A Primanima kifejezetten az elsőfilmesek fesztiválja, ezért jó alkalom arra, hogy feltérképezzük, mi jár a fiatalok fejében, mit tapasztalnak és mit akarnak megmutatni a világból, amiben élnek. Kétségtelenül szívesen merítenek a mesékből, a gyerekkor emlékeiből, családi történetekből és irodalmi művekből, ugyanakkor saját szorongásaik is gyakran válnak filmjeik témájává.  A fiatalok a felszín alatt, vagy akár tudatosan is beleszövik műveikbe a korhangulatot, az aktuális generációs frusztrációkat és a társadalmunk jelenével, vagy az egyén elnyomott tudattalanjával foglalkozó kérdéseket. Érdekes összevetni a külföldi és a magyar hangulatokat, de saját érzéseinket is a vásznon látottakkal. Cikkünk az idei Primanimán vetített, animációba öltött frusztrációkkal foglalkozik.

Kopasz Milán: Frusztráció

Miért alkalmas az animáció annyira a szorongás kifejezésére? Egyrészt az animáció téralkotása – és most különösen a grafikai animációról van szó, mint pl. a rajzfilm – képlékeny. Akár egy álomban, folyamatosan változhat, zsugorodhat, növekedhet és ezzel remekül képes visszaadni a szorongó egyén világát. Ugyanez igaz a test elváltozásaira – az animációban a test kifejezheti a lélek állapotát: torzulhat, elváltozhat, roncsolódhat, de szárnyalhat vagy összeolvadhat is valami mással.

Másrészt az animáció a stilizációból adódóan rendkívül alkalmas az elvont gondolatok és érzések megjelenítésére is. A bábfilmek szereplői például stilizált emberek, illetve "az emberi test és mozgás leképezése(i) elvont formában" – ahogy arról bővebben olvashatunk Bencsik Orsolya Megszólal a "megismerhetetlen". Bábok és babák, mint a lélek szócsövei című tanulmányában. A bábokról még lesz szó a fesztivál fődíját elnyerő Edmond (Nina Gantz, 2015) kapcsán. Előbb azonban egy kis körkép a fesztiválon vetített filmek gondolatvilágáról, a bennük fellelhető személyes és társadalmi frusztrációkról.

Way Out from Yukai Du on Vimeo.

Több film is megörökítette technikafüggő társadalmunk ostobaságát, ki humorral, ki komolyabb aggodalommal. A Kiút (Way out, Yukai Du, 2015) kékes-narancssárgás világában a személyes emberi kapcsolatok teljesen megszűntek, mindenki saját okostelefonjához tapadva éli mindennapjait. Így amikor a világító képernyők szó szerint beszippantják az emberiséget, nem marad utánuk semmi, csak egy rakás elejtett telefon. A Social Animals (Buda Flóra Anna – Gyulai Anna – Koska Zoltán – Szász Enikő – Tímár Anna, 2014) sem fest sokkal derűsebb képet a selfie-lázban égő, közösségi médián csüngő társadalomról. Az embertestű, állatfejű lények figyelmetlenségénél csak együgyűségük rosszabb. Még társaik halála, vagy a saját felelőtlenségükkel való szembesülés sem tudja eltántorítani őket okoseszközeiktől. A film érdekessége, hogy vegyes technikával készült, báb- és rajzfilm keveréke, ezért keltenek az állatfejek szőrös hatást a vásznon.

Rohanó világunkon gúnyolódik a Siessünk (Hurry Up, Margot Reumont, 2015) gyümölcs-musicalje, melyben a munkába siető gyümölcsök dalban adják elő a közlekedés lassúsága miatti türelmetlenségüket. A hétköznapi jelenetek a városban vagy a metrón az ismerősség érzetét keltik a nézőben, míg meg nem tudja, hova a nagy sietség: hát persze, egyenesen a gyümölcspultba. A Vezetés (Driving, Nate Theis, 2014) ennél egy kicsit keményebben fogalmaz azzal, ahogy bemutatja a dugóban ücsörgő emberek teljes testi-lelki torzulását. Az egyik férfi például megnyúzza magát idegességében, egy nő pedig leharapja szeretett kutyája fejét. Ezek után nem is lehet más a vég, csak a totális pusztulás.

Nate Theis: Vezetés

A társadalomkritikus hangoknál azonban még erősebbek voltak a fesztivál filmjeiben a belső frusztrációk: önértékelési gondok, szexuális szorongás vagy extrém perverziók és elfojtások. A személyes hangú filmek közül az elszalasztott lehetőségek miatti frusztrációról szól a Várakozás (Stopover, Charlotte Cambon, 2014), ami egy fekete-fehér rémálomban meséli el főhőse érzéseit az utazás előtti éjszakán. Menni vagy maradni? Az ágy két nő, jövő és jelen párharcának helyszínévé változik. Az expresszív, fekete-fehér képek fejezik ki az otthon elhagyására készülő ember szorongását, így a francia kisfilm nem is áll olyan messze tőlünk, magyar fiataloktól. A városi fiatalok életérzését – vagy életfrusztrációját – egy hosszú monológba sűrítve panaszolja el Kopasz Milán Frusztráció (2014) című kollázsfilmje. A felsorolt zavaró emberi viselkedések az összeollózott, felemás szemű, aránytalan arcszerkezetű emberalakokban testesülnek meg. Megoldásaként a kivonulást, belenyugvást, (és lehűlést) javasolja egy távoli, csendes, talán csak a lelkünkben létező ponton. A szintén a MOMÉ-n készült Tiszta szívvel (Hegyi Olivér, 2014) a lámpaláz érzését járja körül egy versmondó diák szemszögéből. A színpadra lépve a leégéstől félő, és egy megjegyzéstől teljesen elbizonytalanított "jó diák" teljesen összeomlik, ez vezet fizikai kínlódáshoz, furcsa képzelgésekhez, és a világ összekuszálódásához.

Még mindig tart az Animáció világnapja, amire 10-10 szerkesztőségi kedvencet gondoltunk összegyűjteni, de aztán nem tudtuk megtartóztatni magunkat, így jóval többet sikerült válogatnunk, ezért inkább két részre bontottuk. Soma kedvenceiből már mutattunk egy kis ízelítőt, most jönnek az enyémek (mondta a nő szerényen). 

Megnehezítette a válogatást, hogy sok animáció még nincs fent neten, pedig akkor szerepelne a listán például a Frusztráció, a Fogak, a Castillo y el Armado, az Alienation, a Two Friends, a Fürdő vagy az Endemit’s Greed, ezért kicsit csaltam és eleje- és végefőcímet, illetve promót és mashupot is beleraktam. Viszont abban megegyeztünk Somával, hogy kihagyjuk a sorozatokat, mert akkor szinte az összes Chuck Jones vagy Tex Avery animáció itt figyelne. 

It's Called "Moon" from Emanuele Kabu on Vimeo.

A Horse Throat from DavidBK on Vimeo. 

Invasion from Olivier Patté on Vimeo.

Best Film Credits 2013 - ParaNorman from BassAwards on Vimeo.

Celluloid from ARTJAIL on Vimeo.

Október 28. az Animáció világnapja, melyet az ASIFA (Nemzetközi Animációs Filmművész Szövetség) 2002 óta ünnepel ezen a napon, ugyanis a rajzfilmkészítés úttörőjének számító Émile Reynaud 1892-ben ekkor nyitotta meg Optikai Színházát a Grévin Múzeumban, Párizsban, ahol  először láthatott folyamatos mozgóképet a nagyközönség. Ezzel Reynaud három évvel előzte meg a Lumiére-fivérek 1895-ös vetítéseit.

Ugyan nálunk minden nap az animációról szól, de ebből az apropóból összegyűjtöttük néhány kedvencünket. Viszont mivel jóval nehezebb a kitűzött 10-10 favoritot kiválasztani, mint ahogy azt gondoltuk, ezért inkább kettéosztva mutatjuk meg őket, először Soma kedvenceit (pontosabban azokból egy kis ízelítőt, mert annyi van). Soma a MOME Animon végzett 2013-ban és azóta is aktívan benne van az animációkészítésben, ettől függetlenül nem elsősorban formai, hanem inkább tartalmi, koncepció szerinti, illetve kifejezésbeli tetszés szerint válogatott. 

A kedvencek másik fele pedig itt látható.

WISH LIST from GRIFF on Vimeo.

Villagers - Cecelia & Her Selfhood from adrien merigeau on Vimeo.

The Darkest Truth About Love from Hannah Jacobs on Vimeo.

Orgesticulanismus - Mathieu Labaye from Camera-etc on Vimeo.

Október 26. és november 1. között rendezik meg az 58. Dok Leipzig-ot, a világ egyik legrégebbi dokumentumfilmes fesztiválját, melynek már kezdete óta részét képezik az animációs alkotások és ahol 1995 óta külön animációs versenyszekció is van. Ennek alkalmából a cseh DA Films október 19-től egészen a fesztivál végéig, vagyis november 1-ig a tavalyi versenyfilmek közül hat animációs dokumentumfilmet tett elérhetővé honlapján, angol felirattal. A filmekben közös, hogy mind kevert technikával készültek, hol az élőszereplőst vegyítik az animációssal, hol a különböző animációs technikák (rotoszkóp, hagyományos 2D, 3D, kollázs, stb.) keverednek bennük. 

Still Born (r: Åsa Sandzén, 9 perc, 2014, Svédország)

Az abortusz kérdése mindig heves vitákat vált ki az emberekből, viszont akkor válik igazán érzékeny problémává, amikor az ember saját maga kerül olyan helyzetbe, ahol a gyereke életéről kell döntenie. Asa Sandzén kilenc percben mesél el egy nagyon személyes történetet, melyben egy nő leendő gyermekéről kiderül, hogy szívbajjal születne, így egész életét kórházakban kellene töltenie. Az orvosok a szülők kezébe adják a döntést, aminél nagyobb felelősséget és (talán egy életen át tartó) terhet nem is lehet elképzelni. A film az anya érzéseit, gondolatait követi nyomon, hogy vajon mikor kezdődik az élet, a fogantatáskor, a születéskor, vagy már akkor, amikor elkezdünk egy gyermek után vágyni? Hogy lehet valakit szeretni, akivel még soha nem találkoztunk? Mit rontott el a szülő? Hogyan fogadja az ember a külvilág reakcióit, a segítőkészséget, vagy a sajnálkozó együttérzést? Egyesek magukra hagyják az egészséges gyereküket, mások pedig ilyen kegyetlen döntéshelyzetbe kényszerülnek. Megannyi kérdés, de akárhogy is döntenek a szülők, választásuk következménye végig fogja kísérni életük minden pillanatát. Sandzen filmje nagyon kifejező metaforákat használ az anya érzéseire, az érzelmek hullámait olykor szürreális, máskor reális képekkel mutatja. A fekete-fehér rajzok hagyományos 2D technikával készültek, melyek keverednek az élőszereplős felvételekkel és a 3D-s animációval.

Honlap | Facebook

The Predicate and the Poppy (Le C.O.D. et le coquelicot, r: Jeanne Paturle & Cécile Rousset, 24 perc, 2013, Franciaország)

Az oktatási intézmények, pontosabban a tanárok és diákjaik komplex helyzetének kidolgozását, a szocializációs problémák feldolgozását már Jean Vigo is feszegette a Magatartásból elégtelen című 1933-as filmjében, de a francia rendezőpáros, Jeanne Paturle és Cécile Rousset közel félórás dokumentumfilmje inkább az 1995-ös Veszélyes kölykökre emlékeztet. Franciaország egy rossz környékén lévő iskolájában a tanárok jönnek-mennek, egyikük sem bírja túl sokáig a gyerekek viselkedése miatt. Viszont öt fiatal, reményekkel teli oktató megpróbál kitartani, megérteni a gyerekek helyzetét és ahhoz mérten változtatni a módszereiken és hozzáállásukon. A filmben beszél mind az öt férfi, ki, milyen vágyakkal indult a tanári pályán és ezeket a reményeket hogy törte le a valóság és hogy ez mennyire hat ki a saját magánéletükre is, viszont mérhetetlen türelemmel próbálnak változtatni a helyzeten. A félórás dokumentumfilm ugyan nem szólaltat meg diákot, de mégis jelen vannak az ő problémáik is, például a családi háttér, a szülői minták és a kortársak viselkedése mennyire gúzsba köti a fiatalokat, amivel a kitörés lehetőségétől fosztják meg őket. Olyan morális kérdéseket is felvet a film, amivel a médiában sokat találkozunk, hogy vajon meddig terjed a tanárok hatásköre: míg a szüleink idejében a testi fenyítés is belefért, ma már egy rossz szó is az oktató pályájának végét jelentheti. Emellett a multikulturalizmus és a bevándorlás okozta nézeteltérések és traumák is megjelennek, amik viszont már túlmutatnak az oktatási kereteken.

A film ezt az összetettséget a formájában is követi, Jeanne Paturle és Cécile Rousset az intézményben uralkodó káoszt és anarchiát az animációs formák keveredésével is kifejezi, emiatt vizuálisan sokszor hasonlít a Monty Python-animációk stílusához és abszurdságához, különösen a kollázstechnikával készült részek.

Az október 21. és 24. között megrendezett Primanima Animációs Filmfesztivál délelőttönként ingyenes programokkal várta a gyerekeket a budaörsi Jókai Mór Művelődési Központban. A rövidfilmvetítéseken kívül a résztvevők megnézhették az Oscar-díjra jelölt Tomm Moore (Kells titka) legújabb egészestés rajzfilmjét, A tenger dalát is, illetve az animációkészítés iránt érdeklődők rajzfilmes workshopon is részt vehettek. Beszámolónk a Primanimán rendezett gyerekprogramokról.

Az animáció mindig szorosan kötődött a mese és a fantázia világához, ezen keresztül pedig a gyerekekhez, akikre a mai napig elsőszámú nézőként tekint a fősodorbeli animációs szakma. Nem csoda, hogy az elsőfilmes alkotók is szívesen foglalkoznak gyerekeknek szóló témákkal, gyakran nyúlnak vissza a hagyományos mesékhez és gyerekkoruk emlékeihez. A Primanimán is helyet kaptak a kifejezetten gyerekeknek szánt filmek, hiszen ők az animáció legnagyobb rajongói és talán legszigorúbb kritikusai. Kíméletlen őszinteséggel mondanak véleményt a vetítő sötétjében, ugyanakkor izgatottan sikítanak, hangosan kacagnak, ha valami elnyeri a tetszésüket. A Primanima szervezői ezt olyannyira komolyan vették, hogy nem csak közös mesenézésre invitálták a gyerekeket, hanem egy díjat is a kezükbe adtak, sőt az animációkészítés világába is bevezették az érdeklődőket. Délelőttönként ingyenes vetítésekkel és animációs workshoppal várták a gyerekeket.

Huszonharmadikán, pénteken, talán a szabadnapnak hála sok család vett részt a vetítéseken. Ottjártunkkor igazi játszóház hangulat uralkodott a fesztiválon, amit a háttérben szóló 100 Folk Celsius és Halász Judit zenék töltöttek meg kellemes nosztalgiával. A gyerekek birtokukba vették a vászon elé állított színes foteleket és három blokkban harmincöt animációt tekinthettek meg. Ezek között, akár a felnőtteknek szóló vetítéseken, különböző technikákkal készült, különböző országokból származó alkotások is szerepeltek. Bár a külföldi filmeket feliratozták és megkérték a szülőket, hogy szükség esetén tolmácsolják a kisebbeknek a feliratokat, a szervezők szerint az az igazán jó az animációkban, hogy szöveg nélkül, csak a képek és mozgások alapján is érthetőek.

Az érthetőségre és tetszésre azonnal fény is derült, a gyerekek ugyanis mindent hangosan kommentáltak, sok-sok derült pillanatot okozva a jelen lévő felnőtteknek. A kisebbek álmélkodva nézték Borka varázsruháját, aminek erejével a kislány minden családi konfliktust el tudott simítani (Borka és a varázsruha – A veszekedő szülők, Gurmai Beáta – Benkovits Bálint, 2014). Hangosan kacagtak a folyamatos átalakulásokra épülő Pawo-n (Antje Heyn, 2015) – melyben a síbotból lett varázspálca okoz mulatságos átváltozásokat - , és a Digitális kontra tradicionális-on (Digital vs traditional, Nata Metluhk, 2015), amiben a madárként megtestesült digitális és tradicionális animáció vív párharcot.

A legjobban mégis az olyan darabokat szerették, amelyek nem csak a humorban, hanem hangulatban és történetben is erősnek mutatkoztak. Jurik Kristóf cápával küzdő Zothmundja (2014) után például többen fennhangon kijelentették, hogy megtalálták kedvencüket (talán hazafelé próbálták is győzködni szüleiket, hogy vegyenek nekik Zothmund akciófigurát). Ezeket a darabokat a szülők is jobban élvezték, különösen a Hisztit (Caprice, Lison Sabiols, 2015), aminek csattanójakor kivételesen hangosabb volt a szülői nevetés. Talán ismerős lehetett számukra az apa karaktere, aki mindenét eladja, csak hogy elkerülje lánya hisztirohamait. A magyar fiatalok filmjei is megállták a helyüket a közönség előtt. Szülők és gyerekek egyaránt szerették Bertóti Attila sok kicsi meséből álló Mese (2014) című rajzfilmjét, ami két díjat is nyert a Primanimán. A szerkesztőség a legjobban a vizuálisan egyedi, népmesei motívumokat újragondoló, Molnár Piroska által narrált Vastojást (Traub Viktória, 2015) szerette.

A vetítések után a gyerekek szavazhattak is kedvencükre. Ez nem csak azért volt fontos, mert a legtöbb szavazatot kapó alkotás szerezte meg a Legnépszerűbb gyermekfilm díjat, hanem a szavazatok alapján állt össze 24-én, a fesztivál utolsó délelőttjén a vetítés programja is. A fesztiválkedvenceken kívül szombaton vetítették Tomm Moore kelta mondavilág ihlette, vizuálisan lélegzetelállító egészestés rajzfilmjét, A tenger dalát (Song of the Sea, 2014) is. 

A gyerekközönség díját idén a Valami (Some Thing, Elena Walf, 2015) nyerte, és sokat elárul róla, hogy a fesztivál felnőtteknek szánt blokkjában is levetítették. A Valami ugyanis a már minden felnőtt és gyerek által tapasztalt problémával foglalkozik: a beilleszkedés, a helykeresés, és önmagunk megtalálásának kérdésével. Főszereplője egy furcsa kis lény, tulajdonképpen egy kicsi háromszög, akinek különleges képessége, hogy mindenben meglátja a szépet. Bár nagy társai, a tűzokádó, az aranyfogú és a szurokköpő háromszög kinevetik, ő nem adja fel önmagát, így végül szó szerint is a többiek fölé kerekedik: egy apró dióból hatalmas fa nő a torkában, ez lesz az ő értéke, az ő alkotó szuperképessége. A Valami vizuális világa letisztult és ötletes, egy ismerős érzésről beszél egy ismeretlen, kissé abszurd világban, jól eltalált képi humorral.

A vetítések után a kisteremben rajzfilmes játszóház várta az alkotókedvű gyerekeket Szabó Zsuzsanna bábanimátor és Vezsenyi Tamás animátor vezényletével, az Illyés Művészeti Akadémia diákjainak közreműködésével. A workshopon a gyerekek a mozgás létrehozásának örömét egyszerű vizuális játékok segítségével tapasztalhatták meg. Megismerkedhettek a mozgókép elődjeinek számító zootróp és fenakisztoszkóp működésével, és saját pörgetős füzetet rajzolhattak, pixillációt és tárgyanimációt készíthettek a fesztivál által biztosított eszközökkel. Ki tudja, hogy e programoknak hála, hány jövőbeli alkotó született a fesztivál három délelőttje alatt?

Fotók: Primanima

Nina Gantz diplomafilmje, az EDMOND kapta a 4. Primanima Nemzetközi Animációsfilm-fesztivál fődíját. A Magyar Film Utómunka Egyesülés által támogatott fődíj mellett a film megkapta a legjobb hangdizájnért járó PrimaSound-díjat is, illetve a budaörsi Illyés Gimnázium és a Kisképző tanulóiból álló diákzsűrinek is ez volt a kedvenc filmje idén. A 9 perces filmben egy különc férfi élete pörög le időben visszafelé az anyaméhig. Az időbeli utazást térben is megvalósító bábfilm sajátossága, hogy a figurák gyapjúból készültek, míg a mimikájukat digitálisan rajzolták meg, és utólag applikálták rá a bábokra. A National Film and Television Schoolban készült filmnek idén júniusban az Annecy fesztiválon volt a világpremierje, ahol megkapta a zsűri különdíját.

A fődíj mellett a Budaörsön megrendezett Primanima legfontosabb díja a legígéretesebb magyar alkotónak járó George Pal-díj, melyet a nemzetközi szakmai zsűri idén a LIMBO-LIMBO TRAVEL című film két rendezőjének, Kreif Zsuzsannának és Zétényi Borbálának adott. A magyar animációs szakmában a női alkotók egyre markánsabb jelenlétét bizonyítja, hogy a díjat most már harmadik éve női alkotónak osztják ki (ezt a díjat 2013-ban Horváth-Molnár Panna, a Dipendenza című film társrendezője, míg 2014-ben Bucsi Réka, a Symphony No. 42 alkotója kapta.) A George Pal-díjat az NMHH Médiatanácsa támogatta 500 ezer forinttal.

A Primanimán nemcsak a fődíjas EDMOND-ot ismerték el több díjjal. Bertóti Attila MOMÉ-s diplomafilmje, a MESE megkapta a közönségszavazatok alapján legnépszerűbb magyar filmnek járó Macskássy Gyula-díjat, melyet szintén az NMHH Médiatanácsa támogatott 500 ezer forinttal. A MESE az orosz dadaista író, Danyiil Harmsz írása alapján készült, mely a Primanimán egy másik orosz szívét is elnyerte: ez volt idén a háromtagú nemzetközi zsűriből Alekszej Alekszev Moszkvában élő filmrendező különdíjas alkotása is.

A nemzetközi rövidfilmek közül a közönségdíjat Natalia Chernysheva diplomafilmje, a KÉT BARÁT (DEUX AMIS) kapta. A humoros, ám happy end-nélküli mese, mely a francia La Poudriere iskolában készült, egy hernyó és egy ebihal barátságáról szól, és a budaörsi fesztiválon legjobb diplomafilm díját is kiérdemelte.

A kategóriadíjak közül a legjobb elsőfilm díját egy észt absztrakt film, az olasz származású Francesco Rosso FOK NABO DISTORIO című, mágikus hatású kísérleti tárgyanimációja kapta. A legjobb diákmunka az amerikai Alan Jenningsnek a Kaliforniai Művészeti Egyetem (CalArts) kísérleti animáció szakán készített ÁTMOZGATÓ EDZÉS (GOING THROUGH THE MOTIONS) című filmje lett.

Különdíjat kapott Ewa Smyk AZ ÜZLET (THE DEAL) című kísérleti dokumentumfilmje, mely egy lengyel falu szokatlan házasságkötési tradícióját mutatja be. A zsűri másik különdíja a Baden-Württembergi Filmakadémián készített MEDVE (BÄR) című alkotásé lett, melyben egy fiú a nagyapja életéről mesél álfotók segítségével.

A gyerekközönség kedvence is ugyanerről a német egyetemről került ki, ez Elena Walf VALAMI (ETWAS) című vidám mesefilmje, melynek a főszereplője egy aprócska hegy.

A nemzetközi zsűri tagjai idén Alekszej Alekszev orosz filmrendező, Eliska Decka cseh filmkurátor és Andrea Martignoni olasz hangdizájner voltak. A magyar hangdizájnerekből álló szakmai zsűriben Balázs Gábor, Lukács Péter, Várhegyi Rudolf és Zányi Tamás dolgozott.