Idén először rendeztünk kritikaíró workshopot a Primanimával együttműködésben, melyen 13 fiatal vett részt. A workshopot Kránicz Bence, a Filmvilág, a Prizma és a 24.hu filmkritikusa, a Filmvilág képregényrovatának szerkesztője vezette, aki PhD-hallgatóként a korai magyar filmkritika történetével foglalkozik. A 13 résztvevőnek naponta kellett különböző hosszúságú kritikákat írni a Primanima rövidfilmjeiről. Alább ezekből látható a második válogatás, az elsőt itt találjátok.

Boros Bettina: Pinokkió Gepetto ellen

Ekaterina Mikheeva: Megszelidítve

Egy elsőfilmes animációs fesztiválon nem meglepő a szülőkről való leválással foglalkozó filmmel találkozni. Ekaterina Mikheeva Megszelidítve című filmje első látásra pofonegyszerűnek tűnik, valójában kellő komplexitással beszél erről a témáról.

A főhős egy Pinokkió-szerű figura, egyedülálló szülővel. Humorral finoman fűszerezett képekben lehetünk tanúi a főhős felnövésének, első, a szülő által megakadályozott szocializálódási próbálkozásának, majd a leválást okozó szerelmi kapcsolat kibontakozásának. Találó a megismerkedés jelenete – hősünk karakteréből adódóan egy elkerülhetetlen mindennapi helyzetben ismeri meg a Nagy Őt.  Végül sikeresen kitör a szorongató befolyás alól (nem mentesülve teljesen a szülői értékrendtől, ahogy azt a háttérben maradó szülő-figura jelzi), csak azért, hogy ezentúl párja befolyásolhassa, „módosíthassa” őt kedve szerint.

Ekaterina Mikheeva: Megszelidítve

A film központi elemei a kötődést és befolyásolást jelképező sárga kéz és a főszereplő engedelmességét elősegítő piros gomb, melyek – köszönhetően az alapszínek mellett kizárólag a grafitrajzok szürkéjét felhasználó színvilágnak –  mindig gyönyörűen fókuszban maradnak. A színek narratív szerepet is kapnak, például a leváláskor szülő-kezünk színét a hős párjának kezei veszik át. A vizuális világ teszi igazán különlegessé a filmet, a rendező legalább annyit foglalkozhatott vele, mint a történettel. Egyszerre használ digitális és analóg technikát, rajzanimációt és papírkivágás-jellegű digitális mozgatást, szintén illeszkedve a dramaturgiához. A fő inspirációt infografikai alkotások és plakátok szolgáltathatták, melyek a színhasználatot, komponálást és a mozgás letisztultságát is meghatározták – különös tekintettel az utazós jelenetre, mely talán az összes közül a legélvezetesebb.

Itt érdemes megemlíteni a vágás bravúrjait: a Megszelidítve plánváltásainak döntő többségét kameramozgással vagy az elemek bemozgatásával oldják meg az alkotók, ami nem zavarja a film tempóját sem. A hang terén a film nem esett túlzásokba. Gyakran még az olyan, máskor elkerülhetetlen zörejek is hiányoznak vagy nincsenek a képhez igazítva, mint a lépéshangok, de ez talán jól is áll a filmnek. A hang ugyanúgy jelzésértékű, mint a geometrikus képi stílus – annyira épp elég, amennyire kell. Amit a zörejben elhagy a film, pótolja zenével, az ütemes elektronikus dallamok jól illenek a film hangulatához. A Megszelidítve összességében nem akar újat mondani, de amit mond, azt hihetetlenül bonyolult egyszerűséggel teszi.

Könyü Árpád: Népmesei science-fiction

Galina Golubeva: Űrhajósainkról

Egy népdal ihlette az orosz Galina Golubevát, hogy elkészítse űrutazós filmjét. A Jurij Gagarin szövegét narrációként használó rövidfilm a tradicionális népmese és a tudományos fantasztikum jegyeinek összeházasításával kísérletezve meséli el három legény űrbéli útját, majd hazatérését.

A kétpólusú világűr háborújának nosztalgiája virágkorát éli a mainstream filmezésben. A hazai Lajkó, cigány az űrben vagy az éppen mozikban futó Az első ember egyaránt az egyén és a kormányzat örökös vágyáról szól, hogy meghódítsák a kozmoszt. Golubeva úgy emeli el filmjét a valóságtól, hogy folklorisztikus elbeszélési formát választ a narratíva és a vizualitás szervezésére. A három bátyuska és a tehenük felkel, elkészülnek és kilövik magukat a bekurblizott űrhajóval az űrbe – ez az egyik legjobb példa a filmet átszövő bájos anakronizmusokra. Majd egy alkalmas bolygón leszállnak, azt megművelik, és bő termésükkel hazamennek. A nagy vigalom után jön a csavar: a népdal kísérte expedíció csak egy volt a sok derék elvtárs álmodozása közül, hogy munkájával és az űrben tanúsított hősies helytállásával építse a szocializmust.

A folklórelemek a paraszti értékeket emelik ki: az erős fiatalok a földeken a gazdaság egyik alappillérét termelik meg. Az űrben is a munkaversenyek vehemenciájával dolgozó figurák két szovjet toposzhoz is kapcsolódnak. Az ötéves tervek megugrása mind a földeken, mind az űrversenyben olyan elképzelések, melyek még a szovjet blokk összeomlása után született generáció tagjainak is sokat jelentenek. Ezt összejátszva az ember régi repülési vágyával többrétegű tanulsággal szolgál a mese.

Galina Golubeva: Űrhajósainkról

A népmesei és sci-fi zsánereket óvatosan, finoman keverik az alkotók. A forma inkább a népmesék motívumaiból, jelrendszeréből épül fel, a sci-fi főleg a témában jelenik meg és olyan tárgyi elemekben, mint az űrhajó, az űrruha vagy a súlytalanság. Kettős szerepet kap a filmet kísérő népdal is. Először az űrutazás vágyának népi beágyazottságát mutatja. A repülés ősi vágyára mantraszerű ismétlésekkel rájátszó dal a mesei forma és a tudományosság ütközése miatt a film poitikai jelentésére irányítja a figyelmet. A nép egyszerű dolgozói nyilván a szovjet propaganda hatására kezdtek el lelkesen foglalkozni az űrutazással – ennek emlékét és a megújuló orosz nacionalizmus térnyerését is magába kódolta a film.

A történet szintjén kívül a képi világot is a népi hagyományok és a tudományos fantasztikum összeházasítása határozza meg. A barna, sárga, inkább rusztikus, meleg színekkel dolgozó képi világot agyaganimációval jelenítették meg. Az agyag, a szövet a lehető legalkalmasabb választásnak tűnik: nem a rajzolt mesék formavilágát idézi, amely gyengítené a sci-fi elemeket, így a műfajok terén is megmarad a történetszövésben megteremtett egyensúly. A szövetszerű anyag a felidézett nosztalgiához is jobban illik, mintsem egy csillogóbb, hidegebb felületű matéria. Erényei miatt Golubeva kisfilmje pár év múlva hasznos mementóként fogja árnyalni – Keresztes Tamás és Ryan Gosling űrutazásai mellett – korunk viszonyát a nosztalgiához és a világűr meghódításához.

Bross Eszter: Barátság extrákkal

Nienke Deutz: Bloiestraat 11.

Azt hiszem, mindenkinek volt gyerekkori legjobb barátja. Hétköznapi jelenség, elsőre nincs benne semmi különös, de ha visszaemlékezünk és jobban belegondolunk, tudjuk, hogy ez a legtisztább kapcsolat a világon. Nincsenek se gátlások, se félelmek, amelyek elválaszthatnak két barátot. Olyan erős a köztük lévő kapcsolat, hogy szinte lehetetlennek tűnik, hogy ez valaha véget érjen.

Nienke Deutz rövidfilmje, a stop-motion technikával készült Bloeistraat 11. mindenkihez szól, hiszen teljesen általános élethelyzetet mutat be, ami. Deutz nagyon letisztult, a történethez tökéletesen illő látványvilágot épített fel, a karakterek egyszerűek, papírkivágással, átlátszó lapra készültek, ami lággyá, érzékivé és különlegessé teszi a filmet.  A köztük lévő kapcsolatot piros színnel jelöli, mintha belsőségeik is össze lennének kapcsolva, mintha valóban egy lenne testük és lelkük is.

Két fiatal, pubertás előtt lévő lány együtt tölti a nyarát. Trambulinon ugrálnak, köpdösnek az emeletről, versenyeznek, ki meddig tudja visszatartani a levegőt a víz alatt, tehát pontosan azt csinálják, mint minden legjobb barátnő ebben a korban. Tudják, hogy különleges kapcsolat van köztük, ami ekkor még úgy tűnik, hogy megsemmisíthetetlen, soha semmi nem állhat közéjük. Ám pont emiatt a látszólagos szilárdság miatt válik kapcsolatuk mégis olyan törékennyé.

Nienke Deutz: Bloiestraat 11.

A probléma akkor kezdődik, amikor a lányokat egy intim pillanatban, meztelenül meglátja egy fiú. Egymás előtt eddig eszükbe sem jutott szégyellni a testüket, de egy fiúval teljesen más a helyzet. Ettől a pillanattól kezdve minden megváltozik. Megmutatkozik a két lány közti különbség: az egyikük hamarabb kamaszodik, míg a másikat ugyanúgy kielégíti a kettejük közti kapcsolat, az ő szeretete tiszta és borzalmasan erős, szinte már szerelemhez hasonló marad. Deutz pontosan mutatja be azt a vívódást, ami a kamaszokban zajlik – nem tudják, nem értik, hogy mi változott, de érzik, hogy már semmi sem a régi.

A két lány fokozatosan távolodik el egymástól, már nincs meg köztük az az intim, mindent átívelő kapcsolat, ami eddig a barátságukat jellemezte. Nem arról van szó, hogy az egyikük egy fiút választott a másik helyett, csupán úgy érzi, hogy ez az új dolog már csak rá tartozik, senkivel sem szeretné megosztani, még azzal sem, akivel eddig a lelkét és testét is megosztotta.

Próbálnak úrrá lenni a helyzeten, próbálják túltenni magukat az új érzéseken, és próbálnak úgy viselkedni, mint eddig, de amikor az egyik lány végül nem nyit ajtót a másiknak, és úgy tesz, mintha a másik idegen lenne, már tudják, hogy barátságuknak vége. Nem lehet visszakapni, ami eddig az övék volt. Senki sem hibás, senki nem tehet semmiről, mondhatjuk, hogy ennek így kell lennie, ez az élet rendje. De én mégis azt kívánom, bár ne lenne az.

Tóth Imola: Két világ között

Lucia Bulgheroni: Élettelen

Az agyagbábuk egyszerű, élettelen tárgyak, a bábos eszközei, nem élő, létező személyek, csak a képzeletünk varázsolhatja azzá őket, mondja a logika. De mi történne egy olyan világban, ahol a báb valóságosabb volna a bábosnál, nem egyszerűen csak életre kelne a készítője által, de egyenesen helyette élne? Az Élettelen (Inanimate) című brit animációs film pontosan egy ilyen világot teremt meg.

A főhős, Katherine átlagos lány, hétköznapi életet él, átlagos munkával, boldog párkapcsolattal, amiben minden a maga megszokott rendjében folyik. Ám egy nap ez a világ szó szerint darabjaira hullik, és Katherine hirtelen ráeszmél, hogy semmi sem valódi, még ő maga sem. Ráébred saját báb voltára, és ezen a ponton találkozik a két színtér: a bábu és bábos lényegében egy és ugyanaz a személy, de a hús-vér Katherine képtelen saját életet élni. Az ő világa annyira összefonódott a megteremtettel, hogy már nem is tud létezni nélküle. A valódi Katherine hiába is próbálja megszólítani a valódi barátját, kettejük kapcsolata is csak a kitalált térben lehetséges. De ettől ez a viszony még nagyon is igazi, hiszen Patrick is megpróbál kapcsolatot teremteni a lánnyal, csak ő a bábvilágban hívogatja őt, nem a játékváros asztala mellett állva.

Lucia Bulgheroni: Élettelen

A film ügyesen játszik a regiszterekkel: előbb megteremti a képzelt világ atmoszféráját, tökéletes részletességgel kidolgozott agyagfiguráival, aztán szépen lassan hagyja atomjaira hullani azt, és átvezet minket az élőszereplős filmvalóságba. Katherine-nel együtt tehetjük meg ezt az utat, ahogy fokozatosan fedezi fel a furcsaságokat. Az első jelek villanásnyiak, a lány azon veszi észre magát, hogy egyik helyszínről a másikra került, és láthatóan fogalma sincs róla, hogy került oda. Mindez már sejteti a végkifejlet problémáját, a jelek arra utalnak, hogy a hősnő nincs tudatában saját cselekedeteinek. Miközben Katherine akarata ellenére egyik élethelyzetből a másikba csöppen, egyre furcsább dolgokra lesz figyelmes: párbeszédfoszlányok szűrődnek át a valóságból, amelyeknek a főhős szemszögéből nincs, nem is lehet értelme, hiszen azok nem igazi kommunikációra törekednek, pusztán vázai egy képzelt párbeszédnek, mintegy szerzői utasítások ahhoz. A bevásárlóközpontban nem árulnak ehető élelmiszert, Patrick is agyagból készült figura, és itt következik az igazi felfedezés, a történet tetőpontja, a főhős szembenézése önmagával.

A filmet a lezárás teszi igazán ütőssé, hiszen a téma nem számít egyedinek, itt azonban a feloldás csak látszólagos. Minden visszaáll ugyan a megszokott kerékvágásba, a feleszmélés csak pillanatnyi volt, a néző szempontjából azonban a fordulat már végleges: a filmbeli valóság válik az igazán élettelen világgá, míg a képzelet átveszi az élet helyét.