Sosem gondoltam volna, hogy egyszer majd egy animációs film hatására fognak azok az érzések előtörni belőlem, amelyeket eddig csak a néhai Intim Torna Illegál zenekar Nézz rám a buszon című dala volt képes megidézni. Erhardt Domonkos rövidfilmjének hat perce noha ugyanazt a témát dolgozza fel, a fiatal rendező megközelítése egészen más, és itt nem csak a filmművészet és a könnyűzene sajátosságaiból eredő nyilvánvaló különbségekre kell gondolni.

Talán mindannyian ismerjük azt az érzelemhullámot, amit akkor él át az ember, amikor egy kósza pillanat erejéig a tekintete találkozik egy idegenével, és ott olyasvalamit talál, ami olyan fokú vonzalmat ébreszt, hogy gondolatban már szinte el is csattan a hitvesi csók. De ha mégsem, ahhoz biztosan elegen, hogy az az alkotói szándék, amely a befogadóban a katarzist a mű és a saját életünk kapcsolódási pontjaira való rávilágítás útján próbálja elérni, értelmet nyerjen. Erhardt Domonkos Szemem sarka című filmje is éppen azáltal válik értelmezhetővé, hogy a benne megírt élethelyzet maximálisan átélhető, ami a már említett ITI-dallal a témán túl szintén egy közös pont. A Nézz rám a buszon átélhetősége annyiban viszont mégis más, hogy a megénekelt élethelyzet egy nagyon könnyed, slágeres köntösbe van csomagolva. A Szemem sarka ezzel ellentétben teljesen más alapkoncepcióval bír, a téma óvatosan alapos megközelítése pedig megkívánja azt, hogy a végeredménynek ne csak átélhetősége – mely általánosságban véve sokszor csak a felszínen jelenik meg –, de mélysége is legyen.

Erhardt Domonkos: Szemem sarka

A Szemem sarka éppen ezért egyszerre tud nagyon személyes és maradéktalanul univerzális lenni. Előbbi a már említett átélhetőségből fakad, melyhez a szituáció jellegén túl a képernyőről visszaköszönő fiktív Budapest is hozzátesz, mégpedig egy jó nagy kanállal. A karakterek hetvenes évek divatját idéző ruhái, valamint a busz és a megálló nyolcvanas évekbeli stílusa a két főhős egyértelműen a múlt évezred végének hangulatát felelevenítő discmanjével és Nokiájával együtt egy olyan anakronisztikus környezetet teremt, amelyre több korcsoport tagjai is joggal tekinthetnek nosztalgiával. A fiktív, ám mégis valóságos díszlet által előidézett múltba révedés pedig olyan kellemes, ám mégis melankolikus hangulatot teremt, amely kiválóan rímel a főhős lelkiállapotára is, melynek ábrázolásában szintén nagyon erős a film.

Ez az ugyanis, ami a korábban említett univerzális jellegét is megadja az alkotásnak. Egyetemes érzelmeket közvetít, melyek egyrészt az átélhetőségért és a személyes hangvételért is felelnek, másrészt kőkemény kamaradarabbá teszik Erhardt Domonkos diplomamunkáját. Ha tehát nem is esett meg velünk hasonló, azokra az alapvető érzelmekre, amelyeket a főhős lelkivilágába való betekintés során látunk – és esetleg élünk át mi magunk is párhuzamosan – a forgatókönyv körítéseitől mentesen, szinte tiszta esszenciaként leszünk képesek tekinteni, mivel olyan archaikus képekkel és olyan finom szimbolikával társítja a rendező őket, hogy lehetővé válik egy univerzális szemlélési mód.

Rengeteg szimbólum van a filmben, megjelenik az elmúlás az elhamvadó cigaretta képében, a tiltó táblák a kötöttségekre utalhatnak – beleértve a főhős barátnőjét is –, akárcsak a helyszínként szolgáló szűk buszbelső, ahonnan a kiutat a kinyíló ablak mutatja. Míg az új lehetőségek felé való nyitás a történet szerint csupán egy gondolatkísérlet, az ablakon kirepülő poloska képében meg is kapjuk az erre a dilemmára adható két válasz egyikét. Mintha a lány dzsekijén lévő felvarró is erre biztatná a főhőst egy jelentőségteljes kacsintással, de csupán azért, hogy a következő snittben egy még jelentőségteljesebb vészjelző-felirat intse óvatosságra a főszereplőt és a nézőt egyaránt. Mesterien megkomponált képek formájában érkezik tehát az idegesség, a bűntudat, a szabadságvágy és megannyi más érzelem – hogy a különféle easter eggekről ne is beszéljek.

Az átélhetőséget, azaz a valósághű ábrázolást a dolgok univerzális mélységének kifejezésével az animációs filmek egyébként is kiválóan képesek ötvözni. Hogy egy hasonlattal éljek: a hagyományos, kamerával felvett mozgókép a fényképészettel rokon, és alkalmasabb a valóság hű ábrázolására, mint az animáció, amely a festészettel rokon, és noha a valóság tükrözésére is képes, a natúrfilmhez képest sokkal több eszköze van arra, hogy jelleget és mélységet adjon a műnek, vagy ha úgy tetszik: hogy harmadik dimenzióba helyezze azt. A helyzet pedig az, hogy a Szemem sarka sikerrel teljesítette ezt a feladatot.

Béres Mátyás

A cikk a Kecskeméti Animációs Filmfesztivál és a Dot & Line közös kritikaíró pályázatára készült,
mellyel a szerző második helyezést ért el.