Három hónap múlva lesz négyéves a Dot & Line, most karácsonykor pedig megengedünk magunknak egy személyesebb bejegyzést, amiben megtudhatjátok hogy jött létre az oldal és kik állnak mögötte.
Gyerekkorában nyilván mindenki sok animációs filmet nézett, a rendszerváltás környékén születettekhez pedig még csak a tévé által jutottak el a sorozatok. Nekünk otthon csak három földi adónk volt, ami akkor még az M1-et, az RTL Klubot és a TV2-t jelentette, úgyhogy a Cartoon Network, Minimax és társai kimaradtak a gyerekkoromból, helyette a Batman, a Beetlejuice, a Bolygó kapitánya vagy a Bolondos dallamok animációs sorozatokért rajongtam az olyan klasszikusok mellett, mint a Balu kapitány, a Kacsamesék, a Hupikék törpikék, a Tini Nindzsa Teknőcök vagy a Sailor Moon. Viszont mivel apum tévéműszerészként kezdte, ezért nagyon sok filmet meg tudott szerezni kéz alatt nyugatról, jó esetben magyar hangalámondással, úgyhogy már háromévesen az Idő urait néztem, és a mai napig csak magyar hangalámondással láttam a német kópiáról átmásolt, majd angol szinkronra vágott Csipkerózsikát, illetve a klasszikus Disney-rajzfilmek mellett becsúsztak olyan kissé lélekpróbáló, de csodaszép alkotások, mint a Marina, a kis hableány vagy a Tűz és jég.
A teljesen átlagos gyerekkor után csak egyetemen hallottam először arról, hogy az animációkkal lehet elméleti szinten is foglalkozni. 2010-ben kezdtem az ELTE magyar szakát, ahol film minoron rögtön első félévben felvettem az akkor doktorizó Varga Zoltán Magyar animációs játékfilmek szemináriumát, melynek keretében a hajdani Örökmozgóban néztünk hetente egy meghatározó magyar animációt, az adott filmhez kapcsolódóan meghívott előadóval. Ekkor láttam először a Habfürdőt, amely rám is olyan nagy hatással volt, mint a kortárs animációsokra, és ahogy Zoli hihetetlen információdúsan és érdekesen beszélt mindegyik filmről, akkor vált bizonyossá, hogy ezzel szeretnék foglalkozni. Akkoriban senki más nem tartott animációelméleti órákat az egyetemeken, egyáltalán a filmszakokon, úgyhogy Zoli animációs kurzusai úttörőek voltak. Tanultunk az animáció történetéről, a különböző technikákról, stílusokról, alkotói életművekről, hogy milyen irányból lehet az animációs kisfilmekhez közelíteni, szóval minden olyan dologról, ami kellő hátteret biztosított ahhoz, hogy magabiztosan lehessen animációkról beszélni. (Ha valaki pótolni szeretné, ajánlom Varga Zoltán A magyar animációs film: intézmény- és formatörténeti közelítések című könyvét.) Ez egyébként a mai napig problémának tűnik a hazai újságírói közegben, hogy nem nagyon mernek (rövid) animációkról írni, mert "nem tudják hogy kell" és emiatt is van sokkal kisebb jelenléte a hazai sajtóban.
Vácz Péter: Nyuszi és Őz
