Amúgy fogalmam sincs. Illetve annó, a főművének megtekintését követő elájulás után felkeltemben utánanéztem, ki ő, mit csinált még… de persze aztán elfelejtettem. Nem azért, mert szerintem nem a legfontosabb alkotó ma az animációban. Mert az. Hanem csak mert nem úgy hívják hogy Kis Béla, vagy Laser John. Na jó, lehet ezzel vitatkozni. Hogy tényleg olyan szuper-e, amit csinál, és hogy a Mind Game benne van-e minden idők 5 legfontosabb egészestés animációs filmjében. Szerintem igen. Illetve akiket ismerek és végignézték, azok egyértelműen bólogatnak a képzeletemben.

Zsófi, aki csinálja a blogot, és beszéltük hogy írhatnék, például nem tudta végignézni. De ez részben érthető. Ez egy anime. A japán animékről sok rosszat lehet mondani, meg gondolni, pláne ha az ember nem ismer komolyabb alkotásokat. De most kicsit tegyük félre előítéletünket, aminek a címkéjén ez van: "Az animében csúnya, nagyszemű figurák ordítoznak japánul japán dolgokról, de a tébláboló palota az jó." Más általánosításokat is meg lehet fogalmazni az animékről. Például: Az anime általában nem fogja meg a kezedet az elején egy felirattal a galaxis politikai helyzetéről, hogy utána az első kocka után kikapcsolt aggyal hátradőlhess, mert tudod hogy mi fog történni a végén. Általában egy fura kettősség figyelhető meg, hogy ugyanis a párbeszédek helyenként bugyuták, de az egész sztori dramaturgiája, meg a filmnyelv nagyon érett, komplex és kísérletező. Na ez igaz a Mind Game-re is. Még egyszer nagy betűkkel:

MIND GAME

Szeretek először mutatni valakinek egy jó filmet, amire azt mondja, hű! Ha csak egyvalaki elolvassa ezt, és pont már végzett az aheti vókingdeddel, de adóbevallást vagy erkölcstanházit kéne írnia, és ahelyett – egyszer élünk – elkezdi nézni a Mind Game-et, már megérte ma kiugranom az ágyból.

A Mind Game egy korszakalkotó mű. Biztos mind emlékszünk, amikor a Ponyvaregény után, de miket beszélek, még most is, minden filmkedvelő bölcsész ismerősünk csöpögő nyállal, kultúrzombiként olyanokat hörög egy fröccs mellett, hogy "hagyma-szerű dramaturgiai szerkezet". Leolvadt az agyuk, mert láttak egy tudatosan felépített filmet. A keleti filmművészetben ennek nagyobb hagyománya van, mint a nyugatiban. Általában elég sok anime építkezik okosan, de mégis expresszív módon. A tudatosság meg a költői megközelítés nem válnak szét ennél a filmnél se. De a Mind Game kábé a legbátrabb egészestés film, ami a történetvezetést illeti. Már azok közül, ami még embereknek készült. Tulajdonképpen az élet nagy kérdéseiről filozofál, elég bölcsen, pszichedelikus, tarka akciójelenetek mentén. Szerelem, élet, halál – ahogy az Ef Zámbó számban van. Csak mélyebben.

Ja meg még valami. Nem bírom a műértelmezéseket, csak el akartam mondani, mennyire kurvajó ez a film, és nézzétek meg! De ez a vesszőparipám. A hős útja, meg a jó és a gonosz harca. Valaki szereti a filmeket, amiben ezek már a forgatókönyvíráskor iránymutató alapelvek. Mások szerint ezek eszközök, amik a film megértését, elemzését segítik. Egy modell, amivel leírhatjuk, hogy mit is láttunk, ha épp ez a heppünk. Vagy a szakmánk. De hogy őszinte legyek, én síkideg vagyok ezektől a baromságoktól. Meggyőződésem, hogy azok a filmek, amik ezeknek a fekete-fehér mítoszoknak a mentén születnek, károsak. Generációk nőnek föl úgy, hogy ezek a jóésrosszharcolegymással filmek megerősítik a szar erőszakos kategorizáló, kizáró beidegződéseiket. És hajlamosak lesznek fekete-fehérben látni a világot. Öldökölni meg gyűlölködni. Minek így stoppolni a tudat evolúcióját? Na jó, egy kicsit elragadtattam magam. De ha ez mind bullshit is, azért az tuti, hogy a recept alapján felépített filmek unalmasak. De ez nem. Nézd meg! Direkt nem szpojlereztem. Na jó ennyit erről.

Az Anilogue egyik legerősebb blokkja minden évben a Cartoon d'Or válogatás. A Cartoon d’Or díjért a legnagyobb európai animációs fesztiválok nyertes filmjei versenghetnek, az idei győztes pedig Daisy Jacobs The Bigger Picture című alkotása volt, mely a 3. Friss Hús legjobb idegen nyelvű rövidfilm díját is elhozta, illetve a 11. BuSho-n a diákzsűri is elismerte. Ebben a blokkban a nyertes film mellett az öt jelölt is látható volt péntek este az Art+ Cinemában.

A holland Job, Joris & Marieke trió Oscar-jelölt A Single Life című kétpercese rövidsége ellenére egy egész életet ölel fel. A gegsorozatra építő film egy fiatal nő mindennapjait mutatja be különböző életszakaszokban, aminek folyamatát egy bakelit lemez előre-visszapörgetése akaszt meg. Csak pillanatokra látjuk a nő életét, a kisgyerekkortól kezdve a fiatal felnőttkoron és a várandósságon át egészen az öregek otthonában töltött időszakig, de minden helyzetben egyedül. A film alatt a Single Life című, konkrétan a filmhez írt dal szól, ami egyrészt reflektál a szereplő magányosságára, másrészt arra, hogy az élet gyakorlatilag olyan rövid, mint egy dal és pillanatok alatt elszáll, ha nem koncentrálunk az igazán fontos dolgokra és nem élvezzük ki a pillanatot.

A film teljes hosszában megtekinthető itt.

A SINGLE LIFE - TRAILER from Job, Joris & Marieke on Vimeo.

Carlos De Carvalho és Aude Danset közös filmje, az Őszi levelek egy fiúról és egy lányról szól, az egyik a télben, a másik a nyárban él. A természet által elválasztott fiatalok ugyanúgy nem érintkezhetnek egymással, mint ahogy a nyár és a tél sem, hiszen elválasztja őket a tavasz és az ősz. Ám ezt a határt egy idő után a folytonos magány és a kíváncsiság hatalma áthágja, viszont a természet törvényeit nem lehet következmények nélkül felrúgni. Az évszakszimbolika további asszociációkat hoz be a történetbe, különösen az élettel és a halállal kapcsolatos kérdéseket: az élet folytonos körforgás, melyben a születés és az elmúlás egyformán fontos, és amitől rettegünk, azzal csak a félelmeinket legyőzve nézhetünk szembe. Az Őszi levelek egy költői mese, aminek a Frédéric Boulard zenéje ad még líraibb hangvételt. 

Premier Automne from Carlos De Carvalho on Vimeo.

A dán Cav Bøgelund Bajtársak című félórás animációja is két ember kapcsolatát meséli el, viszont itt férfi barátságokról, az összetartásról és a kultúrák közti különbözőségről és a bizalmatlanság leküzdéséről van szó. A történetet valós események ihlették: egy dán szakaszparancsnokot Afganisztánba helyeznek, ahol a helyi rendőrkapitánnyal kell közösen dolgoznia. A kulturális különbségek egyből előjönnek, de ennek ellenére együtt próbálják fenntartani a biztonságot. Egy nap egy afgán katona rálő dán társaira, ami a két főhős közti barátságot elszakítja, és elindít egy bizalmatlansági lavinát, ami nem csak a főhősben, hanem a katonákban is óriási paranoiát szül. A Bajtársak rámutat arra, hogy egy háborúban nincsen biztos alap, bárki lehet tégla, folyamatosan figyelni kell, miközben az ember egyik elsődleges igénye a kapcsolatok létesítése lenne, főleg mert csak így lehet túlélni egy olyan bizonytalan időszakot, amikor a családjától, a hazájától, és egyáltalán a biztonságtól is távol van. A film a félelem leküzdésének próbálkozásairól szól olyan sztereotípiák mentén, amik a társadalmi és kulturális különbözőségekből adódnak, mindez pedig egy eleve paranoiás időszak, egy háború közepén történik.

Brothers in Arms, trailer from New Europe Film Sales on Vimeo.

A 13. Anilogue Nemzetközi Animációs Filmfesztiválra érkezett hozzánk Stéphan Roelants, mint a rövidfilmes zsűri egyik tagja és a fesztiválon bemutatott Rendkívüli mesék című animációs film producere. Roelants a film megtekintését követően készséggel válaszolt a nézők kérdéseire is. Jelenleg a luxemburgi székhelyű Melusine productions nevű cégét vezeti. A cég olyan Oscar-jelölt animációs filmek elkészítésében működött közre, mint az Ernest és Célestine, illetve A tenger dala. Következő munkája kézzel rajzolt 2D animáció lesz, ami Afganisztánban játszódik tálib környezetben és egy fiatal lányról szól. A Rendkívüli mesékről az Art+ Cinemában kérdeztem.

Extraordinary Tales Official Trailer from Film Fund Luxembourg on Vimeo.

Mesélne a projektről? Miért éppen Poe-adaptációk és miért pont ezek a novellák? Eredetileg is egészestés, illetve szkeccsfilmnek szánták, vagy a rövidfilmek elkészülte után gondolták azt, hogy lehetne adni egy kerettörténetet az egésznek?

Először Raúl (Raúl Garcia, a rendező – a szerk.) és én arra gondoltunk, hogy elkészítünk egy fekete-fehér rövidfilmet Edgar Allan Poe Az áruló szív (The Tell-Tale Heart) című novellájából, később viszont arra az elhatározásra jutottunk, hogy sokkal kifejezőbb lenne egy öt történetet feldolgozó antológia. Innentől már végig öt sztoriban gondolkodtunk.

(A közönségtalálkozón elhangzott, hogy kávézás közben a rendezővel leírták egy lapra az öt kedvenc Poe novellájukat. Egy kivételével mindegyik cím megegyezett, Raúl Garcia valamelyik cím helyett a Fekete macskát (Black Cat) írta, de ebben is sikerült megegyezniük. – a szerk.)

Milyen volt Poe-t megfilmesíteni? Poe művei egy lélekállapotot írnak le, kísérteties atmoszférát teremtenek, nem túl cselekményesek, így filmre adaptálni is nehezebb – gondolnánk.

Igen, nehéz volt adaptálni, de remélem, hogy sikerrel hajtottuk végre. Eldöntöttük, hogy nem mindent veszünk bele, amit olvastunk, hanem csak azt, ami olvasás közben megjelent a szemünk előtt. Mikor a cselekmény elég egyértelmű, mint például A vörös halál álarca (The Masque of the Red Death), mikor látjuk a táncoló embereket és a különböző szobákat. Csak akkor kommentáltunk vagy használtunk (beszéd)hangot, ahol azt szerettük volna és szükséges is volt, hogy az irodalom is visszaköszönjön a filmben. Borzasztóan nehéz feladat volt megtalálni az egyensúlyt aközött, amit hallasz és amit látsz, miközben továbbra is tiszteletteljes és hű maradsz Poe-hoz. De mi bátrak vagyunk!

A különböző animációs stílusokat hogy választották ki? Voltak inspirátorok, például a képregényes részhez Roy Lichtenstein vagy a fekete-fehér szekvenciához Alberto Breccia, illetve Frank Miller (Sin City) képregénykészítő munkái?

Frank Miller nem volt befolyással ránk. Alberto Breccia volt az, akire az első pillanattól fogva gondoltunk, Raúl mindenképpen az ő stílusát akarta használni. Még a családjával is beszéltünk. Amikor ezt tisztáztuk, akkor mentünk tovább. A többi stílus általunk kedvelt grafikusoktól és festőktől ered. Az Usher-ház végéhez (The Fall of the House of Usher) Munch adta az inspirációt, igaz, nem az ő stílusát látjuk a vásznon. Egon Schiele volt az ihletője A vörös halál álarca stílusának. Raúl találta ki, hogy a Monsieur Valdemar kóresete tényszerű megvilágításban (The Facts in the Case of M. Valdemar) című résznek az 1950-es évekbeli képregény-stílust adtuk az erős színeivel. A kút és az inga (The Pit and the Pendulum) számára Francisco Goya volt az ötletgazda, főként a rémálmok.

November 25. és 29. között rendezték meg Budapesten a 13. Anilogue Nemzetközi Animációs Filmfesztivált. A fesztiválról és a magyar animációról Liszka Tamással, a fesztivál alapítójával és a Metropolitan Főiskola média design szakjának vezetőjével beszélgettünk az Uránia Kávéházban. A beszélgetésből megtudtuk, hogy sokat változott a világ az első fesztivál óta. Arról is szó volt, hogy mi alapján kerülnek be filmek az Anilouge programjába, illetve hogy kik készítik a világ legszínvonalasabb animációit, és hogyan látja Liszka Tamás a hazai animációsok helyzetét.

Orosz Anna Ida, Liszka Tamás, Piotr Kardas (Fotó: Anilogue Facebook)

DL: Milyennek látod a fesztivál elmúlt 13 évét? Mi változott a filmeken kívül?

LT: A legelső Anilogue lelkesedésből, amolyan "mezítlábas" eseményként indult még a Millenáris parkban. Azonnal kiderült, hogy azt a helyszínt hamar ki fogjuk nőni és a következő évben már az Urániába költöztünk. Többek között azért, hogy tudjunk 35 mm-es filmet vetíteni. Ugyan már nem vetítünk 35 mm-est, mert közben átállt a világ a DCP technikára. Ez logisztikai szempontból sokkal könnyebbé tette az életünket, hiszen nem kell kópiákat szállítani, mindent az interneten lehet intézni. Így egyre többet tudunk a filmekkel, a tartalommal foglalkozni. És végre van rá lehetőségem, hogy beüljek a saját vetítéseinkre, mert nem kell egyik helyszínről a másikra rohangászni, mint egy őrült.

A technikán kívül az is fontos, hogy 13 év alatt rengeteg ismerőst, barátot tudtunk szerezni, akik szintén animációs fesztiválokkal foglalkoznak. Különösen jóban vagyunk a brüsszeli Anima fesztivállal, mert hasonló a látásmódunk. De ugyanígy a norvég Fredrikstad, vagy a ljubljanai Animateka fesztivállal is jó kapcsolatot ápolunk. Sokat konzultálunk a filmekről, segítjük egymást és amikor tehetjük, látogatjuk is egymás fesztiváljait. Így a külföldi kollégáktól kapott tippek, ötletek is formálják az Anilogue-ot.

Egyébként idén már új helyszíneken is zajlottak a vetítések: a Puskin moziban, az Art+ Cinemában és a Szlovák Intézetben. Rengeteg filmünk volt és nem fértünk volna be az Urániába.

DL: Van valami különös oka, hogy idén ilyen sok filmet tűztetek műsorra?

LT: Ez változó. Az elmúlt évben nagyon sok olyan egészestés animáció készült, amiről úgy gondoltunk, hogy be kell mutatnunk, mert tetszeni fog a közönségnek. Tizenöt egészestés premiert és egy tizenhatodik, retrospektív vetítést tartottunk. Erős évad volt ez az animációk terén a világban, rengeteg olyan film készült, ami koncepcióban is belefér a fesztiválba és a kíváncsiságunkat is felkeltette. Több mint ezer nevezésből választottuk ki a filmeket.

DL: Ha már szóba hoztad, mi a fesztiválkoncepció? Mi alapján válogattok filmeket?

LT: Az ottawai fesztivál mintáját követjük, és mi magunk hívjuk meg a filmeket, amelyekről úgy gondoljuk, tetszeni fognak a fesztivál közönségének. Sokat segítenek a már emlegetett külföldi kollégák is, akik felhívják figyelmünket azokra a náluk vetített munkákra, amikről úgy érzik, az Anilogue-ra valók, illenek a koncepciónkba. Egyébként a válogatásnál a vezérelvünk olyan filmek felfedezése és bemutatása, amik valami újdonságot képviselnek. Merészebbek, kísérletezőek, formailag és tartalmilag új utakat keresnek. Nem bevált receptek alapján készülő filmeket keresünk, ezért igazából a válogatásnak sincs bevált receptje.

Alain Gagnol és Jean-Loup Felicioli francia rendezőpáros animációja, a Fantomfiú lett a 13. Anilogue Nemzetközi Animációs Filmfesztivál nyertes egészestés alkotása. A rendezők az Anilogue történetében ezzel a filmmel már másodjára vitték el a fődíjat, először 2011-ben az Egy macska kettős élete című animációval, melyet Oscar- és Európa-díjra is jelöltek.

Phantom Boy (Official Trailer) from LiFF on Vimeo.

A Fantomfiú hagyományos rajzanimáció, ám különlegessé a történet és annak többrétegűsége teszi azzal, hogy több műfajt vegyít, és ezt az egészen személyes történetet egyetemessé tudja tágítani, ezáltal gyerekekhez és felnőttekhez is egyaránt tud szólni.

A főszereplő "fantomfiú" a 11 éves Léo, aki a történet kezdetén kórházba kerül és meglepetésére azt tapasztalja, hogy amikor elalszik, ki tud lépni a testéből és a falakon át repülve be tudja barangolni New Yorkot. Azonban egy idő után, ha sokáig van távol a testétől, szelleme elkezd halványulni, így mindig idejében kell visszatérnie, nehogy örökre eltűnjön. Ezt a képességét főként arra használja, hogy a kórházba került emberek fantomjait visszavezesse az ágyakban fekvő testeikhez. Ébredés után Alex, a törött lábú rendőr kivétel senki nem emlékszik ezekre, Alexet pedig éppen a várost uralni vágyó gonosztevő juttatta a kórházba. Ezen a ponton a rendőr és Léo sorsa összefonódik, a kisfiú innentől a bűntény megakadályozásában kezd el a fantomjával segíteni.

A filmre jellemző az összetettség és az ellenpontozás, legerőteljesebben pedig két műfajt vegyít: a szuperhős filmet és a melodrámát, melybe olykor vígjátéki elemeket is kever. A szuperhős film műfaja egyértelműen a kisfiú képességében látszik, valamint abban, hogy azt a jó cél érdekében, a bűn és a gonosz elleni harcban használja. A melodráma pedig az alaphelyzetben és annak végkimenetelében érhető tettem. A filmben a kisfiú betegségének súlyosságát külseje, rosszullétei és az aggódó szülők mutatják, ám ezek ellenére kitartóan, önmagát feláldozva segít Alexnek, hiszen a test betegsége nem befolyásolja fantomjának állapotát. /spoiler/ Végül mikor elkezd áttetszővé válni, inkább nem indul vissza időben a testéhez, hogy Alex barátnőjének segíthessen, akit éppen az egész New Yorkot számítógépes vírussal fenyegető gonosz üldözi. Így a kisfiú fantomja későn indul vissza a kórházba és szertefoszlik New York éjszakájában. Feláldozza magát egy nagyobb cél érdekében, ez a hőstett pedig az életébe kerül. Illetve kerülne, ha a húga nem hozná vissza szeretetével és odaadásával. Így végül megjelenik a melodrámai csoda és elérkezik happy end. /spoiler vége/ 

Ez a megható önfeláldozás és családi szeretet pozicionálja a filmet a személyes történeten túlra, egyetemes értékűvé, ahol fontosabb az, hogy egy jobb cél érdekében cselekedjen az ember. Ezt a komoly hangot ellenpontozza a komikum, melyet főként a gonosztevő és annak bandája képviseli. Számos helyzetkomikum adódik az elrontott próbálkozásaikból, a főnök apró kutyájának nagy harciasságából, aki mindig mindenkibe beleharap, de leginkább a bandatagokba. A film kisfiú betegségéből és hőstettéből adódó komoly témát könnyed hangvétellel, humorral lágyítja, így lett ez az animáció egyszerre megható és szórakoztató.

A MOME animáció mesterszakának végzősei június elején tartottak egy kétnapos diplomaprezentációt, ahol a szakdolgozati témájuk mellett a filmjeiket is bemutatták. Az előadások után pár napig a Ponton Galériában is meg lehetett nézni az akkor még gyártás alatt lévő alkotásokat, november végén viszont már a kész animációkat vetítették a Toldi moziban, ráadásul kétszer, mindkét alkalommal teltházzal.

Az eredetileg tizenegy mesterszakos filmből kilenc készült el a november 27-i premierdátumra, így Varga Petra Mimik, illetve Carlson Hanna Out of Order című animációira egy évet még várnunk kell.

Nemrég megjelent egy interjú Gyulai Líviusszal, aki azt mondta, hogy a kortárs magyar animációk leggyakrabban egy poénra épülnek, nem mondanak a történelmünkről semmit és hiányoznak belőle a magyar kultúra motívumai. Ezt egy kínai animációs vetítéssel kapcsolatosan mondta, és ahogy azt az idei Kiskakas Animációs Filmnapokon is láthattuk, a távol-keleti animációs diplomafilmek nagyon nagy része az alkotó saját kultúrájára és történelmére épít. Gyulai ezt a gegsorozatos állítást kritikaként fogalmazta meg a kortárs magyar animációval szemben, viszont azt be kell látni, hogy a magyar történelem, vagy a magyar népi kultúra motívumai a fiatal generációt már kevéssé mozgatják, mivel a tapasztalataik is teljesen más korból származnak, sokkal jobban kitágultak a problémáik határai. Ők nagyrészt a rendszerváltás környékén születtek, a kilencvenes években voltak gyerekek, amikor már nem lehetett olyan éles társadalmi-politikai gondokról beszélni, mint előtte. Illetve nekik már nem kell burkoltan, szimbolikusan, körülírva elmondani egy-egy társadalmi problémát, mint ahogy például Jankovics Marcellnek kellett. A népi kultúra jegyeinek hiányát felróni is nehéz egy olyan időszakban, amikor elárasztotta a nyugati animáció (és minden) a tévéket, mozikat, színházakat, fesztiválokat, stb., éppen a gyerekkori személyiségfejlődés időszakában. Nyilván a Batman, a Tini Nindzsa Teknőcök és a Pokémon mellett ott voltak a Magyar népmesék, a Mesék Mátyás királyról, a Mézga család, és még lehetne sorolni azokat a sorozatokat, amiken már a szüleink is felnőttek, de ezek már akkor is nosztalgiát árasztottak magukból.

Ebben érdemes lenne jobban elmerülni, de a lényeg, hogy a MOME diplomafilmeket nézve azt sem lehetett megállapítani, hogy valóban csak egy poénra épülnének a filmek. Sőt, megjelentek komoly, jelenkori társadalmi problémák, mint a migráció, a beilleszkedés, illetve a boldogságkeresés, de volt bűnügyi történeten alapuló film, dänikeni sci-fi értelmezés, szürreális szerelmi történet, személyes, de a mai fiatalok problémáit általánosságban is feldolgozó animáció és a gyerekkori jó-rossz ellentét tapasztalásán alapuló mű. Talán egy alkotásra lehetett mondani, hogy gegsorozatra épít, de azt is a vizualitás különlegessége magyarázza.

Bognár Éva Katinka Hugo Bumfeldt című filmje nyitotta az estet, ami egy másik bolygón játszódik, viszont ugyanazok a problémák merülnek fel abban a társadalomban is, mint nálunk, embereknél. A film főszereplője a gyerek Hugo, aki egy búvárt kap háziállatként, ideje nagy részét pedig a vele való játékkal tölti. A film különlegessége főleg az, hogy ez a kvázi fordított világ, ahol egy ember a házi kedvenc, erősíti fel azt a kínos érzést, hogy mi hogy bánunk nem csak az állatainkkal, hanem egymással is. Ami az egyik félnek csak játék, a másiknak maga lehet a kínszenvedés, és hiába jóindulatúan közelítünk felé, nem érezzük át a másik helyzetét. Ez a film egyébként a gyerekkori tanulságokról is mesél, hogy miként alakul ki egy gyerekben a felelősség érzete.

Király Krisztián filmjein érezhető a leginkább a személyesség, a személyes, önéletrajzi történetekből vett ihlet, ami legutóbbi munkáján, a Mező utca 1-en is megmutatkozott (a film hátterét egyébként egy történelmi esemény adta, csak úgy mutatta be, ahogy egy akkori gyerek értelmezte és élte át). A körömágyszaggató is követte ezt a vonalat, amiben a rendező alteregója beszél saját problémáiról a csajozáson át a családi gondokon keresztül a félelmeiről és persze a körömágyszaggatásról. Személyes, ugyanakkor könnyen lehet azonosulni a problémákkal – nem csak egy kortársnak – és pont ezért lehet annyira kedvelni. Teaser itt.