális úszásra, ám ez alkalommal a szokásosnál mélyebbre merülnek. A Fürdőről korábban itt írtunk.

A legjobb rövidfilm díját két éve Bertóti Attila rendező Danyiil Harmsz írása nyomán készült, Mese című hétperces animációja kapta, melyben egy testvérpár mesét ír. Míg a kisfiú a ceruzát rágja, húga agyából csak úgy pattannak elő a rendhagyó történetek a királyról és a királynőről, a rablóról, a lóról, a kovácsról, a tűzoltóparancsnokról meg a feleségéről. A Mese elképesztő fesztiválkörút után végre online is elérhető, de csak egy hétig, úgyhogy érdemes figyelni!

Bár Ausztráliában él, az idei KAFF-ra Franciaországból, az Annecy Fesztiválról érkezett, ahová legújabb, a photo of me című rövidfilmjét kísérte. Dennis Tupicoff visszatérő vendég Kecskeméten, ahol korábban alkalma nyílt találkozni Rófusz Ferenccel is. Ez különösen sokat jelentett számára, hiszen folyamatosan változó kedvencei között A légy is szerepel. Saját filmes preferenciái mellett az ausztrál animáció helyzetéről, a filmkészítés körülményeiről és az idei KAFF ausztrál panoráma programjáról is kérdeztük a rendezőt.

Dennis Tupicoff (balra) a 13. KAFF-on (Fotó: Banczik Róbert)

Mit vár az idei Kecskeméti Animációs Filmfesztiváltól?

Azt, hogy nagyon elfoglalt leszek filmnézéssel és a zsűrizéssel együtt járó egyéb feladatokkal, valamint hogy az ausztrál programról és a saját filmjeimről is beszélgethetek majd. Emellett várom, hogy újra élvezhessem a fesztivál és a város vendégszeretetét és hogy személyesen is találkozhassak zsűritársaimmal, együtt dolgozhassak velük.

Ausztrália az idei fesztivál díszvendége. Mit gondol az ausztrál animációról általánosságban?

Ausztrália animációs története meglehetősen gazdag, és 40 évig hagyomány volt, hogy művészi szempontból erős, független animációkat, különösképpen rövidfilmeket támogatott az ország. Ez mostanság majdnem leállt: ma már alig-alig készülnek ilyen filmek.

Mi az oka a rövidfilmek hiányának? Alapjaiban változott meg a támogatási rendszer?

A kormányzati és műsorsugárzati támogatási rendszer egészestés filmekre és sokféle formátumú TV-sorozatokra ma is fennáll. Azonban az egyedi rövidfilmek, még azok is, amelyeket "csomagban" gyártottak, szinte teljesen eltűntek. Vélhetően ezeknek a filmeknek a "piaci életképessége" és a kulturális értékek általános inflálódása áll a háttérben, de ez egy gyorsabb, csendesebb folyamat volt, amely 3-5 éve kezdődhetett és sajnos az animációs rövidfilmek ügye nem kapott támogatókat a szakma más területeiről. Úgyhogy manapság a rövidfilmesek vagy a közösségi, vagy a saját zsebből történő finanszírozást választhatják. Ennek eredménye, hogy a szerzői animáció, amelyben Ausztrália vezető szerepet töltött be, mára szinte teljesen eltűnt. Azt mondanám, hogy aki ma animációs rövidfilmet akar készíteni, az menjen Európába vagy Kanadába.

Dennis Tupicoff: Chainsaw

Kezdjük lassan összeszedni magunkat az Annecy-ban ért animációs sokkból, úgyhogy itt egy kis ízelítő az egészestés versenyfilmek közül.

Zombillenium

Az Arthur de Pins kultikus képregényén alapuló film egy kifordított Disneylandről szól. Bányarobbanásban szörnyet halt – vagyis inkább élőhalott – bányászok alakítják a törzsgárdáját a Zombillenium vidámparknak, ahol még rajtuk kívül vérfarkasok, vámpírok és egyéb lények szórakoztatják a mit sem sejtő közönséget. Az állapotokat azonban felkavarja egy okvetlenkedő minőségellenőr, aki vesztére a vérszívó igazgató áldozatává válik, és közben kiderül, hogy a park is a csőd szélén táncol, sürgősen cselekedni kell! Sajnos a rémségek között sincs azonban meg az összhang, ezért belső feszültségek is bonyolítják a helyzetet.

A filmet maga de Pins és Alexis Ducord rendezte, megkísérelve egy kis vérfrissítést végrehajtani a szörnyfilmeken. A szívtipró vámpírfiú kicsit az Alkonyat szereplőire hajaz, míg a tetovált, lila hajú boszorkány inkább tűnik egy rockbanda rajongójának, mint vasorrú bábának. Az alkotók célja látszólag a vegytiszta szórakoztatás volt, és ha a recept beválik, biztos számíthatunk még a franchise további részeire.

A történet dramaturgiája – amellett, hogy a képregényen alapul – a bevált hollywood-i receptet követi, megőrizve azonban egy kicsit az európaibb stílust, így méltán fel tudja venni a versenyt a nagy stúdiók filmjeivel, még akkor is, ha karakterei kicsit csiszolatlanok.

Zombillenium (Forrás: UniFrance)