Az Anilogue legfelkapottabb eseménye az Animált éj, ahol este nyolctól egészen hajnali kettőig nézhetnek animációs rövidfilmeket az igazán elszántak. A tavalyi öt, 50 perc körüli blokk után nehezítettek a szervezők, idén három 85 perces adagban kaptuk a filmeket. Liszka Tamás, a fesztivál igazgatója az első blokkot, a látvány ünnepét tartotta közönségbarátnak és könnyen nézhetőnek, de ez volt a legkevésbé feldolgozható, hiszen a filmek egy-két kivételtől eltekintve csupán egyenletekből álló, szürreális portfóliók voltak, mintha élőszereplős filmek VFX stábja készítette volna őket instrukció nélkül. Technó zenék részletes aláfestői, az animációs technika hiperreális csúcsai, történet nélküli 3D-s párpercesek, melyek se szépek, se érdekesek, se izgalmasak nem voltak.
Renata Gasiorowska: Punci
De aki kibírta, annak jött a jutalom, hiszen az erotikus blokk még soha nem volt olyan erős, mint idén. Ahogy Klement Csaba is mondta, "nagyon szuper, hogy ennyi film készül a szexről, a szerelemről meg a nemi szervekről, és hogy ezek a dolgok egyre kevésbé számítanak tabunak. És lehet róluk szépen, szórakoztatóan vagy épp viccesen beszélni". Ez a 85 perces vetítés nem volt szemérmes, nagyon bátran nyúlt a nemi jellegekhez, nem félt tabukat döntögetni, vagy épp hihetetlenül aranyos és vicces módon beszélni arról, amiről azt tanították, hogy ez intim és kényes téma és csak a barátnőkkel lehetett kuncogni a Bravo magazin témába vágó részein.
A filmek közt volt olyan, mely a képzőművészetből merített, színekben és formákban fogalmazott a szerelemről és a felemésztésről (The Choice), volt, amelyik egy morfanimációs klipben engedte szabadjára az erotikus fantáziákat (Master Blaster). Volt olyan is, amely agresszív őrületbe vezette a nézőt, ami ugyan csak 50 másodpercig tartott, de ez a kis idő masszívan szemkápráztatott (T-Rex in Love), más film pedig egy szürreális, groteszk vizuális költeményben teljesedett ki, melyben erotikát nehezen lehetett találni, de újraértelmezett nemiséget annál inkább (Postindustrial).
Hannah Rosa Oellinger, Stefan Wirnsperger, Manfred Rainer: Hard Lines
Ahogy egy korábbi kedvencünk, Shinyoung Kim tette az Eden című szösszenetében, Qieer Wang is hasonlóan nyúlt az erotika témához a Toe, Petal, Cosmos-ban: a végtelen űrbe helyezve, különböző színes-szexuális szimbólumok egymásba alakulásával fejezte ki a kozmikus együttlétet. A Nude and Crude az emberi psziché mélyében rejlő meztelenséget és a szexualitás kevésbé esztétikus, inkább groteszk és durva mibenlétét mutatta vonalrajzokból formálódó alakokkal. Ehhez hasonló volt a szöveg és zene nélküli Hard Lines, melyben szintúgy vonalakból rajzolódtak ki az emberi testek, akik aztán interakcióba is léptek egymás testnyílásaival, a hangnélküliség pedig kicsit kínossá is tette a látottakat. Az erősen pornográf filmről egy gifeket tartalmazó tumblr oldal is készült, érdemes nézegetni. A Doggy Love azt a kérdést kutatta, hogy miért egy piros szív a szerelem szimbóluma miközben különféle elméleteket jár körbe szögletes-kerek, tarka és erotikus alakzatokkal, majd az elmélkedés egy konkrét történetre fut ki, amelynek főhőse egy olyan nőbe szerelmes, akinek a hátán vannak a mellei.
A Gobelins hallgatóinak Teaser című filmje nem várt sokat, csak amit a cím mond: a néző lazuljon el és adja át magát a hangoknak és a képeknek, amik egy nyugalmas mellhullámzásból csaptak át agresszív krikszkrakszokba. Egy másik Gobelins-film, az Ama a vízfesték-animáció hagyományait követve vitte a nézőt az 1950-es évekbeli Japánba: egy konzervatív amerikai házaspár és barátaik látogatnak a felkelő nap országába, majd az ábrándozó feleség a helyi asszonyok mintájára meztelenre vetkőzve adja át magát a vízbeli szabadságnak.
Emilie Almaida, Liang Huang, Mansoureh Kamari, Julie Robert, Juliette Peuportier, Tony Unser: Ama
