Idén ismét kritikaíró workshopot tartottunk a Primanimával együttműködésben. A workshopot a korábbi évekhez hasonlóan Kránicz Bence, a Prizma és a 24.hu filmkritikusa, a Filmvilág képregényrovatának szerkesztője, az ELTE Filmtudomány Tanszékének óraadója vezette, a résztvevőknek pedig először egy rövidebb kritikát kellett megírniuk a Mesterek versenyprogram első blokkjának valamelyik filmjéről.

Parragh Péter: Ne facsard a szívem

Jenny Jokela: Sweet Like Lemons

Egy szobában kezdünk, egy laptopképernyőt nézve. Valaki e-mailt ír. Egy szakításos e-mailt.

Feltételezem, hogy mindannyiran vetettünk már véget egy kapcsolatnak, legyen az családi, baráti vagy romantikus, és ez gyakran (a kapcsolat hosszától és mélységétől függően) érzelmileg leterhelő, agyilag lefárasztó, szenvedéssel és kételyekkel kikövezett út,, de egyben felszabadító is.

Jenny Jokela: Sweet Like Lemons

A szociális és érzelmi igények könyörtelen kereszttüzében keménységet kell tanúsítani és ki kell állni saját magunkért, még akkor is ha ezt a harcot sokszor saját magunk ellen vesszük fel, magunkkal folytatunk párbeszédeket, és magunk ellen érvel a „jobbik felünk”. Egy ilyen ingatag pozícióból indulva vezeti végig történetét Jenny Jokela Sweet Like Lemons-ja, ami egy ártalmas párkapcsolatból való kiszabadulás fázisainak vászonra vitele, csaknem szó szerint, mivel az ötperces animáció helyzetei gondosan, kézzel festve jelennek meg.

Az e-mail írása nem halad jól. Főhősnőnk saját szemszögéből látjuk a belső viaskodást, ami eleinte a legépelt (és sebesen kitörölt) szövegvariációkban mutatkozik meg, de  rövid időn belül a laptop mögötti ablak kitárul, és az eddig nyomon követett világ megbomlik; bepillantást nyerünk a leírt sorok közé.  

A film két élménybeli ellenpólusa a semleges, valós környezet, és főhősnőnk belső lelki állapotának élénk, frontális, szemet és fület csurranásig töltő érzéki dimenziója. Szín, forma és hang sűrű dzsungele ez, ahol a néző szabadon elveszhet a díszletek között, és akár saját magára is ismerhet. Az utazás mindenkiben más asszociációkat ébreszthet, de a végcél azonos: öndefiníció, önismeret, de mindenek felett önszeretet.

Nem véletlenül alapvető motívum Jokela munkáiban a kötetlen, tudatfolyam-szerű metamorfózis. Minden kép és élmény egymásból következik, folyamatosan átalakul, átértékelődik, elhal és felnövekszik, új rendeltetést nyer. Az illékonyság, a mulandóság és a lelki gyógyulás testet ölt. A képi világ bizsergető, találékony, és hozzáértéssel tükrözi a belső folyamatok feszültségét, energiáját, tekervényes természetét. Külön említést érdemel a film hangi világa is, ami súlyos, elragadó folyamként öleli körbe a nézőt, és puszta technikai követelmény létén túlmutatva egészíti ki és támasztja alá a képi világot.

Emiatt a film a töprengő, analitikus nézőnek is tartogat rágódnivalót, és zsigeri, érzékeket stimuláló audiovizuális élményként is jól szerepel.

Márta Borbála: Rövidfilm egy bolyongó múltról

Delphine Hermans, Michel Vandam: The Marrons Glacés

Kedves történet szórakoztatóan elmesélve, ám az animáció álomszerű sötétsége sokkal komorabb és mélyebb értelmet sejtet. A The Marrons Glacés az időskori demenciát, a régi és új eszmék különbségeit, valamint az anyaság és a gyerekvállalás kérdéskörét járja körül pikáns humorral fűszerezve.

A 2023-ban megjelent belga film egy idős hölgy bolyongását követi végig a kórház folyosóin. Két felbukkanó karakter, a vissza-visszatérő várandós nő és születendő gyermeke szimbolikus jelentőségű, hiszen általuk mutatja be a történet az idős hősnő életének nehézségeit, egyben legszebb és legemlékezetesebb élményeit. A múlt század eszmevilága tudatlanul és egyedül hagyta a nőket a gyermekvállalás témájában. Ám a főszereplő mégis boldogan, nosztalgiával gondol vissza az anyaságra.

Delphine Hermans, Michel Vandam: The Marrons Glacés

A film ügyesen érzékelteti a generációk gondolkodása közötti különbségeket. A férfiasság és a női szerepkörök konzervatív gondolathatárok közé vannak szorítva a nő elméjében, ám elfogadja a legújabb és szabadabb elveket is a témában.

A Delphine Hermans és Michel Vandam rendezésében készült rövidfilm egyszerű rajzstílusa, kusza képei, imbolygó árnyai egy koros, feledékeny néni zavarodott elméjébe vezetnek be. A vizuális világ vázlatszerű vonalai, sötét háttere a ködös múltban elvesző emlékeket jelenítik meg. Eltúlzott, karikaturisztikus rajzai a hősnő ki nem mondott gondolatait hivatottak ábrázolni. Ki ne találkozott volna az idősek csípősen szókimondó véleményével – de mi van amögött?

A mesélő szinkronhang a lehető legnagyobb beleéléssel, érzelmektől túlfűtve adja át a hősnő gondolatait. A történet így lüktetve, könnyed kecsességgel kel életre. A szöveget a kritikus megjegyzések, az elérhetetlen vágyak iránti sóhajok teszik színessé és életszerűvé. A zárójelenet, amelyben a hősnő egy új életet köszönt a világon, szinte könnyeket csal a néző szemébe, és a zene másvilágivá, álomszerűvé varázsolja az utolsó képkockákat. Talán ez a lehető legszebb lezárása ennek a szívmelengető, de komoly történetnek.

Tóth-Gyóllai Orsolya: Nem kell a savanyú

Jenny Jokela: Sweet Like Lemons

„Ki ne gondolt volna már arra, hogy leveti magát a Lánchídról egy polip ölelésébe?” – Seres Lili Hanna költő verssorára rímel Jenny Jokela alkotásának meseszerű képi, de kellemetlenül valóságos érzelmi világa. Ez az összecsengés nem véletlen: mindkét Y generációs női alkotónak központi témája a nemiség, a szexualitás és a traumafeldolgozás. Az Édes, mint a citrom festett animációja egy mérgező kapcsolatból való kitörés képi megformálása, egyszerre mutatja meg a polip ölelését és fojtását.

Jenny Jokela: Sweet Like Lemons

Az első pillanattól könnyen kapcsolódhatunk a filmhez: a nyitójelenet azt a nyomorúságos helyzetet mutatja be, amiben kétségek között őrlődve igyekszünk egy üzenetet, levelet megírni. A lila ruhás nő, akinek a szemszögéből láthatjuk a történéseket, egyik pillanatban azt üzenné, „rohadj meg”, másik pillanatban azt, „hiányzol”. A tárgy és a törzsszöveg folyamatosan változik, főhősünk ellentmondásos érzelmek között csapódik, és a betűket is magával rántja. A levélírás műveletét megzavarják az emlékek, a képzelet világában – belső képek formájában – pedig arra is választ kapunk, hogy ki a címzett. Az emlék-, fantáziaképekben megjelenő kalapos férfi zsigerekig visszataszító és rémisztő alak, mindene nyúlik, a „csápjai” elérnek, körbefonnak. A „polip” fojtó ölelésének képei az irracionalitásuktól válnak igazán valóságossá. A szimbiotikus kapcsolat szép lassan felemészti a főszereplőt: a csókban ketten összefolynak, majd a férfi, az orrával kezdve, befalja a nő egészét. Ebben a mohó zabálásban nincsen semmi romantika. A nyomasztó képsort a hangsáv is megtámogatja, amit szinte észre se veszünk, annyira belesimul a történetmesélésbe. A film a sakktábla motívumával ragadja meg, ahogy egy kapcsolat a játszma terévé válik, és szemet gyönyörködtető képekkel festi le, hogy mit jelent szabadulni ebből a térből, mégpedig a Nap, a csillagok, és a Hold legszebb színeivel. A lezárás önmagunk szeretetére buzdít.

Az Édes, mint a citrom érzékletes képi eszközeivel egy groteszk, fullasztó világból vezet el egy levegős, világos, izgalmas helyre. Lehet, hogy a félelem a legnagyobb méretű szervünk, de az biztos, hogy ettől még hozhatunk bátor döntéseket: nem írunk levelet a polipnak.