Ebben a hónapban a legtöbb animációt moziban néztük, pontosabban a 14. Kecskeméti Animációs Filmfesztiválon, szóval nagyvásznon és szuper hangzással, ami rövidfilmek esetében tényleg ünnep. Ráadásul a Pride hónap keretében egy LMBTQ animációs vetítésünk is volt, így online kevesebbet szörföztünk, de azért júniusban is láttunk remek kisfilmeket. Az ehavi listánkon szerepel a 14. KAFF egyik különdíjasa is, a Platon Karataev Orange Nights számához készült videóklip Molnár Luca Anna és Verhóczki Ádám rendezésében.

Adott a mélyen vallásos, irányításmániás Mama, a mellette túlélni próbáló Papa, aztán Anyuci pici fia, és végül A Nő, aki megérkezik közéjük. Ebből sok minden kerekedhet a hatszáz részes brazil szappanoperától a bergmani mélységekbe süllyedő zárt szituációs drámáig, de akár egy kegyetlenül őszinte és kegyetlenül vicces hatperces karikatúra is. Hölgyeim és Uraim, Welcome to Mamahotel!

Orosz Tina Mamahotel című filmje a kívülről érkező barátnő szemüvegén keresztül mutatja be a fentebb vázolt toxikus anya-fia kapcsolatot. A karakterek önmagukban is remek lehetőséget adnak a parodisztikus hangvételhez, de erre a film még rápakol egy lapáttal, már-már abszurdba hajló helyzeteket teremtve: Anyuci fiacskája felnőttként is a játszóasztalánál elmélkedik identitásválságáról, a Papa konkrétan egy szobanövény, a Mamának pedig maga az imádott Isten sem mondhatja meg, mit tegyen és mit ne. Az, hogy ezek az állítások leírva is bírnak bizonyos humorfaktorral, jól mutatja, mennyire átgondolt a film forgatókönyve.

Orosz Tina: Mamahotel

Részben a Kecskemétfilm gyártásában készült Lorenzo Mattotti Medvevilág Szicíliában című filmje, mely a 72. Cannes-i Nemzetközi Filmfesztivál Un Certain Regard válogatásában debütált. Magyar premierje a 14. KAFF-on volt, amelyre a rendező is elkísérte, a hazai mozikba pedig az év végén kerül a Mozinet forgalmazásában.

Az olasz Dino Buzzati Medvevilág Szicíliában című, 1945-ben kiadott könyve a XX. század egyik legjelentősebb szépirodalmi gyerekkönyve. A belőle készült animációs filmet az olasz származású Lorenzo Mattotti rendezte, akinek nevéhez a Fél(ek) a sötétben (Peur(s) du noir) című 2007-es horroranimáció is kötődik. A Medvevilág Szicíliában részben a Kecskeméti Rajzfilmstúdióban készült, akárcsak A vörös teknős vagy a Chico és Rita című Oscar-jelölt alkotások. 

A filmben a medvék királyának fiát, Toniót elrabolják a Szicíliai hegyekben élő vadászok. Amikor a kemény tél éhínséggel sújtja a népét, Léonce király úgy dönt, hogy megtámadja az emberek földjét. Hadserege és egy varázsló segítségével meghódítják a várost és megtalálják Toniót, majd letelepednek a korábban emberek lakta helyen. Ám a király hamarosan ráeszmél, hogy a medvék nem élhetnek úgy, ahogy az emberek.

A 14. KAFF-on volt látható először Magyarországon a Medvevilág Szicíliában, a fesztiválra pedig a rendező, Lorenzo Mattotti is elkísérte a filmet. Az első, teltházas vetítés után beszélgettünk a rendezővel a Kecskemétfilmről, az adaptálásról, a filmben megjelenő konfliktusokról és a titkokról.

Bucsi Réka pszichedelikus űrsétája, a Solar Walk kozmoszt pisáló farkaslámából, bolygókkal labdázó nyulakból, koktélt szürcsölő ufókból és egyéb furcsaságokból igyekszik összegyúrni a mindenség egyenletét.

Kezdetben vala a henger és a henger vala a nyúlnál. Nagyjából így startol Bucsi evangéliuma, ami eredetileg egy szűk egyórás jazzkoncert vizuális mankójaként funkcionált, hogy a hangok mellett a képektől is megkészüljenek az érdeklődők. Ennek a húsz percre szabott változata a Berlinálét is megjárt Solar Walk. Bucsi Réka már most velős filmográfiával büszkélkedhet. Diplomafilmje, a Symphony no. 42 az Oscar-előszobájáig menetelt, de második, LOVE című rendezése is egészen a Sundance filmfesztiválig nyújtózott. A magyar animáció jövőjének legékesebb hangja most az univerzum belső mozgatóiról mesélt, ami alighanem tökéletes dobbantó lesz az egész estés debütáláshoz.

Míg a Symphony no. 42 az ökológiai összeomlás szélén egyensúlyozó Földdel kapcsolatban rendezett egymás mellé impressziókat, addig a Solar Walk tovább tágítja a perspektívát és a naprendszerünkre, sőt a kozmoszra helyezi a fókuszt. A pusztulás helyett a teremtés, a vég helyett pedig az origó ömlik az arcunkba a Bucsira jellemző, alig kontrollált vizuális cunami formájában.

Van valami izgatott várakozással teli, de egyben megnyugtató is abban, amikor újra Tóth Luca-filmet nézhet az ember: mint amikor visszaalszunk egy megkezdett álomba, amely már lehet, másról szól, de világa ismerős és kellemesen biztonságos.

Hangzása ellenére címadó karakterünk, Lidérc úr nem az éjszakánként mellkasodon gubbasztó rémalak. Miniatűr, esendő öregúr, aki másik főszereplőnk testéből pattan ki heveny gyulladást követően. Még a röntgen is kimutatja. Gazdateste művészféle, egy hatalmas lakást tölt ki kutyájával, szobanövényeivel, de leginkább saját magányával. Világa repedezik, növényei elhalnak, de buborékját még az életre kelt tumor sem törheti meg. Miután nem sikerül elkapnia az észrevétlen megszületett Lidérc urat, hamar meg is feledkezik róla. Nem úgy az apró lény, aki elkezdi titokban és módszeresen megfigyelni szereplőnk mindennapjait, miközben érdeklődése szép lassan átlényegül egy mélyebb kötődéssé. Hasonló utat járhatunk be mi, nézők is. Lidérc úr titkos projektje eleinte kissé félelmetes, könnyen rezonálhat a digitális generáció szorongásaival, de a távolról néző-érző Lidérc úr hamar fájdalmasan ismerőssé és szerethetővé válik.

Horesnyi Máté filmjében ismeretlen hatás alatt álló, magányos szereplők bátortalan mozdulatain keresztül szembesülünk a ténnyel: ha kellő figyelemmel követjük életünket, nincs olyan észrevett villanása, amelyből ne lehetne kibontani a létezés abszurditását, vágyaink, félelmeink és egymáshoz való viszonyunk képtelenségét. A Jacques Tati és Roy Andersson filmjeinek hangulatát idéző, lenyűgözően kidolgozott világban történő események végül egyetlen nagy hatássá olvadnak össze: újra felismerve, mégis elidegenedve szemléljük önmagunkat.  

A Jacques ámokfutása apró és különös részleteit emeli ki szereplői életének és helyezi el egy hatalmas, a tengerpart közelében fekvő város közegében. Ebben a világban természetesen minden emlékeztet bennünket a sajátunkéra, felismerni vélünk tárgyakat és helyszíneket, amelyek megszokott részei lehetnek életünknek, ám a film magányos, naivan őszinte karaktereinek tettei, gesztusai teljesen érthetetlennek tűnnek. Érezhető ugyan, hogy rendkívül motiváltak, folyamatosan tartanak valahová, helyzetből helyzetbe kerülnek, továbbá hogy konkrét viszonyulásuk van ahhoz, amit tesznek vagy elszenvednek, de ezek az indíttatások, tettek és elszenvedések önmagukban nem értelmezhetők. Mintha mindegyikük külön, saját világban élne, amely a maga törvényszerűségeivel, szabályrendszerével, egyenként vezérelné őket. Ebből fakad magányuk és furcsa szótlanságuk, továbbá hogy egymás tettei éppúgy nem értelmezhetők számukra, mint mi nézők számára.

Horesnyi Máté: Jacques ámokfutása