Tavaly, a 12. KAFF-on volt szerencsém Ducki Tomek 2013-as, sokszorosan díjazott filmjéhez, mely elnyerte a fesztivál nagydíját és a filmkritikusok elismerését is. Kicsit érthetetlen volt a Fürdő szerepeltetése a legnagyobb (igazából egyetlen) magyar animációs fesztiválon, hiszen ez teljes egészében lengyel stábbal készült alkotás, csak a magyar-lengyel rendező kapcsolja hazánkhoz, aki amúgy MOME hallgató is volt. Egyébként Ducki a 2007-es Életvonal című MOME diplomafilmjével ugyanezt a sikert érte el a 8. KAFF-on: megkapta a fesztivál nagydíját és a filmkritikusok díját is, illetve az Art Mozi Egyesület elismerését is. 

Szóval ott volt ez a kettősség, hogy egy lengyel rövidfilm nyeri a magyar animációs fesztivál nagydíját, de tényleg olyan csodálatos pár percben van része a nézőnek, hogy lényegtelenné válik a kérdés. 

A négyperces film két idős nőről szól, akik mintha már összeszokott úszópartnerek lennének. Ez az alkalom viszont más, szó szerint és átvitt értelemben is mélyebbre viszi a szereplőket és a nézőket is, és lassan egy múltbéli, vagy képzeletbeli olimpiai úszóversenyen találjuk magunkat, aminek élet-halál tétje van.

A Fürdőben a különböző animációs technikák keveredése alapvető része volt a történetmesélésnek. Ahhoz, hogy a filmben látott két idősíkot (és két szereplőt) jól elkülönítsék, kétféle stílust alkalmaztak az alkotók: egy kézirajz-szerűt és egy digitális formát. Ezzel a valóság és a képzelet, a realitás és a szürrealitás közt is egyensúlyoznak, noha a valóságot és a realitást éppen az elmosódott kézirajz stílus adja, míg a képzeletet a határozott vonalakkal dolgozó formák. A technikák közt szerepelt a vízfesték-stílus, az üvegre való festés, a tinta, a (digitális) papírkivágásos animáció, a rotoszkópos eljárás, digitális rajzok, fotók és néhány saját technika, amit tablettel kísérleteztek ki. Végül az elkészült képekre analóg optikai effekteket raktak az elmosódottság érzékeltetésére és a színkezelés végett.

Fantasztikus a végeredmény, ami színeiben és formáiban is hihetetlenül dinamikus (még akkor is, amikor lassított felvételt látunk), a valóságot és a képzeletet (vagy a jelent és a múltat) nem csak a színek játékával, hanem a perspektívával is érzékelteti, a különböző jelentésrétegű történetnek pedig igazán drámai lüktetést a hangsáv ad.