A fennálló hatalmi rendszer kritikája minden művészeti ág folyamatosan visszatérő tematikája, így a filmművészet, azon belül az animációsfilm-gyártás is gyakran él a médium adta lehetőségekkel: szimbólumok metaforák és allegóriák hátán, hol nyíltabb, hol burkoltabb formában. A hazai animációkban is jelen volt a mindenkori hatalom bírálata, ami az élőszereplős filmekben szembeszökőbb volt (lásd Jancsó Miklós filmjeit) és jobban is rajta tartotta a szemét a cenzúra, de animációkban sem volt hiány a véleményformáló művekből. Macskássy Gyula éppen az első egyedi filmjével, az 1951-es A kiskakas gyémánt félkrajcárjával intett be a hatalomnak, de 1961-ben az eltechnicizált társadalmat sem hagyta ítélet nélkül a Párbajjal, Halász János angliai emigrálása után elkészítette a mai napig hivatkozott Állatfarmot, Dargay Attila az idén negyven éves Lúdas Matyiban győzte le a gőgös uraságot, Nepp József pedig az 1983-as Hófehérben fordította ki nemcsak a mese, hanem a hatalmi rendszer elemeit is. De Jankovics Marcell szimbólumtárában is nagy helyet foglalnak el a politikai és társadalmi vonatkozású elemek, elég akár Hídavatás című abszurdjára vagy a Fehérlófia antagonistáira és záróképére gondolni, a legexplicitebb példa pedig a huszonnyolc év után, 2011-ben befejezett Az ember tragédiája. Rófusz Ferenc Gravitáció című rövidfilmjében egy kitörni vágyó ifjú alma esik áldozatul szabadságvágyának, az Oscar-díjas Légy című rövidről pedig a mai napig él a pletyka, hogy a légy karakterében a kisembert, az őt üldöző emberben pedig a politikai elnyomást személyesítette meg Rófusz, de ezt a rendező tagadja.
Még bőven akad hazai animációs példa az alkotók szimbolikus véleményformálására, amit legtöbbször az tartott burkolt keretek között, hogy állami pénzből készültek, vagyis csak módjával lehetett állást foglalni a kormánnyal szemben. De pár éve felbukkant egy animációs sorozat, amely állami pénztől függetlenül jött létre és ami kicsit sem finomkodott: az Oligarchia.
1. rész: Oligarchia
A 7 részes sorozat a Krétakör Pluszegy (vagy +1) című online politikai műsorának szórakoztató betétjeként jött létre 2014 szeptemberében. Az egyes epizódokat a Krétakör finanszírozta, a széria producere (és műsorvezetője) az a Gulyás Márton volt, akit nemrég ítéltek 300 óra közmunkára, mert 23 ezer forintos kárt okozott, amikor véleményt nyilvánított a Sándor-palota lemosható festékkel való megdobálásával. A műsor epizódjai mellett az animációs betétek önálló életre is keltek, de a média láthatóan nem tudott vele mit kezdeni, csak egy oldal írt egy hosszabb, személyeskedő posztot arról, mennyire primitív és nemzetgyalázó szériát raktak össze az alkotók (vajon mit szólnának a Hungarikum című sorozathoz, amit még a Cool TV is adott?).
Az Oligarchia rendezői és animátorai Turai Balázs, Bera Nándor, Tóth Luca, Menráth András és Bárány Dániel, a hangdizájnere Lukács Péter Benjámin, a zenét pedig Benjamin Efrati és Pierrick Dechaux szerezte. Az impozáns névsorból is látható, hogy nem amatőrök házibarkács munkája a sorozat, hanem a kortárs magyar animáció meghatározó alkotóiból került ki a stáb, akik egy része a MOME Animon végzett vagy ott tanít. Az egyetem alatt nem nagyon politizálhattak, diploma után viszont nem fogták vissza magukat: Turai Balázs a Hungarophilia nevű projekt társalkotója, melyben a magyar nemzeti kincseket abszurd módon értelmezték újra, Bera Nándorral közösen pedig a Candide című sorozatot írják, mely szellemiségében, társadalom- és rendszerkritikus mivoltában is közeli rokona az Oligarchiának. Sőt, a két széria zeneszerzője is ugyanaz, Benjamin Efrati szintetizátoros, már-már kényelmetlen dallamai is visszaköszönnek a gyártás alatt lévő Candide-ban, ami egyébként állami intézménytől, a Médiatanácstól nyert támogatásból készül. Tóth Luca pedig első egyedi filmjében, a Superbiában fordította meg a társadalmi nemekkel szembeni elvárásokat és kérdezett rá szimbolikusan a jelenkori genderproblémákra.
2. rész: Játék határon belül
Turai Balázst is megkérdeztük arról, hogy mi volt a céljuk ezzel a sorozattal: "Egy projekt erejéig az alkotói szkilljeinket közvetlen közéleti kommentálásra akartuk használni. Ennek eredménye egy pamflet, valahol a South Parktól innen, de az Uborkán túl." A sorozat elképzelése is elég határozott volt: "A koncepcióval nem volt nehéz dolgunk, mivel a magyar politikai elit eleve kidolgozott rajzfilmszereplő-gárda. Orbán, aki népmesei kiskirályként tér haza szülőfalujába, saját focicsapattal és kisvasúttal. Nem átvitt értelemben épít a szomszédba stadiont, hanem a szó legszorosabb értelmében, a házától tíz méterre. A cinizmus, amivel Lázár karakteresen huncut pofájával beszél népegészségről, miközben éppen szétosztják a haverok között a dohányboltokat. A Szürke Eminenciás Habony (a kedvencem), aki sorban áll elő a 'zseniális' kampányokkal, amik felkészültebb társadalmakban egy ötéves gyerek intellektusa számára is sértőek. A Kerényi- és Fekete György-féle 'kultúracsináló' mókamesterekről nem is beszélve, akiket néha kieresztenek egy kis figyelemelterelés idejére, mint a Bénát a Ponyvaregényben, azután mars vissza a bohócraktárba."
