Idén először rendeztünk kritikaíró workshopot a Primanimával együttműködésben, melyen 13 fiatal vett részt. A workshopot Kránicz Bence, a Filmvilág, a Prizma és a 24.hu filmkritikusa, a Filmvilág képregényrovatának szerkesztője vezette, aki PhD-hallgatóként a korai magyar filmkritika történetével foglalkozik. A 13 résztvevőnek naponta kellett különböző hosszúságú kritikákat írni a Primanima rövidfilmjeiről. Alább ezekből látható a harmadik válogatás, a korábbi kettőt itt és itt lehet elolvasni.

Boros Bettina: Boldog világvége

Turai Balázs: Róma bukása

2048. A Földnek vége. A humanoidok egy Dómnak nevezett üvegbúra alá menekültek, és onnan nézik rettegve a kinti pusztulást – és az ott tenyésző ellenséget. Ebben a világban játszódik Turai Balázs filmje, a Róma bukása.

Adott ebben a világban egy mintacsalád: folyamatosan politizáló apuka, szexi konyhai robotgép anyuka, kisfiú, kislány. A történetben a két kisgyerek lázad a rájuk erőltetett értékrend ellen. A konfliktus okozója az apa, aki még sajátjaiban is ellenséget lát. A film első nagy fordulata, amikor nevelő célzattal elviszi fiát mutánsokat ölni a Dóm peremére: vad zombihorda helyett virágzó axolotl-hippi közösséget látunk, akiket a Dóm lakói kíméletlenül lemészárolnak. A kisfiút olyannyira megrázzák a történtek, hogy éjszaka húgával kiszökik a Dómból. Odakint beavatást nyernek az addigi ellenség világába, és pont itt, a csúcsponton dob ki a film – kapunk ugyanis egy rövid, szürreális „színfalak mögötti” jelenetet, mely mind stílusában, mind történetében eltér az addig látottaktól. Csak egy rövid belsős poén, nem sokat ad hozzá a filmhez, cserében viszont egy több mint félperces kameramozgásba telik az alkotóknak, hogy visszavigyenek minket az eredeti világba. A testvérpár átáll a mutánsokhoz, hogy közös erővel olyan szörnyűségeket kövessenek el a Dóm lakóival, mint a díványukon ugrálás, a fogkeféik összenyálazása és a fazékba vizelés. A film egy jobb világ ígéretével zárul, melynek forrását az alkotóknak inspirációul szolgáló versben (W. H. Auden: The Fall of Rome) találhatjuk meg.

Turai Balázs: Róma bukása

Hosszú történet, épphogy belefér a rövidfilm kategóriába, mégis megunhatatlan a pergő dialógoknak, a kreatív kamerahasználatnak és az egyedi világnak köszönhetően. A karakterek között nem éppen klasszikusan, de működik a dinamika – legizgalmasabb persze az apa marad, akiből folyamatosan dől az ostobaság. Szinkronhangja is illik hozzá, pont annyira túlszínészkedett, amennyire kell. Legkevésbé a főszereplő kisfiú hangja működik, nem tud kellően őszinte és erős érzelmeket közvetíteni.

A film kiemelkedő eleme a látványvilág. A színhasználat a mostanában trendi rózsaszínen, a kéken és a zöldön alapul, ráerősít a dramaturgiára. A színek mellett megkapó a hátterek részletgazdagsága is, mely fokozza a posztapokaliptikus érzést – megunhatatlan egy-egy kimerevített képen a szemét közt integető macskaszobor, műanyag flamingó és győzelmi serleg után kutatni. A mozgatás is gyönyörű: kreativitásával, humorával, a karakterek arányainak változtatásával nemcsak egyszerűen meséli a történetet, de sokat hozzá is ad.

A hangulattal különös kapcsolatban van a zene: olykor ráerősít (a hippi-mutánsok gyászolásánál), máskor oldja (a kislány fuldoklása) azt, érezhetően tudatos döntés alapján. A történetben már kevésbé érződik a tudatosság, dramaturgiailag működik, de logikailag soknak érzem a duplacsavart. A második csavar, az axolotl-támadás komolytalansága megnehezíti az értelmezést. Jópofa, illik a film stílusához, de ennél jobbat is ki lehetett volna találni. Az elidegenítő és humoros elemek játéka apróbb részletekben működik (magyar himnusz-feldolgozás, a kocka rövid termékbemutatója, stb.), amikor viszont hosszabb jelenetek vannak ennek a célnak szentelve, az rizikósabb.

Összességében egyedien posztapokaliptikus világot kapunk, és egy karakteres filmet, melyben szervesen válik eggyé a vizuális és a hangi világ, a történet és a filmnyelv. Ez az egység az, ami igazán érdemessé teszi arra, hogy megnézzük. Szívesen látnám továbbgondolva, akár más műfajban is.

Boros Brigitta: Amikor az istenek a földön járnak

Molnár Eszter: Kegyelem

Mitológiából és népmesékből merítkezni mindig jó ötlet szinte bármely műfajban alkotó művész számára. Olyan szimbólumrendszert alkalmaznak, amely mindannyiunk számára ösztönösen értelmezhető, és képet adnak tudatalatti félelmeinknek és vágyainknak, hogy azokat kezelni tudjuk. A görög mitológia mindig is kiemelt figyelmet kapott az utókortól emberközpontúsága miatt. Történetei máig széles körben ismertek, így az a művész, aki feldolgozásukra vállalkozik, számíthat a befogadók korábban megszerzett tudására is.

A MOME animáció szakán szinte hagyománya van a görög mondák megfilmesítésének. Ide tartozik Egely Kati Pygmalion-feldolgozása és a Szépművészeti Múzeumnak készült spotok is. Molnár Eszter most folytatja a sort Kegyelem című animációjával, amely Philemon és Baucis történetének átdolgozása.

A monda két isten, Zeusz és Hermész földi kalandját meséli el, akiket éjszakai szállásuk keresésekor a gazdagabb emberek elzavarnak, míg végül egy idős, szegény házaspárnál találnak szállást, akik nagylelkűen vendégül látják őket. Az istenek haragjukban elárasztják a falut, csak Philemon és felesége marad életben egy hegytetőn. Amikor pedig elérkezik haláluk ideje, Zeusz hálájának jeléül fává változtatja őket.

Molnár Eszter: Kegyelem

Molnár Eszter filmje kapcsolódik ugyan a mítoszhoz, de inkább csak kiindulási pontként tekint rá. A másvilági lények látogatása (jelen esetben rókák képében), a környék elpusztítása és a fává változás azonban olyan motívumai az animációnak, amelyeket a mondából kölcsönöz. A film többnyire lineárisan halad egyik ponttól a másikig, és akárcsak egy mitológiai történet, nem ad mindenre a mindennapi logika szerinti magyarázatot. Ajánlatosabb inkább jelképként tekinteni a megjelenő figurákra és a lejátszódó eseményekre. A földi szereplők életének bemutatása viszont majdnem egy teljes percet kap a film idejéből, ami segít eltávolodni az eredeti történettől, új gondolatokkal egészíti ki azt, és kialakít egy attól független, saját világot.

A film vizuálisan is elválik a görög gyökerektől. A hátterek és a szereplők megrajzolása letisztult, finom textúrákkal és kifejező kompozíciókkal. A színvilág kékre és földszínekre korlátozódik. Utóbbi a főbb helyszínünkön, a földi pár színeiben és az általuk lakott kráterben van túlsúlyban, előbbi az őket körülvevő erdőben és a rókák karakterében jelenik meg. A karakterek formakezelése is más: a rókapáré lekerekített, a földieké inkább szögletes, ami több figuratervezőre enged következtetni. Összeköti viszont őket egy közös vonás: az arc hiánya. Mindig érdekes olyan animációt látni, ami nem él ezzel az eszközzel, és a szereplők érzelmeit csak a test gesztusaival fejezi ki. A filmben főszerepet kap a mozgás, a földi lények visszafogott mozzanatait a rókák erőteljes, átalakuló, csapongó mozdulatai ellensúlyozzák. Az erősen leegyszerűsített figurák bonyolult, képkockánként megrajzolt térbeli kameramozgások alkalmazására is lehetőséget adnak.

A film hangi világa is jelentős szerepet kap. A kezdeti nyugodt zongoraszót a rókák megjelenésével baljós morajlás váltja fel, ami ijesztő, magas hangokká torzul a fává változás jeleneténél. A címválasztás pozitív átalakulásra utal, a kiindulásként választott mondához hasonlóan, a szereplők addig nyugodt viselkedésének megváltozása és a zene viszont másra enged következtetni. Ez a kontraszt nagyban megnehezíti a néző dolgát. A film értelmezése kihívás, de egyéb erényei miatt a könnyedebb filmeket kedvelő nézőknek is ajánlanám.

Nagy Eszter: Vörös és kék

Rachel Gutgarts: Szerelmeslevél a képzelt személyhez

A Szerelmeslevél a képzelt személyhez egy helyben topogó táncolásra emlékeztet. Teljes egészében benyomásokra és hangulatokra építkezik, nem éppen a gyorsaság és a történetmesélés a központi tényezői. Olyan szerelmestörténet, ami a nyomasztó unalomból és az egyhangúság képeiből táplálkozik, ezért is szokatlan annyira. Sem a szakítás, sem a beteljesedett szerelem, sem az egyoldalúság nem témái, egyszerűen a szerelem lehetőségéről szól. Egy táncoló alakot követ végig a cselekmény, az egész film monoton és feszült, visszatérő elemekből építkezik. A rádiórecsegés és az utcazajok zenéje adja az aláfestést, és a folyamatosan, halkan a háttérben kísértő zörejzene. Egy lusta, melankolikus vasárnap délutánra emlékeztet a történet, ami élethosszúságúra nyúlik. Folyton visszakanyarodik saját magába, a címzett (ismeretlen) is követi a főhőst, mindig változóan, mindenben megláthatóan, mint egy gondolatparazita. Mindenben jelen van, a pénztáros mozdulataiban, az esőben kopogó csizmák dallamában, a piros gyalogosjelzés férfialakjában. A kocsmában könnyeiket folyton korsóikból újratöltő alakok is, mint minden más, feszült tempóban ismétlik a mozdulataikat. A vörös és kék színek állandó lüktetésében formálódik a benyomások tánca összefüggő, mégsem történetként érzékelhető gondolatsorrá – (az egész film ezt a két színt használja, ami nagyon kontrasztossá és kissé nyomasztóvá teszi a látványvilágot. Szinte idegesítő is a folyamatos ismétlődés, az élmény felismerése,, hogy „ja, igen, emlékszem arra, amikor így éreztem”, mégis otrthonossá teszi a filmet. Mintha az ember a menzateát vagy a mosolygós párizsit kívánná vissza.

Győri-Drahos Martin: Pillanatnyi tapasztalat

Kiana Naghshineh: Egy szempillantás

Kiana Naghshineh német animációsfilm-rendező Egy szempillantás (Augenblicke) című diplomafilmje a maga szűk négy percében képes képes úgy hozzányúlni a szexuális erőszak témájához, hogy azzal teljes mértékben eltér a trauma megszokott ábrázolási sémáitól. Az alapszituáció egyszerű, a hírekből jól ismert történet: egy nő sétál az üres éjszakai utcán, az őt követő férfi ráveti magát és megpróbálja megerőszakolni. Érzékeny téma, aminek az ügyetlen feldolgozásával könnyű felháborítani a közönséget. Ezért is értékelendő, hogy a rendező egy egyszerű szituációt választott, ami nem kiforgatható, amit minden épeszű ember elítél.

A rajzfilm azonban nem ettől válik különlegesé. Egyedisége formájában és stílusában rejlik: a történteket mindvégig egyes szám első személyű kamerapozícióból tárja a néző szeme elé. A szubjektív kamera és a nézői azonosulás kapcsolata sokat vitatott téma, ám ebben a formában jelentős időt spórol meg a nézőnek az azonosulást illetően az animáció. Már a film első pár másodpercében elragadja a nőt, így a közönséget, a rém. Az elkövető karján, a nő kezén és elmosódott fényeken kívül semmit sem látni. Az első pár képsor, majd a későbbi dulakodásjelenet így remekül és feltételezhetően hitelesen ábrázolja a helyzet kaotikusságát.

Kiana Naghshineh: Egy szempillantás

Ugyanez a szubjektivitás jellemzi a részletgazdag hangsávot is. Igazán különlegessé mégis az teszi a filmet, hogy ezek után a készítők ugyanazt a történést az elkövető szemszögéből is megmutatják. Ez már csak azért is egyedi, mert a filmek többsége – ha nem az összes – áldozatközpontú, a néző így kényelmetlen pozícióba kényszerül. Ráadásul az író-rendező a férfi karakterét skizoid vagy más pszichózissal rendelkező személynek ábrázolja, árnyalt képet mutatva a gyakran általánosításokkal terhelt témáról. Az Egy szempillantásban viszont az áldozat, az elkövető és a szemtanúk tapasztalata között áthatolhatatlan űr tátong.

A film fekete-fehér képi világát indokolttá teszi a napszak, amelyben játszódik, ugyanakkor Naghshineh így megidézi az ötvenes évekbeli bűnügyi, sőt morbid módon a romantikus filmeket is. A támadás jelenetei alatt is romantikus szám hallható, amellyel először akkor találkozunk, amikor a férfi fejében járunk, a film végén viszont már a nő énekli a dalt. A nemi erőszak talán nem történik meg, de a dulakodásból fakadó sebek mellett komoly lelki hegek is képződnek. Ezeket azonban tényleg csak az áldozat ismerheti.

Az Egy szempillantás csodás formai és stiláris megoldásai révén bármelyik érzékenyítő- és dokumentumfilmnél ügyesebben, költőibben és érzékletesebben képes az átlagembert közelebb juttatni egy felfoghatatlan trauma megtapasztalásához. Propaganda helyett megtapasztalhatatlan tapasztalatot nyújt.