A karantén legújabb kihívása januárban: a hideg, na meg a különböző interjúkban megfogalmazott vélemények, miszerint tavasz végéig korlátozások között kell lavíroznunk, mert a vírus bizony nem múlik el magától, hanem hullámzik, harmadik és sokadik hullámokban. A természettől és a barátoktól való elvonás természet és barátok alakú űrt hagy az emberben, amelyet csak részlegesen lehet befoltozni Netflix-sorozatokkal. A közelmúltban kísérletet tettem arra, hogy eme űrt képkönyvekkel foltozzam be, az eredmény nem várt pozitívumokat hozott: Iveta Merglová Ema elvan című képkönyvével (Csirimojó, 2020) magamon tanultam meg ismét nevetni, Rofusz Kinga Otthon (Vivandra, 2018) című könyvével pedig újra hazataláltam belül, és némileg megnyugodva nézem ugyanazokat a falakat. Szép Eszter merengője.
Mi az a képkönyv?
Az Ema elvan és az Otthon is a képek erejével, a szöveg teljes mellőzésével meséli el történetét – a műfajt angolul silent booknak hívják, de Révész Emese javaslatára képkönyvnek nevezem őket. Révész szerint az angol megnevezés egy hiányt, a szavak hiányát emeli központi elemmé ahelyett, hogy a képi narratíva értékét hangsúlyozná. Rövid kitérővel itt megjegyezném, hogy a silent book kifejezésről nekem mindig a noisy book jut eszembe, hogy az vajon milyen lehet. Úgy képzelem, az leginkább a középkori szerzetesrendek sajátja: az olvasás akkor még valóban hangzó tevékenység volt, az embereknek eszükbe nem jutott volna csendben, egyedül és maguknak olvasni. Ez a fajta introvertált olvasás a 19. században alakult ki, és azóta a legtöbb könyv csendes, azaz silent. A noisy book lehet még olyan is, amelynek anyaga nagy ellenállást vált ki, például amikor az újonnan vásárolt keménykötéses regénynek első kinyitáskor roppan a gerince – na meg sok lapozó típusú gyerekkönyv, ami zörög és berreg.
Iveta Merglová: Ema elvan