Írások animációs filmekről, hosszra, formára és nemzetiségre való tekintet nélkül

Dot & Line

Dot & Line

Életre kelt vaginák, háton hordott mellek és erotikus ábrándok

2016. december 08. - Herczeg Zsófi

Az Anilogue legfelkapottabb eseménye az Animált éj, ahol este nyolctól egészen hajnali kettőig nézhetnek animációs rövidfilmeket az igazán elszántak. A tavalyi öt, 50 perc körüli blokk után nehezítettek a szervezők, idén három 85 perces adagban kaptuk a filmeket. Liszka Tamás, a fesztivál igazgatója az első blokkot, a látvány ünnepét tartotta közönségbarátnak és könnyen nézhetőnek, de ez volt a legkevésbé feldolgozható, hiszen a filmek egy-két kivételtől eltekintve csupán egyenletekből álló, szürreális portfóliók voltak, mintha élőszereplős filmek VFX stábja készítette volna őket instrukció nélkül. Technó zenék részletes aláfestői, az animációs technika hiperreális csúcsai, történet nélküli 3D-s párpercesek, melyek se szépek, se érdekesek, se izgalmasak nem voltak.

cipka.jpg

Renata Gasiorowska: Punci

De aki kibírta, annak jött a jutalom, hiszen az erotikus blokk még soha nem volt olyan erős, mint idén. Ahogy Klement Csaba is mondta, "nagyon szuper, hogy ennyi film készül a szexről, a szerelemről meg a nemi szervekről, és hogy ezek a dolgok egyre kevésbé számítanak tabunak. És lehet róluk szépen, szórakoztatóan vagy épp viccesen beszélni". Ez a 85 perces vetítés nem volt szemérmes, nagyon bátran nyúlt a nemi jellegekhez, nem félt tabukat döntögetni, vagy épp hihetetlenül aranyos és vicces módon beszélni arról, amiről azt tanították, hogy ez intim és kényes téma és csak a barátnőkkel lehetett kuncogni a Bravo magazin témába vágó részein. 

A filmek közt volt olyan, mely a képzőművészetből merített, színekben és formákban fogalmazott a szerelemről és a felemésztésről (The Choice), volt, amelyik egy morfanimációs klipben engedte szabadjára az erotikus fantáziákat (Master Blaster). Volt olyan is, amely agresszív őrületbe vezette a nézőt, ami ugyan csak 50 másodpercig tartott, de ez a kis idő masszívan szemkápráztatott (T-Rex in Love), más film pedig egy szürreális, groteszk vizuális költeményben teljesedett ki, melyben erotikát nehezen lehetett találni, de újraértelmezett nemiséget annál inkább (Postindustrial).

Hannah Rosa Oellinger, Stefan Wirnsperger, Manfred Rainer: Hard Lines

Ahogy egy korábbi kedvencünk, Shinyoung Kim tette az Eden című szösszenetében, Qieer Wang is hasonlóan nyúlt az erotika témához a Toe, Petal, Cosmos-ban: a végtelen űrbe helyezve, különböző színes-szexuális szimbólumok egymásba alakulásával fejezte ki a kozmikus együttlétet. A Nude and Crude az emberi psziché mélyében rejlő meztelenséget és a szexualitás kevésbé esztétikus, inkább groteszk és durva mibenlétét mutatta vonalrajzokból formálódó alakokkal. Ehhez hasonló volt a szöveg és zene nélküli Hard Lines, melyben szintúgy vonalakból rajzolódtak ki az emberi testek, akik aztán interakcióba is léptek egymás testnyílásaival, a hangnélküliség pedig kicsit kínossá is tette a látottakat. Az erősen pornográf filmről egy gifeket tartalmazó tumblr oldal is készült, érdemes nézegetni. A Doggy Love azt a kérdést kutatta, hogy miért egy piros szív a szerelem szimbóluma miközben különféle elméleteket jár körbe szögletes-kerek, tarka és erotikus alakzatokkal, majd az elmélkedés egy konkrét történetre fut ki, amelynek főhőse egy olyan nőbe szerelmes, akinek a hátán vannak a mellei. 

A Gobelins hallgatóinak Teaser című filmje nem várt sokat, csak amit a cím mond: a néző lazuljon el és adja át magát a hangoknak és a képeknek, amik egy nyugalmas mellhullámzásból csaptak át agresszív krikszkrakszokba. Egy másik Gobelins-film, az Ama a vízfesték-animáció hagyományait követve vitte a nézőt az 1950-es évekbeli Japánba: egy konzervatív amerikai házaspár és barátaik látogatnak a felkelő nap országába, majd az ábrándozó feleség a helyi asszonyok mintájára meztelenre vetkőzve adja át magát a vízbeli szabadságnak. 

ama_gobelins.jpg

Emilie Almaida, Liang Huang, Mansoureh Kamari, Julie Robert, Juliette Peuportier, Tony Unser: Ama

Az Animált éj szerelmi szekciójának legjobbjai még nem kerültek fel a netre, nem véletlen, hiszen azok annyira jól sikerültek, hogy nem hiába várnak fesztiválszereplésre és díjakra. Ching-Yu Yang Relationships című animációjában fekete alapon fehér körvonalakból álló konnektorok mutatják kissé melankolikusan, finom humorú kísérőszövegek mellett a párkapcsolatok sokféleségét, beletörődve abba, hogy nem mindig úgy és azzal passzolunk, akivel szeretnénk és hogy Transformersnek lenni is csak egy módja az alkalmazkodásnak.

A Kishalál szó szerinti fordítása az eredeti, Petit mort címnek, a francia kifejezés pedig magát az orgazmust jelenti, de arra is használják, amikor valaki rövid ideig öntudatát veszti, ami végülis kapcsolatba hozható magával az orgazmus átélésével. Antoine Bieber épp ezt mutatja be kellő érzékenységgel a tintafestéket imitáló képein keresztül, amelyben öt férfi mesél arról, hogy mit éreznek szeretkezéskor, különösen amikor orgazmust élnek át.

A koreai Ji Hyeon Kim egy rémálmát filmesíthette meg a Throttled című, meglehetősen nyomasztó filmjében, melyben egy halászfaluból származó ifjú egy poliplányt fog ki, akit mégsem ad el a halpiacon, hanem hazaviszi és saját célokra használja (ki). Az egyébként romantikus szerelmi történetre is kifutható sztori helyett a rémisztő figurák és a frusztráló közeg miatt már kezdettől rossz érzése van a nézőnek, akit a rendező nem kímél egy pillanatra sem és rákényszeríti, hogy voyeurként nézze végig egy kisember kegyetlenkedéseit és önmaga okozta tragédiáját. 

A szervezők nem hagyták, hogy ilyen megterhelő darabbal záruljon az este és két hihetetlen aranyos animációval zárták a blokkot. Mindkettőben közös, hogy női rendezők beszélnek a vagináról és annak önálló életéről, viszont az egyik a hétköznapokból a fantáziavilágba, a másik pedig a történelembe helyezve mutat be egy tabunak számító (tabunak számító?) témát, a női orgazmust.

A kanadai Lori Malépart-Traversy Le Clitoris című animációs dokumentumfilmje azzal nyit, hogy a nők szerencsések, mert ők birtokolják az emberi test egyetlen részét, amely kizárólag az örömszerzésre van: a csiklót. Aminek csak egy kis része látható, akárcsak egy jéghegynek. De a csiklóról nem csak beszél a narrátor, hanem meg is elevenedik ez a kis háromszög alakú testrész, melynek két hosszú lába és cuki arca is van. A rózsaszín dominanciája és a cuki főhős kalandjai mellett a film tényeket is sorakoztat, kezdve attól, hogy hány férfi kutatta és fedezte fel (újra meg újra) a csiklót, az ókori görögöktől kezdve a középkoron át egészen napjainkig, az irodalomtól kezdve az egyházon át egészen az első számú főellenségig, Freud-ig. Cuki külcsín és humoros történelmi tények ide vagy oda, a Le Clitoris határozottan áll ki a női orgazmus és önkielégítés elhanyagolt témája mellett: free clitoris, free női orgazmus és szeresd a tested!

Az est másik legjobbja is a női nemi szervet tette meg főhősnek: a lengyel Renata Gasiorowska Punci című filmje éppen a női orgazmust fejti ki minimál színekkel és formákkal. Egy lány minden önkielégítési próbálkozását megzavarja valami, mígnem a vaginája egyszer csak ráun erre, leugrik róla és önálló életet kezd élni. Ez akár egy David Cronenberg- vagy Frank Henenlotter-fim nyitánya is lehetne, de Gasiorowska nem viszi el testhorrorba az eseményeket: az arccal, akarattal és nem utolsó sorban öntudattal rendelkező vagina kezdetben úgy viselkedik, mint egy háziállat, de ami számára játék, az a gazdája számára erotikus kényeztetés. És ahogy a játékok fajtái fokozódnak, úgy lesz egyre intenzívebb a gazdája élménye is. 

Alább láthatók azok a filmek, amik már elérhetők neten, a többit pedig figyeljük, mert amint kikerül, meg is osztjuk, hogy ne maradjatok le a legszuperebb erotikus animációkról!

süti beállítások módosítása