Palesztin – a szóról tankok, robbanások és leomlott házak jutnak eszünkbe. Pedig mögötte nemcsak egy távoli háború, hanem emberek is vannak. Mats Grorud rendező A torony (The Tower) című filmje róluk szól, melyet a 8. Primanimán láthat a közönség.
1948-ban a palesztin népesség kétharmada kényszerült elhagyni otthonát az ott létrehozott Izrael állam miatt. A történet szerint közéjük tartozik főhősünk, Wardi dédapja is. A család azóta a bejrúti menekülttáborban él. Wardi iskolába jár, segít a nagypapájának felvinni a bevásárlószatyrot, mindennapjait csak néha zavarja meg egy-egy felettük elzúgó helikopter. Amikor dédapja rábízza régi otthonának kulcsát, Wardi attól tart, hogy örökre elvesztette a hazatérés reményét. Elindul hát, hogy családtagjai segítségével visszaszerezze azt.
Útja során, ahogy egyre feljebb halad a család otthonát képező ház emeletein, rokonaitól újabb és újabb történeteket hall, amelyek helyzetüket különböző nézőpontokból láttatják. A címben szereplő torony is erre utal: egyszerre helyszín és dramaturgiai eszköz. Minél feljebb jutunk a házban, annál nagyobb részét ismerjük meg a család problémájának is. Elindulunk az otthon elhagyásától, haladunk a visszatérés megkísérlésén, lázadáson, félelmen át a szeretett személyek elvesztésének fájdalmáig. A trauma ugyanaz, a feldolgozására tett kísérlet viszont mindenkinél más. A családtagok történeteit valósághoz való hűségük teszi igazán erőssé: Mats Grorud rendező testközelből ismerhette a Wardiéhoz hasonló családok helyzetét, mivel gyerekkorában anyja egy libanoni menekülttáborban dolgozott. Grorud később tanárként állást is vállalt egy táborban – animációt és angolt oktatott menekülteknek.
Bár a technikának választott stop motion egyfajta párhuzamos valóság-jelleget kölcsönöz a képsoroknak – tudatában vagyunk annak, hogy előttünk az animáció mágiájával életre keltett apró bábokat nézünk –, a film tesz róla, hogy ne feledjük: valódi emberi sorsokról van szó. Ennek érdekében már az első jelenetekben megjelennek a háttérbe beépítve fényképek, melyek a film előrehaladtával, a család történetének megismertetésében nagyobb szerepet is kapnak. A családtagok mondandója egy újabb technikával, digitális papírkivágással jelenik meg, mely kinézetben szépen illeszkedik a bábanimált részekhez, mozgatásában viszont sajnos elmarad tőlük. Múlt és jelen között oda-vissza ugrálunk a film során, s ezek az átmenetek nagyon jól vannak megoldva: hol egy hang visz vissza a múltba, hol egy plán ismétlődik meg, de a hirtelen váltások is akkor vannak kijátszva, amikor az szükségszerű.
Ahogy az idősíkok összefonódnak, úgy fonódik össze a filmben a realitás és a szimbolizmus is. A korábban már említett torony, a dédapa kulcsa, az elhagyott, paradicsomi szépségűnek leírt otthon mind-mind visszatérő jelképek, de ezek mellett teljes jeleneteket is tekinthetünk szimbolikusnak. A házak tetején, galambokkal folyik a háború kicsinyített mása – amit egy nap nyer az ember, másnap elveszti. Hasonlóan emlékezetes az a részlet, amikor a film vége felé Wardi segítségével megelevenedik a dédapa egy háború előtti emléke – voltaképp egy teljesen átlagos este, melyet békessége tesz különlegessé. Ezek a jelenetek képesek rámutatni olyan igazságokra, amelyek nem csak az izraeli-palesztin konfliktusra érvényesek, és bárki számára átérezhetőek.
Háborús konfliktusról nehéz beszélni. Mats Grorud filmje ezt olyan szempontból jól megoldotta, hogy Wardi útjával bemutatta egy kollektív trauma feldolgozásának lehetséges lépéseit. Hősünk útjának végére alaposan megismeri a múltat és átéli a fájó emlékeket, megörökli ősei álmait, s ezeknek tudatában lesz képes bizakodva tekinteni a jövőbe. Bár fizikailag nem képes visszatérni ősei földjére, a történetek valamennyire képesek pótolni elvesztett gyökereit. Hiányzik viszont a másik fél, az Izrael államot létrehozók nézőpontja. Ennek lehet persze dramaturgiai oka: egy izraeli karakter behozása teljesen új történetszálat igényelt volna, ami elterelheti a figyelmet arról, hogy Wardi családja hogyan dolgozza fel otthonuk elhagyásának generációkon átívelő tragédiáját. Mégis, ezzel a választással a film kizár a megszólítottak közül egy, a konfliktusban nagyon is érintett csoportot.
A torony komoly problémát boncolgat, nem kímélve a nézőt a téma legfájóbb részeinek bemutatásától sem. Éppen ezért – bár a középiskolás korosztálynak is élvezetes lehet – jobban ajánlanám felnőtteknek, akik készek előítéletek nélkül utánajárni a témának.
Köszönet az írásban nyújtott segítségért Eszes Fruzsinának és Boros Brigittának.
Boros Bettina
