Túlburjánzó kastélykertek, fenséges tivornyázások és ünnepi előkészületek képei: a közelmúltban hatalmas hullámokat gerjesztő eat-the-rich – már-már szuverén alzsánert alkotó – filmkategória metatudásával felvértezett nézők szinte maguk előtt látják a soron következő nemesi arrogancia, dekadencia és kapzsiság pusztító látleletét. Mira Zénó filmjében azonban látványos hangsúlyeltolódást tapasztalunk; az ember-állat keretrendszerben bemutatott válogatott kegyetlenségek nemcsak expresszív felelevenítése egy megrendítő történelmi „hagyománynak”, hanem kísérlet a humán és nonhumán nézőpontok ütközőzónájának mozgóképes kifejezésére.

Mira Zénó: Fox Tossing

Amennyire konvencionálisnak tekinthető a film cselekményíve – előkészületek, a rituálé levezénylése, egy kisebb bonyodalom, majd annak feloldása –, annyira konfrontatívan játékosak a stilisztikai megoldások. A filmet nyitó, elsőre hihetetlennek tűnő barbárság történelmi leckéje egyfajta fordított szótári szócikként működik: a definiált, címként funkcionáló fox tossing (magyarul rókadobálás) robbanásszerű megjelenése, vérvörös színárnyalata és zörejekkel felerősített monumentalitása szinte az exploitation filmek főcímeinek esztétikáját aktiválja a nézőben. A soron következő zsigeriség, haptikusság, és állatokra irányuló kegyetlenség azonban nem az előbbi zsáner katartikus erőszakorgiáinak a logikájával működik, hanem egzisztenciálisan bizonytalanítja el a nézőket „emberi” mivoltukban, valamint állatokhoz fűződő viszonyukban.

A Fox Tossing monokróm színvilága egyfajta eltávolító gesztusként értelmezhető, ahol a feltörekvő színek (bor, bunda, vér) fokozott intenzitással manifesztálódnak, az események egyszerre fojtogató, mégis érzéki festését célozva. Hasonlóan kényelmetlen pozícióba helyez minket az elkövető-, illetve áldozatábrázolás. Az emberiség helyébe álló nemesek groteszk figurák, még a gyermekek maszkszerű arcábrázolása is a totális kegyetlenség perspektíváját sugallja – szó sincs az alapvetően akár gyermeki naivitás és kíváncsiság számlájára írható kínzás relativizálhatóságáról. Az elszenvedők, a rókák tekintetét viszont szuperközeliken a dermedt pánik uralja, máskor szubjektív nézetben céltalan menekülési kísérletüket látjuk – elkerülve ezáltal az állatok világának hamis idealizálását. Összességében mind motivikus, mind pedig stilisztikai szinten kényelmetlenül érezhetjük magunkat: az emberi közeg pesszimista olvasatot kap (belső indíttatású reménycsírát ne is várjunk), az állatok létélményének érzékeltetésére használt eszközök pedig a szenvedés tehetetlenségével szembesítenek.

A rövidfilm tetemes részét képező kegyetlenségekből mégis egy allegorizáló szál bontakozik ki: a számtalanszor halottnak hitt róka (dobálás, lövés, vízbefúlás látszólagos áldozataként) immáron egyfajta misztikus aurával felvértezve megmenekül. Az üldözőn ejtett végső harapás, a záróképként funkcionáló tenyérközeli a serkenő vérrel végleg megpecsételi az orvosolhatatlan ellentétet: jóvátehetetlen árulás történt.

Böhm Norbert

A cikk a Kecskeméti Animációs Filmfesztivál és a Dot & Line közös kritikaíró pályázatára készült,
mellyel a szerző harmadik helyezést ért el.