Idén először rendeztünk kritikaíró workshopot a Primanimával együttműködésben, melyen 13 fiatal vett részt. A workshopot Kránicz Bence, a Filmvilág, a Prizma és a 24.hu filmkritikusa, a Filmvilág képregényrovatának szerkesztője vezette, aki PhD-hallgatóként a korai magyar filmkritika történetével foglalkozik. A 13 résztvevőnek naponta kellett különböző hosszúságú kritikákat írni a Primanima rövidfilmjeiről. Alább ezekből látható az első válogatás.
Szucsik János: Néplélek tömören
Julia Trachtenberg: Micimackó megmentése
Első hallásra nehéz elképzelni, hogy egy kétperces rövid animációs filmről miként kell írnia egy cikk szerzőjének. Laikusként gondolkodva a témáról szinte lehetetlennek tűnik ilyen rövid játékidőnek tartalmat adni, azonban, ha ezekhez a pár képsoros művekhez megtaláljuk a megoldókulcsot, maradandó és fejtágító élményben lehet részünk.
Tökéletes példa lehet erre a 7. Primanima Fesztiválon debütáló, mindössze 2 perces Micimackó megmentése (Saving Pooh). Julia Trachtenberg rendezése évtizedek történetét meséli el, a főhős gyerekkorát és felnövését pár mondattal vázolja fel, a film mégis kerek egészként tud működni. A középpontban álló karakter ugyanis a monológ tömörsége ellenére kidolgozott, a rendező vélhetően saját élményekből inspirálva rajzolja meg egy magányos ember képét Micimackó megmentésének és barátságának szimbólumán keresztül.
Julia Trachtenberg: Micimackó megmentése
A film emiatt lesz igazán életszagú, ráadásul a már említett megoldókulcs sem túl bonyolult – a történet könnyen emészthető, a rajzok pedig végig remekek. Trachtenberg az „egyszerű” lélekrajz mellett kisebb momentumokkal lép az orosz kultúra vizsgálata felé. A filmben szépen simulnak össze ezek a motívumok, legyen szó akár a matrjoskaként ábrázolt szereplőkről, a híres helyi ételről, a borscsról vagy az orosz népviseletről.
A Micimackó megmentése számomra épp gazdagsága miatt az első blokk egyik legkiemelkedőbb élménye – bő két perc alatt élő, lélegző világot és főhőst vázol fel, ráadásul a mondanivalója is szívhez szól.
Boros Brigitta: Pillantás egy animátor úszószemüvegén keresztül
Mor Israeli: Fodrozódás
A medence szélén sorakozó színes műanyag papucsok, a vízben tükröződő tárgyak és emberek, összemosódó beszédfoszlányok – a mindannyiunk számára ismerős részletek egy fedett uszoda falai közé vezetnek minket Mor Israeli Fodrozódás című filmjében. Ezután több strandolót követünk figyelemmel, akiknek rövid, komikus történetei néhol összeérnek, mialatt mi hol a felszínen, hol a víz alatt szemléljük őket.
A film rendezője számos okot ad, hogy ne unjunk rá a figuráira. Kevés eszközzel rajzolja meg őket, ezeket az eszközöket viszont tökéletesen használja. A fehér háttér előtt mozgó fehér figurákat könnyen beazonosítjuk karikaturizált testalkatuk, mozgásuk, színes úszósapkájuk és fürdőruháik alapján, ami lehetővé teszi, hogy a történet gördülékenyen haladjon a néző számára. Az uszoda atmoszféráját visszhangos-csöpögős hangeffektek és egy helyen a vízizumbázók számára felcsendülő popzene teremtik meg.
Mor Israeli: Fodrozódás
Amellett, hogy jól megválasztott eszközökkel látunk elmesélve egy érdekes rövid történetet, van a filmnek még egy kiemelendő vonása: mivel mindenki számára ismerős helyzetet választ témájául, megmutatja nézőinek, mennyiben látja másképp a világot egy animátor, akinek alakja leginkább a víz alján ücsörgő kisfiúban ölt testet. Amíg a többi szereplőt többnyire csak távolról szemléljük (vagy legalábbis sosem látjuk őket olyan szögből, ami a való életben lehetetlen vagy nehezen kivitelezhető lenne), a kisfiú gyakran megengedi, hogy a szubjektív szemszögét lássuk. Ezek a jelenetek pedig igazán eltérnek a film külső világától. Új perspektívából látjuk a helyszínt, és a készítőkkel együtt csodálkozhatunk rá a mozgás szépségére, amit a gyorsúszók és maga a különleges effektekkel szolgáló víz képviselnek.
Mindent összevetve a Fodrozódás szórakoztató, részletgazdag, jól felépített rövidfilm, kreatív vizuális humorral. Ha nem is nyújt maradandó élményt mindenkinek, de biztos vagyok benne, hogy ugyanolyan jó érzést okoz, akár egy kellemes strandolás.
Tóth Imola: Ingoványos lidércnyomás
Alicja Błaszczyńska: Mocsár
A Mocsár (Błoto) című lengyel animációs film története nem is lehetne egyszerűbb: egy fiatal nő visszautasítja barátja közeledését, de a szakítást követően ráébred, mégis érez valamit iránta. Ekkor azonban már késő, a fiú továbblépett, és a lány kénytelen végignézni, ahogy új szerelme mellett boldogságra lel. A filmet nem annyira a témája, a viszonzatlan szerelem teszi különlegessé, sokkal inkább a metaforikus ábrázolásmód és a perspektíva.
A kapcsolatot ugyanis nem az elutasított szerelmes, hanem az elutasító szemszögéből követjük végig, az ő érzelmi utazásának lehetünk részesei. Ez alól csupán az első pár filmkocka képez kivételt, ahol még a szerelmes férfit követjük, és ennek is megvan a maga dramaturgiai szerepe: itt jelenik meg először az a cserepes növény, amely a viszonzatlan szerelem szimbólumává válik. A címadó mocsár metaforikussága is egyértelmű: a kétségbeesést és a magányt jelképezik, amibe a hősnő belezuhan. A leépülés fokozatosan történik, Alicja Błaszczyńska gyönyörű ívet ad történetének. Először csak apró jelekben fedezhetjük fel a pusztulást: a cserepes növény gyanús növekedésnek indul, csigák és férgek jelennek meg a lakásban. Majd egyre sötétebb és horrorisztikusabb képek következnek: a város lakói madarakká változnak, és mindent benő az áthatolhatatlan gaz. A természet hirtelen támadása egy utolsó, kétségbeesett lépésre hajszolja a magányos nőt, de próbálkozása, hogy kimentse a növényt a sárból, ahová korábban hajította, értelmetlennek bizonyul. Az érzelmi mocsárból, amit magának teremtett, nincs menekvés, hiába vágyik a szerelemre, most már nem kaphatja meg azt.
Alicja Błaszczyńska: Mocsár
A tudatos építkezés egyik kiemelkedő példája az előreutalás használata, abban a jelentben, ahol a főhős hazasétál, miután a mocsárba hajította a kapcsolat zálogául szolgáló növényt. Itt már megfigyelhetőek az első aggasztó jelek, ahogy a nő lába lépésenként belesüllyed az aszfaltba, aminek normális körülmények között szilárdnak kellene lennie.
A képi világ hátborzongatóan gyönyörű, sötét és misztikus, a rémálomszerű képek gördülékenyen sodorják a nézőt az elkerülhetetlen végkifejlet felé. A film megteremti a saját univerzumát, amin belül minden furcsa elemnek megvan a maga helye, valóság és mágia egymásba fonódnak, és megalkotják a történet sajátságos, mágikus realista atmoszféráját.
A Mocsár lebilincselően izgalmas alkotás, egyetlen pillanatra sem hagyja unatkozni a nézőt, ellenkezőleg, magába szippantja, bekebelezi, akár a filmbeli mocsár a hősnőt.
Szántó Gerzson: Lassú süllyedés
Alicja Błaszczyńska: Mocsár
Alicja Błaszczyńska filmje egy szakítás történetét mutatja be nem egészen hagyományos módon. Főhősünk beleun a kapcsolatába, hidegen hagyja a barátja. A fiú szorgalmasan igyekszik megtartani a lányt, sikertelenül. A játéktér két egymással szembenéző szocialista panelház és a közeli misztikus lápos erdő. A film hangulatát eleinte a lakótelepi realizmus és a két szereplő közötti hétköznapi párkapcsolati drámaiság jellemzi. Ahogy azonban az erdő egy elhibázott ajándék, vagyis egy erdei növény formájában megjelenik a lány életében, egyre inkább elindulunk a szürrealista ábrázolás irányába. Az erdei mocsár rátelepszik a városra és lakóira, ahogyan a szakítás egyre elviselhetetlenebbé válik.
Alicja Błaszczyńska: Mocsár
Az alkotó a magány és a féltékenység érzését járja körül egy nagyon egyszerű történetben. Nincsenek váratlan fordulatok, a lány nézőpontján keresztül látjuk mindazt, ahogy a volt barátja egy idő után lemond róla, majd továbblép. A szakítás szimbolikus pillanatában mocsárba dobott ajándék növény beindítja a misztikus szálat, a város szépen lassan átváltozik mocsárrá, magába szippantva mindent, ami a megszokott hétköznapok részeinek számított. A városkép a lány érzelemvilágának metaforikus tükrévé változik. Ahogy egyre mélyebb magányba zuhan, a film egyre sötétebbé válik, fokozatosan átvéve a misztikus horrorfilmek eszközeit és hangulatát.
Az átmenet szépen ábrázolja az időt és a lány érzéseinek változását, de közben a filmélmény is elsüllyed vele. A 13 perces játékidő háromszor annyinak tűnik a sovány cselekmény vontatottsága miatt. Hiába szép a vizualitás, nem teljesen kárpótolja a nézőt, egyszerűen túl hosszúra nyúlik a film. Mindezek mellett szimpatikus irányt választott az alkotó, az általa megteremtett világ izgalmas átmenetet képez realisztikus párkapcsolati dráma és horrorisztikus tündérmese között – Błaszczyńska mindössze a dramaturgiát húzhatta volna feszesebbre.
Harangozó Ádám: Panelanimáció
Ivelina Ivanova: Mikroközösség
Ivelina Ivanova egy animációs dokumentumfilmekre hajazó kollázzsal próbálja megragadni a posztszocialista városok életérzését. A cím fordítása sajnos kissé félrevezető, pedig az orosz eredeti egy számunkra ismert és eleven miliőre utal: a lakótelepre.
Ivelina Ivanova: Mikroközösség
A kisfilm fotókkal, videókkal és animált betétekkel ábrázolja a lakótelepi lét benyomásait, és mindezeket a képi eszközöket jelentéssel is felruházza. Az animáció mintha arra szolgálna, hogy meg tudja ragadni mindazt a nyüzsgést, emberséget és káoszt, amit a kamera nem lenne képes, mégis szerves részei ezeknek a mikrovilágoknak. A nyugtalan ecsetvonások és vibráló kontúrok igazi életet kölcsönöznek annak, ami a lakótelepekben is emberi: a játszótéri találkozások, az évek során berögzült bevásárlási útvonal és a sajátos, félig zárt flóra és fauna, a tervezőasztalon született zöldfelületekkel, bandázó kutyákkal és galambokkal. Ezzel szemben a videó makacsul rögzíti, ami sokszorosítható és állandó: a betont, az óriási hulladékkonténereket, büfébódékat és sakkasztalokat. Animáció és videó egymásra hagyatkozik, kiegészítik egymást.
A film végig ezekre az apróbb részletekre, a tárgyi és emberi világ mindennapos interakcióira fókuszál, a sok töredékből próbálja felépíteni a nagyobb egészet. Ezt az építkezést töri meg az utolsó videóbeállítás, amely egy sokkal komorabb és aktuálisabb összefüggésbe helyezi a lakótelepeket. A Mikroközösség érzékletes tanulmánya egy velünk élő, és mégis egyre távolodó életformának.
