A megbízható ütemben érkező vígjátékok és romkomok mellett továbbra is ritkaságnak számítanak a magyar élő szereplős film palettáján az olyan műfajok, mint a sci-fi vagy a horror. Mivel emellett hazai gyártású egész estés animációból sincs túlkínálat, így külön öröm, hogy Bánóczki Tibor és Szabó Sarolta első nagyjátékfilmje két hiányt is enyhít egyszerre. A Műanyag égbolt egy olyan tudományos-fantasztikus animáció, amire büszkék lehetünk.

A rendezőpáros első egész estése ugyan inkább nevezhető egy szerzői sci-fi–melodráma hibridnek, mint vegytiszta műfaji filmnek, a Műanyag égbolt mégis példásan teljesíti a science fiction legfontosabb kritériumait: a világépítés koherens, a disztópia szabályrendszere pedig aprólékosan kidolgozott és jól érthető.

A 2120-as évek Magyarországán játszódó történet szerint a Földön gyakorlatilag megszűnt az élet: a talaj terméketlen, ennek következtében a növények és az állatok is eltűntek. Az emberiség csak úgy kerülheti el a kihalást, hogy saját magát, mint egyetlen megmaradt szerves energiaforrást használja fel: aki betölti az ötvenet, annak a teste az államé lesz, szívébe magot ültetnek, hogy az így létrehozott fa oxigénnel és táplálékkal lássa el az életben maradtakat. A jövő Magyarországán már csak Budapest maradt állva, a fővárost körülvevő hatalmas búra alatt működik ez a szigorú szabályok mentén kiépült létfenntartó rendszer.

A főszereplő Stefán (Keresztes Tamás) pszichiáterként segít pácienseinek feldolgozni a családtagjaik szükségszerű elvesztésével járó gyászt. Felesége, Nóra (Szamosi Zsófia) azonban önkéntes beültetést vállal, így már harminckét évesen az emberiség szolgálatába állítja testét. A történet tétje így elsősorban az, hogy Stefán meg tudja-e menteni feleségét, aki egyébként nem is igazán akarja, hogy megmentsék. A házaspár tehát közös életük átértékelésére kényszerül, miközben átkelnek a vörös sivataggá vált országon.

A film története ökológiai vonatkozásokat és lételméleti kérdéseket is érint, miközben végig a személyes drámára helyeződik a hangsúly. Bár az ember, mint energiaforrás, a búra alatt élő közösségek, vagy épp a mérgező fák korábbi sci-fikből (Mátrix, Logan futása, Nauszika –  A szél harcosai) ismerősek lehetnek, mégis izgalmas, ahogyan a Bánóczki-Szabó páros ezeket a paneleket nemcsak ötvözik, de magyar környezetbe is ülteti, ezáltal a jelenünkben is érvényes társadalmi problémákra utalnak; a búra alatti főváros, valamint a filmben ábrázolt kihalt és elsivatagosodott vidék például találó szimbólumok a vízfejű ország jelenségére.

Az alkotók Budapest építészetének ábrázolására is odafigyeltek, így a Lánchíd az ismeretlenbe vezető út első állomása, a Szabadság-szobor az Oktogon közepén áll (valószínűleg a Gellérthegy túl magas lett volna a búrának, így áthelyezték a szobrot), Stefán doktor pedig a Nyugati pályaudvar egykori épületében rendel. De a lepusztult vidéki Magyarország helyszínei, így a borsodi falu maradványai vagy a miskolci Tiszai pályaudvar is izgalmasak.

Az immerzív élményhez hozzájárul a rotoszkóp és 3D-s technikával létrehozott animáció, mely nemcsak csodálatosan fest a mozivásznon, de a melankolikus és disztopikus hangulat megteremtésében is nagy szerepe van. Bár az utólag átrajzolt élőszereplős jelenetek kissé tompítják a színészi játék erejét, ez a legtöbb esetben nem zavaró. Különösen Keresztes Tamás karizmája ragyog át, aki kifinomult eszközökkel formálja meg a traumatizált, az általa szolgált rendszerből fokozatosan kiábránduló értelmiségit. A másik fő karakter, Nóra már kevésbé érdekes figura, így még Szamosi Zsófia sem tud sok mindent kezdeni vele, a forgatókönyv egyértelműen a férfi főhősre épül. A mellékszerepekben viszont remek figurák sorjáznak, Stefán diszkós testvérének szerepében Nagy Zsolt, az emberi beültetéseket végző telep vezetőjeként Znamenák István, az új túlélési formákat kutató Schell Judit is emlékezetes.

Ahogyan a két főhős kijut a fővárosból és nekivágnak az elnéptelenedett magyar vidéknek, úgy kerül előtérbe a melodráma, ezzel az egyébként jól működő váltással együtt pedig szembetűnővé válnak a forgatókönyv, valamint a dramaturgia gyengeségei is. A párbeszédek sokszor modorosak, a legnagyobb gond azonban az, hogy a házaspár motivációi egy idő után követhetetlenné válnak, a cselekmény utolsó harmadában ütemtelenül érkeznek a fontosabb fordulatok.

Az ellenerőt képviselő professzor, és az őt szintén remekül alakító Hegedűs D. Géza nem áll egyértelműen a főszereplőkkel szemben, így a film lezárása és az azt megelőző konfliktus sem üt akkorát. Ennek ellenére a koherens világépítés, a fantasztikus látvány és a komótosan haladó, az egyenetlenségek ellenére is jó sodrású narratíva bőven a javára válnak ennek a különleges filmnek.

Úgy tűnik, jó éve lesz a hazai animációnak: a Műanyag égbolt a Kojot négy lelke után egy újabb kísérletező kedvű, szakértelemmel és odaadással megvalósított, szórakoztató munka. 

Pauló-Varga Ákos