A dél-koreai film jelene vitathatatlan sikertörténet, amit belföldön szinte egyedülállóan magas nézőszámok (a mozijegyek felét hazai filmekre adják el), külföldön pedig folyamatos fesztiválsikerek igazolnak. Miközben Dél-Korea a ’90-es évek óta a harmadik legnagyobb animációgyártó ország a világon az USA és Japán mögött,(1) az animáció évtizedekig mellőzött mostohatestvérként volt jelen a koreai filmiparban és teljesen ismeretlen volt a nyugati nézők számára. A 2000-es évek termése már biztató fellendülést mutat és a kortárs sikerek mögött hosszú, lappangó folyamatot sejtet. Cikksorozatom a dél-koreai egészestés animációk legfontosabb mérföldköveit és napjaink sikereit tekinti át. Az első rész itt, a második itt, a harmadig pedig itt olvasható.
4. rész: A megérdemelt siker
A 2000-es évek mérsékelt kereskedelmi sikerei után a biztatást a 2011-es Leafie, a Hen into the Wild (r: Oh Sung-Yoon) című animáció elsöprő sikere adta. Hazájában 2,2 millió nézője volt és Koreán kívül még 40 országban mutatták be. A Leafie a rendező gyerekeknek szánt bestselleréből készült, így számítani lehetett a sikerre, de ez nem jelenti azt, hogy a készítők ne dolgoztak volna meg érte. Hosszú előkészítés és átgondolt marketing előzte meg a gyártási folyamatot, így lett belőle igazi családi film, ami szívbe markoló története mellett vizuálisan is gyönyörű. A főszereplő tyúkocska, Leafie egy telepen tengeti napjait, de minden vágya, hogy kikelthesse saját tojásait. Miután sikerül megszöknie, örökbe fogad egy magára maradt kiskacsát, akit sajátjaként szeret, de különbözőségük mindenféle konfliktushoz vezet az állatvilágban, ráadásul a félszemű menyét is feni rájuk a fogát. A film képi világa színekben gazdag, festői, mégis részletes, érzékletesen mutatja be a természeti jelenségeket, az idő múlását. A mozgások simák, folyamatosak, a CGI-al készült speciális effektek látványosak és belesimulnak a film egészébe.
A dél-koreai animáció hírnevét az is növeli, hogy az elmúlt húsz év animációs filmjei gyakran megfordultak nemzetközi fesztiválokon. A My beautiful girl, Mari nagydíjat nyert az Annecy-i Nemzetközi Animációs Filmfesztiválon, két évvel később az Oseam is elvitte a díjat. A koreai alkotók folyamatosan meghívást szereztek szerte a világon animációs filmfesztiválokra, a rövidfilmek között még egy Oscar-jelöléssel is dicsekedhetnek (Birthday Boy, r: Park Se-jong, 2005). A Leafie nem csak a jegypénztáraknál, de a fesztiválokon is kiemelkedően teljesített, díjat nyert Ausztráliában, Sitges-ben és az Asia-Pacific Film Festival-on. Mellette egy a hagyományos animációhoz közelítő szerelmes felnövekvés-történet, a Green Days: Dinosaur and I (r: Ahn Jae-hoon, 2011) is méltatásra talált.(2)
A fesztiválmegjelenések azért is fontosak, mert így olyan indie művek is látótérbe kerülnek, amik másképp nem számíthatnának a közönség figyelmére. Nagy port kavart például a Disznók királya, (r: Sang-ho Yeon, 2011) mert sokkolóan mutatja be az iskolai erőszak (’bullying’) okozta lelki traumákat és a koreai iskolarendszer árnyoldalát. Két középiskolás fiú mindennapos áldozata az osztályt uraló bandának, akik - mivel gazdag családból származnak és jó tanulók - bármit megtehetnek. Ha úgy tartja kedvük, gúnyolhatják, megverhetik, szexuálisan zaklathatják gyengébb osztálytársaikat, mert bármi történjék is, úgy rendezik, hogy a vak, fegyelemmániás tanárok a
z ő pártjukat fogják. A fiúk összebarátkoznak Chul-lal, aki nem fél ököllel válaszolni a zaklatásokra és a fiú hatására hinni kezdenek az erőszak erejében. Ám a brutális feszültség levezetési kísérlet (mint a macska megkéselése) csak még több erőszakba és az egymásba vetett bizalom teljes felszámolásába torkollik. A film kis költségvetésből készült, de az érzelmek megjelenítéséhez nincs is szüksége sok képkockára. Az animáció a minimálisra szorul, a szinte állókép-szerű jelenetekben az eltorzult, egyáltalán nem gyermeki arcok játszanak fő szerepet. A Disznók királyának stílusa, témájához hűen, nagyon távol áll a gyermekek kedvenc, nagy szemű, aranyos karaktereitől, és a felnőttközönségnek szánt animációk egyik kiváló példája az alkotó következő filmjével, a The Fake (r: Sa-i-bi, 2013) című szocio-szatírával együtt. Ez utóbbit a 25. Zágrábi Animációs fesztiválon is különleges méltatásban részesítették.
A fenti példákat áttekintve egyértelmű, hogy a dél-koreai animációs alkotók erőfeszítései nem voltak hiábavalóak. Kim Hyung-suk szerint az utóbbi húsz évben végbement fejlődésnek hála a koreai animáció végre képes kitörni a nagy animációgyártó szomszéd, Japán árnyékából.(3) A megrendelő-teljesítő szerepkörökön túllépve, immár partnerekként egyre gyakoribb az átjárás az amerikai, a koreai és a japán szakma között. Ezt bizonyítják az olyan sikeres koprodukciós alkotások is, mint az amerikai együttműködéssel készült Shark Bait (r: Howard E. Baker & John Fox, 2006) vagy a koreai-kanadai A mogyoró-meló (The Nut Job, r: Peter Lepeniotis, 2014). A dél-koreai animáció legnagyobb erőssége jelenleg mégis az a fiatal alkotói generáció, akik egyedi látásmódjukkal és független alkotásaikkal törtek be a köztudatba: többek között Sang-ho Yeon, Lee Dae-hee (Padak, 2012), és Chang Hyung-yun (The Satellite Girl and Milk Cow, 2014).
Mindezt összefoglalva, a koreai animációs ipar látványos fejlődése és fellendülése elképzelhetetlen lett volna a három évtizednyi külföldre való bedolgozás nélkül. A koreai animátorok ez idő alatt sajátították el és alakították át az animációs technikákat saját ízlésüknek megfelelően. Természetesen közrejátszott a kormány támogató fellépése, ami előnyös helyzetbe hozta a szakmát és lehetővé tette az alkotók megélhetését. Ennek köszönhetően egy olyan sokrétű ipar alakult ki, melyben számtalan ötlet megszülethet és megvalósulhat. A piac megnyitásával és a fesztiválok segítségével pedig a koreai animáció végre megtalálja a közönségét is.
(1) Yu Kie-Un: Global Division of Cultural Labor and Korean Animation Industry. In: John A. Lent (szerk.): Themes and Issues in Asian Cartooning: Cute, Cheap, Mad, and Sexy. 1999.
(2-3) Kim Hyung-suk: K-Animation - Befriending Children All Over the World. (Korean Culture N.o.11.). Korean Culture and Information Service, 2013.
A koreai animációtörténet egyik legfájóbb bukása az eddigi legnagyobb költségvetéssel (kb. 14 millió dollárért) készült animáció, a 
Nem csak a science-fiction műfaján belül találunk példát 2D-s és 3D-s animáció keveredésére. A 2000-es évektől általánosnak mondhatjuk ezt a módszert a koreai animációiparban, noha ez nem lokális jelenség, például a japán animékben is szívesen használják, többnyire az effektek és kameramozgások megjelenítésére. A My Beautiful Girl, Mari különleges, független filmként született és képi világában eltávolodik az anime stílustól. A kedves, nosztalgikus nyári történetet álomjelenetek színesítik. A főszereplő fantáziavilágában egy lány, Mari segítségével képes repülni, felhők között lebegni, mintha csak vízben úszna, és ezt az álomszerű mozgást hangsúlyozza az animáció is. A valóságban játszódó jelenetekben a figurák mozgása nem mindig full animation, sokkal inkább darabos, míg az álomjelenetek a repüléssel, a kamera világbejáró hatalmával képesek érzékeltetni az álmok furcsa logikáját.
Barbie, a rocksztár hercegnő
Münó, a holdbéli manó
