Az iráni animáció első magyarországi bemutatkozása előtt az ország delegációjának egyik tagja büszkén beszélt a KAFF-on, mert a háromperces, kétdimenziós technikával készült Csíkok mellett egy 3D-s nagyjátékfilmet is vetítettek a fesztivál közönségének, megmutatva ezzel az ázsiai ország animációs filmkészítésének másik erősségét is. A küldöttség képviselője országuk animációjának méltatása közben külön kiemelte az iráni és a magyar animációs filmek közti hasonlóságot, ami, ha csak az egészestés 3D-s filmjeinket nézzük, majdnem egészen pontos állítás. Ugyan a Róma hercegnője az Egon és Döncivel nem sok, a Nyóckerrel pedig semmilyen hasonlóságot nem mutat, a Kis Vuknak egyenesen vérrokona.
A két műalkotást legprimérebb szinten az ízléstelen látványviláguk teszi hasonlóvá: a két, egymástól négyezer kilométerre fekvő ország alkotócsapata ugyanolyan hamvába holt, hősies lelkesedéssel fogott neki annak, hogy megpróbáljanak felnőni a Pixar és a DreamWorks gigászi vállalásaihoz, és kellő átgondolás, anyagi háttér és szakmai tapasztalat nélkül meséltek el egy-egy nagyszabású történetet a háromdimenziós animáció segítségével. Az eredmény mindkét esetben determináltan silány: a karakterek és környezetük a Róma hercegnőjében és a Kis Vukban egyaránt gumiszerűek, a mozgások természetellenesek, és egyik filmben sem igyekeztek az alkotók előnyt faragni a hátrányból. Nem kerestek olyan kreatív, stilizált megoldásokat, mint a kétezres évek eleji, kilencvenes évek végi, hasonló anyaggal dolgozó videojátékok készítői, mint például a Serius Sam: The First Encounter, vagy a Croc: Legend of the Gobbos csapata. Ahogy olyan utakat sem, amelyek a nyugati, realisztikus mintákkal szembe mennek, de a maguk sajátos formanyelvével ugyanúgy megállják a helyüket, mint Horváth Mária a Cigánymesék képi világával, ami kézzel festett textúrákkal teszi élővé a virtuális térben megmozgatott testeket, vagy Gauder Áron a Nyóckerével, ahol az elnagyolt, 3D-s papírmasé díszletek romantikusan vonzóvá teszik Budapest nyomasztó nyomornegyedét.
