A karantén legújabb kihívása januárban: a hideg, na meg a különböző interjúkban megfogalmazott vélemények, miszerint tavasz végéig korlátozások között kell lavíroznunk, mert a vírus bizony nem múlik el magától, hanem hullámzik, harmadik és sokadik hullámokban. A természettől és a barátoktól való elvonás természet és barátok alakú űrt hagy az emberben, amelyet csak részlegesen lehet befoltozni Netflix-sorozatokkal. A közelmúltban kísérletet tettem arra, hogy eme űrt képkönyvekkel foltozzam be, az eredmény nem várt pozitívumokat hozott: Iveta Merglová Ema elvan című képkönyvével (Csirimojó, 2020) magamon tanultam meg ismét nevetni, Rofusz Kinga Otthon (Vivandra, 2018) című könyvével pedig újra hazataláltam belül, és némileg megnyugodva nézem ugyanazokat a falakat. Szép Eszter merengője.

Mi az a képkönyv?

Az Ema elvan és az Otthon is a képek erejével, a szöveg teljes mellőzésével meséli el történetét – a műfajt angolul silent booknak hívják, de Révész Emese javaslatára képkönyvnek nevezem őket. Révész szerint az angol megnevezés egy hiányt, a szavak hiányát emeli központi elemmé ahelyett, hogy a képi narratíva értékét hangsúlyozná. Rövid kitérővel itt megjegyezném, hogy a silent book kifejezésről nekem mindig a noisy book jut eszembe, hogy az vajon milyen lehet. Úgy képzelem, az leginkább a középkori szerzetesrendek sajátja: az olvasás akkor még valóban hangzó tevékenység volt, az embereknek eszükbe nem jutott volna csendben, egyedül és maguknak olvasni. Ez a fajta introvertált olvasás a 19. században alakult ki, és azóta a legtöbb könyv csendes, azaz silent. A noisy book lehet még olyan is, amelynek anyaga nagy ellenállást vált ki, például amikor az újonnan vásárolt keménykötéses regénynek első kinyitáskor roppan a gerince – na meg sok lapozó típusú gyerekkönyv, ami zörög és berreg.

Iveta Merglová: Ema elvan

A képkönyv kifejezés tehát a képek erejét, a történetek kreativitását, az asszociációk játékát emeli ki. Ezekre a tényezőkre építve például az IBBY (International Board on Books for Young People) több olyan programról is ír, amelyben menekült gyerekekhez juttatnak el szavak nélküli képkönyveket, bízva abban, hogy nyelvi gátak nélkül a különböző nemzetiségek közösen tudnak történeteket mesélni és történetekről gondolkodni. (Mindennek alapja az a meg nem fogalmazott feltételezés, hogy a nyelvvel ellentétben a kép kultúrafüggetlen, ami azért nem ennyire egyszerű. Tény, hogy kevesebb primer nehézség adódik, mint egy nem beszélt nyelv esetén. A kevésbé előtérbe tolt, azonban szó szerint látványos különbségek igen érdekesek: már a képelemek értelmezésének iránya is kultúrafüggő, nem beszélve arról, hogy mit szabad és tilos ábrázolni, vagy egyes dolgok ábrázolásának milyen hagyománya van. És ezt a fontoskodó zárójelet most bezárom.) 2020 októberétől a Books on Board project keretében a képkönyvek az Orvosok Határok Nélkül mentőhajóin is megtalálhatók, az IBBY Sweden pedig egy részletes útmutató és kedvcsináló füzetet is közzétett arról, hogyan használhatóak a képkönyvek gyerekekkel. Persze a képkönyv nem csak gyerekeknek szól.

A menekült gyerekekkel mediterrán és hideg svéd tájakra tévedt ez a gondolatmenet, ideje megzabolázni és az asztalon heverő két képkönyvre koncentrálni. Ema elvan. Otthon. Csakhogy a képkönyvnek pont az a lényege, hogy kinyisson, hogy asszociációs útra hívjon, emlékeket idézzen, és minden létező módon a termelékenység rovására lassítsa, sőt tágítsa az időt.

Iveta Merglová: Ema elvan

A címlapon, úgy képzelem legalábbis, egy munkanap végén Ema felállt az íróasztala mellől és a munkahelyi laptopjától hogy átüljön a kanapéra a saját laptopjához, a kettő között pedig a gravitáció szokatlanul erős vonzása következtében szépen lassan eldőlt, mint a sós zsák. Arccal a puha szőnyegben landolt, új testhelyzetében pedig némiképp hasonlított egy sült pulykához. Ezt mélyen ironikusnak találta, gyorsan megörökítette az instagramnak, pajkosan belenézett a kamerába, és voálá, kész is a címlap.

Iveta Merglová: Ema elvan

Persze ezt az értelmezést csak a jelenlegi helyzet láttatja velem. Merglová hőse, a teljesen átlagos Ema még a home office előtt élte túl az élet hétköznapi kínjait. Sőt, a rutin által vonszolt Ema többet tesz a túlélésnél: frappáns megoldásokkal arcul csapja a kiszámíthatót, beint a megszokottnak. Az oldalakon ugyanis nem csak azt látjuk, hogy az irodában nehéz érdeklődést mutatni, hogy ismét több kilót mutat a mérleg, hogy smároló párocskákat kell nézni a metrómegállóban, hanem azt is, hogy Ema felülkerekedik a helyzeteken, amelyek fásultságba taszítanák és végképp elvennék a kedvét az élettől.

Például. Például rendben, az ember belealszik a statisztikai kimutatásokba, de a mozdulat, amellyel a fej az asztalra hanyatlik (a mozzanatot az irodában visszhangzó koppanás kíséri) ugyanaz a mozdulat, amellyel az ember immár szándékosan lefejeli a fénymásolót, hogy önnön groteszk arcát papíron is rögzítse (szigorúan kinyújtott nyelvvel.)

Vagy. Egy másik példa, hogy amikor kiderül, már megint nincs tiszta ruha, vasalt meg pláne (ez is karantén előtti probléma, sokan esetleg már nem is emlékeznek rá), Ema iszik egy élénk színű valamit és szörfözni kezd a vasalódeszkán. 

Ema számára a házimunka, a fizetett munka és a szabadidő egyaránt jelent kihívást és trollkodási lehetőséget: gesztusai provokálják a társadalmi elvárásokat – hogyan kell kinézni, hogyan kell viselkedni – ennek a rendkívül színesen (főleg kékben, zöldben, és pirosban) elbeszélt provokációnak a tétje pedig az önazonosság megőrzése.

Iveta Merglová: Ema elvan

Rofusz Kinga: Otthon

A változáshoz való hozzáigazodás, az új helyzetben történő gyökeret eresztés az Otthon fő motívumai, így nem csoda, hogy ez a költözésről szóló történet az önkéntes karantén korszakában is sokakat megmozgat (ahogy erről áprilisban a Dot & Line is beszámolt).

Egy kisfiú szemszögéből éljük újra a gyerekkort, amikor még minden falevél mögé el lehetett bújni, a nagymama tekintetébe bele lehetett simulni, és a szüleink minket kihagyva beszélgettek felnőttes dolgokról. A címlap komolyan veszi a kisfiú és az olvasó közötti kapcsolatot: címlap közepén kivágott négyzet, mögötte az első oldalon mosolyog a kisfiú portréja. A kivágott keret akcióra hív, játékra, határok kitapogatására, kukucskálásra, belehelyezkedésre. Mielőtt kinyitnánk a könyvet, egy behelyettesítésen alapuló kapcsolat köttetik a kisfiú és az olvasó között.

Rofusz Kinga Otthon című könyvének trailere, melyben saját silent book-ját adaptálta.

A kisfiút átöleli a természet: ez ugyanolyan természetes közege, mint rokonai ölelése. A visszafogott színű levelek, hajtások, és a történet előrehaladtával az egyre fontosabb szerepet kapó gyökerek szelíden jelölik az otthont, a kötődést. Ugyanezek a levelek az alkotó kézjegyét is hordozzák: nem csak a szereplők vannak jelen egymás számára, de az alkotó jelenléte is materiális, megtestesült, ő is kíséri a kisfiú útját a régi otthonból az újba. 

Szinte tapintható, de mindenképpen látható a csend és az idő Rofusz Kinga képkönyvében. A látszólag üres felületek teret engednek az érzéseknek, a kedves családtagok és a lakhely iránti kötődésnek és az elválás fájdalmának. A történet második felében pedig, ahogy a kisfiú egyre aktívabb lesz, és cselekvően vesz részt az új otthon(osság) megteremtésében, ezek a felületek lesznek a növekedés terei. Észrevétlenül, szinte organikus módon lesz a kisfiú nem pusztán kezdeményezőbb, de önállóbb is, így az Otthon nemcsak egy költözés, hanem egy felnövés története is.

Szép Eszter