Még mindig nem olvadt el eléggé a jég, Sid, a lajhár és barátai ötödjére ökörködnek végig egy újabb mozinyi filmidőt. A kérdés joggal merül fel: valóban muszáj? Hiszen bármennyire szeretjük ezeket a figurákat, a sokadik lajhárbőr lehúzása miatt már az újabb plakátok megjelenése is komoly szemöldökránc-rohamokat idézett elő. De vajon miért van ez? Talán mert az összes eddigi film kétségkívül szórakoztatóra sikerült, de a szereplőihez bizonyos kor felett már elég nehéz kötődni, nem rendelkeznek olyan áttételes plusz tartalmakkal, mint például Snoopy (illetve Charlie Brown). Pedig annak idején az első rész pont a Shrek-hullámot lovagolta meg azzal, hogy a humora legalább annyira szólt felnőtteknek, mint gyerekeknek. Üzenete, miszerint a hátra hagyott egyedek új csordává tömörülnek és egyfajta hibrid családot alkotnak, szintén működött. És a legfontosabb: ha a történetek szintjén nem is, de humorban mindig erős volt a sorozat. Viszont kell az a fránya történet, valami köré építeni kell a gegeket. Részemről még a negyedik rész is átvitte a lécet, de ebben az ötödikben már a humor is elég nyugdíjas, nem csak Sid nagymamája.
Nagyjából minden Jégkorszak-film ugyanúgy épül fel: kis bepillantást nyerünk az egyre bővülő csorda mindennapjaiba, amit aztán kizökkent valami külső erő (melyet többnyire mindig a Motkány generál), minek következtében útra kelnek és meg sem állnak a megoldásig. Most sem történik másképp, Motkányunk a nagy makkvadászatban véletlenül egy Enterprise-ra megszólalásig hasonlító űrhajót talál a jég alatt, ami kirepíti az űrbe. Az események során bolygók robbannak szét, néhány meteor pedig célba veszi a Földet. Ha valakinek ismerős lenne ez a kiinduló helyzet, ne csodálkozzon, a film első perceit már lehetett látni fél évvel ezelőtt a Snoopy és Charlie Brown - A Peanuts film kísérőjeként. Már akkor sem volt túl vicces, most megismételve sem lett az. Ezután pedig két szálon fut a film: az egyikben Sid, Manfréd és még vagy húszan indulnak el a harmadik részből ismerős Buck vezetésével, hogy bizonyos ősi jóslatok alapján megakadályozzák a halálos becsapódást, a másik szálon pedig a Motkány keserves kínjait követhetjük végig az űrben. Ez az űrhajós ötlet, illetve a próféciák persze több kérdést is felvetnek (például hol vannak egyáltalán az emberek?, kiknek köszönhetjük ezt a technikát?), de természetesen ezekkel a film jótékonyan nem foglalkozik. Rendben, fogadjuk el, hogy a rajzfilmes abszurd humor oltárán bármit fel lehet áldozni. HA működik az a bizonyos humor.
Bátran kijelenthető, hogy ez az ötödik rész a franchise leggyengébb darabja. Úgy érzem, a korábbi részekből próbálták újraollózni ezt az újat, de kevés sikerrel. Talán nem kéne erőltetni a következő folytatást (úgyis lesz). Az írók összeizzadtak rengeteg geget, dinamika is van, mégis üresen kong minden, fáradtak az ötletek. A máz megvan, az alatta lévő váz rozoga. Azt az őrületet és összhangot, ami a korábbi részekben működött, most csak nyomokban sikerült felidézni. Van ugyan néhány jó pillanata Bucknak és a lajhár nagyinak, de ők ketten nem képesek elvinni a vállukon a teljes filmet. Jó ötlet a hippikommuna az örök ifjúság forrásával. Jól néznek ki a dinómadarak. De mégis, az egész valahogy nem áll össze, nem lesz emlékezetes. Szeretjük Manfrédot, de sem neki, sem a csorda többi tagjának nem jut sem igazi szerep, sem kiemelkedő jelenet. Legtöbbször a teljes banda csak áll és néz. Aztán mennek egy kicsit, majd megint állnak és néznek, és elszórnak néhány viccesnek szánt beszólást. Elmondható, hogy ez egy rutinból összehozott, profin kivitelezett alkotás lett, de ennél nem több. Aki a kánikulában kicsit hűsölni akar a moziteremben, netán aludni egyet, annak kiváló alkalmat adhat a Jégkorszak 5. – A nagy bumm. Végül is ártani nem árt, egynek elmegy, szódával, a gyerekek biztos szeretni fogják. Az, hogy már szinte a végefőcím alatt elpárolog a teljes élmény, csak mellékes körülmény.
