Adam Sandlernek idén két animációs filmhez is köze van: először Patrick Jean 2011-ben Annecy Nagydíjjal kitüntetett (és még több mint 20 díjjal büszkélkedő) Pixels című rövidfilmjének egészestéssé nyújtott (és nagyot bukott) változatában láthattuk, csütörtöktől pedig Genndy Tartakovsky legújabb animációjában, a Hotel Transylvania 2-ben kölcsönzi a főszereplő hangját.

Bár a második rész forgatókönyvének írásában is részt vett Sandler, nem érződik jobban a jelenléte, mint az első filmben, sőt, az első rész altesti poénokat gyermeki módon sorakoztató húzásai is eltűntek és sokkal inkább előtérbe kerültek a XXI. századi technikai közhelyek, illetve a generációs különbségek és az ezekből adódó konfliktusok, mint humorforrás.

A történet nem sokkal azután folytatódik, mint ahol 2012-ben félbeszakadt: Mavis és Jonathan összeházasodnak és fiuk születik, akinek jelenléte – mivel multikulturális családba érkezett – hasonló módon bolygatja meg mindkét rokonság tradícióját, mint ahogy tette anno apja megjelenése a hotelben. A kis Dennis élete első éveiben nem mutat szörnyi tulajdonságokat, úgy tűnik nincs benne vámpírvér, aminek nagyapja, Drakula nyilván nem örül, ezért megtesz mindent, hogy előcsalogassa unokájából a szörnyet.

Az első rész nézőpontját és világteremtését a másodikban már nem kell magyarázni, ahogy azt sem, miért jó szörnynek lenni. A második film tovább közelíti egymáshoz a két világot, a szörnyek is vesztettek az őket szörnnyé tevő tulajdonságaikból és az emberekben is megvan a bestia (vagy legalábbis szeretnek annak beöltözni). Az Agymanók után idén másodszor érződött egy elsősorban gyerekeknek szánt animáción, hogy megint több utalást és poént tartogat a szülőknek, hiszen egy mai gyerek nem ismerheti a több évtizeddel ezelőtti vakációk és táborok bevett rítusait, így azok kifigurázását sem, valamint eleve a szörnymitológiát, hiszen már rég háziasították a horrorklasszikusok főhőseit (a horrorfilmes utalásokról nem is beszélve, ami a filmkedvelőknek jelenthet pluszt). Így a gyerekeknek megint maradtak a színes-szagos akciójelenetek a bmx truvájoktól kezdve a szereplők folytonos bénázásain át a harcjelenetig.

Ezek ellensúlyozására olyan önreflexív vonásokat emeltek be a filmbe, mint például a szörnybiznisz, hogy mekkora marketinget lehet felépíteni az emberiség egy-egy fikcionalizált félelme köré, vagy a kortárs média idő- és térbeli függetlensége és reflexióreakciója a különböző popkulturális utalásokat tartalmazó youtube-mashupokkal és a hírek terjedésének gyorsaságával, és persze a nosztalgia, ami már nem csak a szörnyek hőskoráról szól, hanem a társadalom technika- és biztonságmentes (vagy legalábbis kevésbé aggodalmaskodó) korszakairól.

Az első film még a ’ki az igazi szörnyeteg’ kérdését járta körül (ahogy tette azt nemrég az American Horror Story negyedik évada is a Freak Show-val, persze más szinten), a második pedig az ebben a kérdésben rejlő ellentét összeolvadásának problémáit boncolgatja: mit tegyen egy multikulturális családban lévő szülő, mi a jó a gyereknek, ha emberek közt nő fel, vagy a szörnyek társasága? Mivel ez az ellentét adja a történet mozgatórugóját, a kérdést csak időlegesen oldják meg, ezért a folytatások lehetősége több mint valószínű. 

Genndy Tartakovsky az első Hotel Transylvania óta a Goodnight, Mr. Foot című rövidfilmen (2012) és egy sorozat, a Steven Universe pilotján (2013) dolgozott, viszont előbbi tekinthető a Hotel Transylvania kistestvérének, mind helyszínét, mind karaktereit és stílusát tekintve (akik végignézték a Hotel Transylvania végefőcímét, azoknak egyből lejön a hasonlóság). Tartakovsky írta, rendezte és animálta az egy hónap alatt, hagyományos 2D technikával készült négyperces rövidfilmet, amiben visszanyúl a limited animation-höz és ihletet merít Bob Clampett, Tex Avery és Chuck Jones munkáiból. A rendező egyébként nem tervez több HT-filmet, mivel van még elég ötlete, amit szeretne megvalósítani, ettől függetlenül a közreműködése nélkül még készülhet folytatás (de nélküle nem lenne értelme).

*

A Hotel Transylvaniaval kapcsolatban egyébként érdemes megemlíteni az Igor című 2008-as animációt, melyben egy feltalálóverseny az események mozgatórugója (így az őrült tudós karakterével sokszor, sokféleképpen találkozunk) és melyben még inkább félelmetes, mint aranyos módon jelenítik meg a horrortörténetek hőseit, de már ebben is rengeteg humorral dolgoztak. Viszont érdekes kérdés, hogy mikorra tehető a rémmesék szereplőinek háziasítása, hiszen már az 1938-ban, képregény formában induló Addams Family-ben is jelen volt a szatirikus hozzáállás, a belőle készült sorozatról és filmekről nem is beszélve, amikben az alkotók csak még inkább rájátszottak a humorvonalra. Az animációkban is inkább kifigurázva jelentek meg a horrorhősök és ha még visszaemlékszünk a kilencvenes évek hétvégi gyerekműsoraira, reggelente bőven éjszakai tartalom ment a tévében (kezdve a Batman bűnügytematikájával és camp hőseivel, vagy a Tini Nindzsa Teknőcök Krangjával, aki egy másik élőlény hasában élő agy, a Szellemirtók félelmetes kísérteteivel vagy akár a Beetlejuice groteszk világával) és ezeket is a humor lágyította. De mikor lettek cukik a rémek? A kevésbé gyerekbarát Karácsonyi lidércnyomással indult el egy olyan marketinghullám, amiben sorra gyártották a szörnyeket ábrázoló pólókat, táskákat, karkötőket, étkészleteket, ágyneműket és minden lehetséges terméket, amit az ember megvesz.  A Pixar 2001-es Szörny Rt-je hozta meg a végső áttörést, amiben ugyan nem klasszikus rémhősök, hanem abszolút friss szörnyek jelentek meg, de a foglalkozásukat tekintve ugyanaz volt a szerepük, mint elődjeiknek: a félelemkeltés. A film is épp ezt lovagolja meg, hogyan fordítható át ez a negatív megközelítés egy pozitív és produktívabb szemléletbe. Innen már egyenes út vezetett a klasszikus rémtörténetek hőseinek cukisításához és nem véletlenül tartunk ott, hogy a horrorhősök tinibonyodalmait megelevenítő Monster High-franchise már a barbik univerzumába is betette a lábát.