Minden jel arra mutat, hogy sorozatának elindításakor Neil Gaiman még nem mérte fel igazán vállalkozásának tényleges dimenzióit. Eredetileg 1989-től, hét hosszú éven és 75 füzeten át hullámzó, nagyjából kétezer oldalas történetfolyamának első 8 epizódjában, a Prelűdök és noktürnök című rajzos kisregényben (az irodalomból átvett műfajjelölő fogalmak használata a Sandman esetében korántsem véletlen, amint erre még visszatérünk) legalábbis sokkal alacsonyabbra céloz, és alacsonyabbra is lő, mint, mondjuk, a magyar nyelven, Limpár Ildikó fordításában néhány hete megjelent, a szó összes értelmében nagyszabású zárókötetben (Sandman – Az álmok fejedelme-gyűjtemény; negyedik kötet).

A Sandmant a DC Comics adta ki, és eredeti inkarnációjában tökéletesen bele is illett a kiadó 80-as évek végi vonalába. Ekkorra a comics világ már túl volt többek között a Watchmen, A Sötét Lovag visszatér vagy A gyilkos tréfa megjelenésén, vagyis a szuperhősműfaj komor, erőszakos, kiábrándult újraértelmezésén, amely részben még Tim Burton ultrasikeres Batman-filmjét (szintén 1989) is meghatározta, és így alapvetően alakította képünket a korszak irányadó képregényes trendjéről. Maga Sandman, az álmok fejedelme is egy régi, még a 30-as évek végén kieszelt, majd később különféle alakokban fel-felbukkanó DC-karakter – Gaiman eredetileg az ő újrateremtésére kapott a kiadótól megbízást. Megtette: Sandman / Álom / Morpheus a sorozat elején a mitikus tartományokkal érintkező maszkos igazságosztó, aki egy horrorvilágban végzi különös munkáját. Egy olyan miliőben, amelyben rendre fel-felbukkannak a DC-univerzum más sorozatokban megismert karakterei Zöld Lámpástól John Constantine-ig. Ami persze szép és jó, ám nem csak az itt, a belerázódási szakaszban még könnyen észlelhető stiláris megbicsaklások miatt mondhatjuk, hogy ennyivel Gaiman még biztosan nem tört volna ki a műfaji keretek közül. Ehhez mindenekelőtt arra volt szüksége, hogy igazán komolyan vegye a választott témáját.

Mert ha az álmok birodalmában kalandozik valaki, akkor a határok menthetetlenül tágulni kezdenek a végtelen felé. A mítoszok és a regék, a sagák és a népmesék, a magas és az alacsonyabb polcokra kívánkozó irodalom éppúgy ehhez a tartományhoz tartozik, mint a vallások szent szövegei, a hódítók vad tervei és a szomszéd tejesasszony rémálma. Az antikvitás csakúgy, mint a francia forradalom vagy a hidegháború utolsó korszaka, amelyben ez a képregény megszületett. A nyugati és az orosz és a távol-keleti kultúra. Sőt nem csupán a Föld, a Mars és a Jupiter, hanem más naprendszerek különféle élőhelyei és -formái is.

Neil Gaiman vállalkozása éppen azért tud a mai napig masszív sziklaoszlopként a mainstream angolszász képregény tengere fölé magasodni (nem egyedüliként, de a kevesek egyikeként), mert alkotója a vállára emelte ezt az egészen képtelen súlyú csomagot, és minden józan várakozással ellentétben magabiztos lépéseket tudott aztán tenni vele, egyenesen előre, a maga céljai felé. Ennek első biztos jeleit két novella hordozza a Sandman korai szakaszából: a Szentivánéji álom (19. füzet), amely a Shakespeare-darab születésének varázsos meséje és egyúttal a darab szellemes értelmezése, valamint az Ezer macska álma (18. füzet), amely, mint a címe is mutatja, kitágítja a történetvilágot az emberi tartományon túl általában az élőlények, lényegében tehát minden teremtmény, avagy szinte a végtelenség irányába. Olyan magas színvonalon, szellemdúsan, könnyedén, a hagyományok biztos ismeretével és szabad alakításának irigyelnivaló képességével, hogy az olvasó ezen a ponton elhiszi, hogy itt valaki valóban nagyban játszik, és minden megtörténhet – amitől hirtelen egészen mások lesznek a tétek, mint amikor még csak egy DC-figura küzdött – bármilyen lehengerlő módokon is – különféle rémalakokkal.

Ekkora már a hangütés is nagyot változik. Higgadtabbá, kimértebbé és diszkréten melankolikussá formálódik, ahogy a történet főhőse is végre eredetibb és markánsabb körvonalat nyer. Morpheus már nem jelmezes hérosz, hanem mitológiai figura. Egy idea, egy képzet megtestesülése; a hét Végtelen egyike, akinek testvérei a Végzet, a Pusztítás, a Vágy, a Delírium, a Kétségbeesés és a Halál – mely utóbbi felbukkanása a Szárnyainak suhogása című novellában (8. füzet) úgyszintén döntő jelentőségű, mert először mutatja meg tisztán Gaiman jellegzetes módszerét: a mitikus távlatok és koncepciók hétköznapi keretekbe feszítését, illetve antropomorfizálását (Halál egy dark/goth-rajongónak megrajzolt fiatal lány, aki kocsmai fesztelenséggel, ám szerepéhez illő higgadt belátással és belső komolysággal fecserészik itt bátyjával, Álommal).

A Végtelenek ugyan nem istenek, de nagyon hasonlóak hozzájuk; mintha az egykori nagy olümposzi família közvetlen leszármazottai volnának, hangsúlyosan ezredvégi kivitelben. Neil Gaiman és kortársai, akik még mi magunk is vagyunk itt és most, 2022-ben, valójában persze nem tudunk vagy nem akarunk mit kezdeni az istenekkel, a mitikus lényekkel, akiket hűvösnek, távolinak és/vagy individuális szemléletünket irritálóan zsarnoki erőnek látunk. Egy fiktív világban azonban elkövethetnek hibákat ők is, lehetnek úgymond (oly emberinek tűnő) gyarlóságaik – és a Sandman nagyban épít is erre: a legfőbbnek bizonyuló, sok száz oldalon végigvezetett történetszál voltaképpen ebből az előfeltevésből bomlik ki. És mégis: bármifelé haladjanak is, mit érdekel minket, hogy mi lesz a sorsa végül egy halhatatlannak tűnő félistenségnek? Mi közünk van hozzá? Halandóként hogyan is kellene sorsközösséget vállalnunk vele? Miért féljünk jobban az Erinnüszöktől, a görög mitológia veszedelmes bosszúállóitól, akik a történet utolsó harmadában Álom nyomába erednek, mint, mondjuk, egy légicsapás vagy egy iskolai lövöldözés nagyon is közeli és szinte tapintható veszélyeitől?

Neil Gaiman tisztában van ezzel a problémával, ezért óriásképregényének döntő részében Álom (és a többi Végtelen) igazából – leplezve vagy nyíltan – a cserepadra van ültetve, ami rendkívül termékeny gesztus. Ott van, de inkább csak megfigyel. Kommentál és sodródik az eseményekkel. Amely események legfőbb aktorai mi vagyunk, emberi lények, uralkodók és közemberek, gyermekek és bűnözők, forradalmak kulcsszereplői és a történelemkönyvek által sohasem jegyzett gyalogok a hetedik emelet negyedik ajtó mögül. A Sandman azért olyan elképesztő kaland, mert szinte felfoghatatlan mennyiségben zúdít ránk nagyszerű történeteket (és történeteken belüli történeteket, és történeteken belüli történeteken belüli történeteket) mélyen emberi vágyakról és rémlátomásokról, amelyek a legprofánabbtól egészen a világokat megváltoztató látomásokig érnek.

Ez a képregény indirekt módon három rendkívül fontos dolgot is közöl továbbá elkábított olvasójával. Megtudhatjuk belőle egyrészt, hogy mit is jelent, amikor azt a szót használjuk mi, nyugati emberek, hogy „kultúra”. Természetesen a tágan értelmezett nyugati kultúrát. Bármennyire lenyűgöző erőfeszítéssel tologatja ugyanis Gaiman itt a határokat, könyvében azért igencsak világosan megmutatkoznak a korlátok. A görög, a római és a skandináv mitológia belefér, a nyugati irodalom drámaszerzőktől a Biblián át a képregényrajzolókig belefér, de az arab, az afrikai vagy az ázsiai kultúrkincs már épp csak jelzésértékkel van jelen, amely jelzések mindenekelőtt a hiányukat tudják kijelölni. Egy villanás a kínai folklórkincsből, egy szépséges történet az Ezeregyéjszaka hangulatában – és ennyi. Még egy mangaimitációt sem találunk a 75 epizód között, pedig a sorozat eklektikussága bőven elbírta volna. Ezek vagyunk mi, ilyenek vagyunk: még legszabadabb álmodozóink is elsősorban a saját tükörképükre vadásznak. Milyen szomorú! És mennyire ismerős!

Másfelől arról is nagyszerű és mulatságos képet kaphatunk, hogy mit jelent a mediatizált posztmodern tudat. Gaiman lényegében már a mai, XXI. századi tudatunk tartalmát tárta fel, amely tudatot reggeltől estig bombázzuk sorozatokkal, digitális képekkel, youtube-videókkal, klipekkel, képregényekkel, magazincikkekkel, podcast-adásokkal, népszerű regényekkel, non-fiction művekkel, listacikkekkel, miegyébbel, ami az emberi tudáskincs egészen eddig elképzelhetetlenül széles metszetét adja ki. Műveltségünk nem mély ugyan, de azért képtelenül sok mindenről tudunk – ha csupán hallomásból is. Testvérünk, Neil Gaiman is felháborítóan sok mindenhez szól hozzá ezeken a lapokon, és annyira virtuózan beszél, hogy eszünkbe sem igen jut, hogy ennyi mindenhez azért alighanem még ő sem ért. 

Végül pedig az is kiderülhet számunkra ezekből a 30 éves történetekből, hogy a nagy viták gyökerei, amelyeket hajlamosak vagyunk kizárólagosan napjainkhoz, a mi saját korunkhoz tapadónak látni, már legalább három évtizede mélyen megkapaszkodtak a nyugati gondolkodásban, és valószínűleg éppen ezért is tudnak ma olyan heves viszályokat generálni. Csupán két példa az Egy/mást játszva-alkötetből. A meseszép Narnia/Alice csodaországban-parafrázisként épülő fő cselekményszálban Gaiman olyan húsbavágóan közelít rá a transzneműek létproblémáira, mintha csak egy múlt heti Guardian-vitához szólna hozzá. Az önálló novellaként megálló Az arany ifjúban pedig az amerikai messianizmusról mutat fel gyönyörű és nekünk is, ma is, most is fájdalmasan könnyen érthető allegóriát. Biztos szerencse kérdése is, ha egy műalkotást nem érinti a múló idő, de azért alapvetően a remekművekről szoktuk úgy gondolni, hogy – velünk ellentétben – egyáltalán nem öregszenek.

Novella, regény, alkötet, és így tovább. Azért használjuk ezeket a fogalmakat, mert nagyon kevés képregény esetében tűnik adekvátabbnak az angolszász területen – és mára nálunk is – jól bejáratott graphic novel megjelölés. A Sandman: nagyregény – amely számos kisregényt, novellát és elbeszélést olvaszt magába. Nagyon közel áll a szépirodalomhoz, ami egyben azt is jelenti, hogy erősen verbális munka – az én ízlésemnek itt-ott talán túlságosan is. De azért nem billenünk át a másik oldalra; ahhoz a rajzolók hozzájárulása túlságosan is hangsúlyos része az egésznek. 

Világra jövetelének hét esztendeje során a Sandmant több mint húsz rajzoló öntötte végső vizuális formájába. A sorozat képi stílusának gazdagsága bízvást páratlannak nevezhető: láthatunk benne realista és merészen absztraháló rajzokat, különféle ecsetkezelésekre épülő festett képeket, tus nélküli, színezett ceruzarajzot, karikaturisztikus ábrázolást, részletgazdagságot és elnagyolt megközelítést és olykor monumentális, felejthetetlen duplaoldalakat (úgynevezett double page spreadeket) is. Öntörvényűek a képek, akárcsak az álmok, amelyekben légiesség és ólomsúly valamiképpen egyszerre tud jelen lenni. Az angolszász képregény elbeszélői nyelve ekkorra ráadásul már olyan színvonalon állt, hogy voltaképp máig sem tudott (mert valószínűleg nem is lehet) magasabbra lépni. A többnyire a Gaiman által a füzetek forgatókönyveiben meghatározott ösvényen haladó rajzolók a lehető legszabadabb panelkiosztást alkalmazva mindent bevetnek a kifejezés erősítése érdekében áttört kerettől jelentésesen üresen/fehéren hagyott háttérig. Komplett enciklopédiát foghatunk a kezünkbe, amelyet, mondjuk, Scott McCloud képregényesztétikai alapvetései (A képregény felfedezése, A képregény mestersége) mellé olvasva anyanyelvi szinten sajátíthatunk el egy komplex művészeti beszédmódot. Álmainkban legalábbis biztosan így tehetünk. De ha van valami, amit a Sandmanből megérthetünk, nem más, mint hogy az álmok éppoly erősen belebeszélnek az ébrenlét perceibe, ahogyan a napfényes órák villanásai cikáznak át a legszebb vagy a legsötétebb ábrándjainkon.

A képregénysorozatot Magyarországon a Fumax adja ki.

Greff András