A Burzsoá Nyugdíjasok punkegyüttes megalapítója, Csordás Dániel a kétezres évek végén képregényes énblogot indított, amelyben a szórakoztató műfajelméleti és filozófiai töprengések mellett a kisebb-nagyobb életeseményeiről számolt be a parkettacsiszolástól a gyerekei születéséig, érintve a mindennapi bosszúságokat és a közéleti történéseket is. A szakmai elismerés nem maradt el, a Magyar Képregény Szövetségtől háromszor is megkapta az Alfabéta-díjat.
A Netflix viszont nem kopogtatott be hozzá egy zsíros szerződéssel, nem úgy, mint a Zerocalcare művésznéven alkotó Michele Rechhez. A punkzenéért hasonlóképpen rajongó olasz kolléga is a saját weboldalán kezdett el blogolni, nagyjából ugyanabban az időben, mint Csordás, a vizuális önboncolást azonban ő egy idő után már életvitelszerűen művelte. A nyomtatott formában is kiadott antológiája, Az óriástatu jóslata óriási siker lett, ami Olaszországban egy kicsit mást jelent, mint nálunk. Ott, ahol még az újságosbódék is roskadoznak a hazai kiadású képregényektől, a százezres példányszámok sem ritkák, és az írók-rajzolók sem csak egy szűk szubkultúrán belül számítanak sztárnak.
Zerocalcare ebbe az elitbe tartozik, tucatnyi kötetet adott ki eddig, összesen több mint egymillió példányban, és november végén megtörtént a netflixes bemutatkozás is. A pontozott vonal mentén az év talán legjobb újonnan indult animációs szériája, ráadásul a premierrel szinte egyidőben magyarul is megjelent Rech második kötete, a Torokszorítósdi, amely szintúgy csúcsminőség.
A kettő közül meglepő módon nem az utóbbi a komplexebb, még ha ez nem is jelenti azt, hogy egyszerű lenne a képregény felépítménye. Az 1990-ben játszódó első harmad a kis Zero iskoláséveiből mesél el egy meghatározó epizódot: két osztálytársával, Seccóval és Sarah-val az igazgatói tiltás ellenére felfedezőútra indulnak a közeli erdőbe, találnak egy emberi koponyát, lebuknak, de Zero mással viteti el a balhét, és emiatt egy polip tekeredik a nyakára. Ő legalábbis így éli meg az árulását követő lelkiismeret-furdalást, és a csápok még a gimnazista éveiben sem eresztik el. Ebben a periódusban játszódik a második rész is, a három kamasz útja megint az erdőbe vezet, egy elhagyatott házba, ahol titkos pornómagazin-lerakat üzemel. A banálisnak tűnő kalandok az utolsó felvonásban kapnak mélyebb értelmet, amikor az immár 28 éves Zero hazautazik egykori rettegett tanára temetésére. A régi osztálytársakkal találkozva szembesül vele, hogy nem csak neki nem sikerült még feldolgoznia a gyerekkort, és hogy a többiek is cipelnek évtizedes titkokat és traumákat.
A Torokszorítósdi különlegességét az adja, hogy egyszerre képes a gyermeki, majd később a kamaszképzelet prizmáján keresztül mesélni, mitikussá nagyítva a triviálist, és közben reflektálni minderre a narrátor, a felnőtt Zero nézőpontjából. A főhős belső vívódásait popkulturális figurák dramatizálják, He-Man a világos, Darth Vader a sötét oldal felé próbálja húzni, a lelkiismerete hol törpeként, hol óriástatúként jelenik meg, az anyját pedig csak tyúkanyóformában látjuk.
A pontozott vonal mentén koncepciója is hasonló, leszámítva, hogy itt már egy 37 éves Zero tart múltidézést Secco és Sarah társaságában, előbb Rómában, majd a gyerekkor helyszínén. A hat epizód az elindulásnak, a vonatútnak és a megérkezésnek a története, ezt a keretezést azonban szétfeszítik a brutális tempóban adagolt anekdoták, flashbackek, gondolatkísérletek. Zero úgy narrál, mintha egy one man show-t adna elő, ahol az utazás csak apropó a csapongásra és a számvetésre, ráadásul a lelkiismeretét megtestesítő tatún kívül az összes szereplő Rech hangján szólal meg, emlékeztetve a nézőt arra, hogy ez a lírai elbeszélésmód, illetve a főhős emlékezete szükségképpen szubjektív, elfogult és torzító.
A széria, illetve a főhős a komédia két legnépszerűbb műfaját ötvözi: a hétköznapi abszurditásokra rámutató („observational”) és az önostorozó („self-deprecating”) humort. Végignézhetjük például, ahogy Zero egy kerékcsere kapcsán a saját bénaságán élcelődik, vagy ahogy a WC-ben történő átöltözés, illetve a pizzarendelés gyötrelmeit taglalja. Ezek azonban egyáltalán nem l’art pour l’art kitérők, hanem a kapunyitási és az életközepi válságban egyszerre vergődő főhős félelmeinek, frusztrációinak szellemes kivetülései. Amikor Zero az étlap felett morfondírozik a pizzériában, valójában egzisztencialista krízist él át, ahol a választás kényszere ugyanúgy lebénítja, mint amikor párkapcsolati döntést kell hoznia, de a kerékcsere sem csak egy rutinfeladat, hanem egy olyan teszt, ahol a maszkulinitása kerül mérlegre a társadalmi elvárások tükrében.
A sűrű szövésű referenciaháló ellenére is szükségtelenül csapongónak tűnhet ez a dramaturgiai szerkezet, az utolsó epizódban azonban, a Torokszorítósdihoz hasonlóan, érkezik egy csattanó, amely drámai súlyt ad a történetnek, és hatására a korábban esetleg frivolnak ható epizódok is átértékelődnek.
Utoljára talán Frank Miller próbálkozott azzal, hogy saját képregényét adaptálja (Spirit – A sikító város), és csúfos bukás lett a vége. Rechnek papíron könnyebb dolga volt, mert nem kellett átlépnie az élőszereplős univerzumba. A komfortzónáját sem lett volna muszáj elhagynia, ha valamelyik kötetét storyboardként használva készít egy teljesen kép- és szöveghű átiratot. A pontozott vonal mentén ehhez képes olyan virtuóz magabiztossággal uralja a mozgóképes eszközöket a narrációtól a zenén át a ritmusig, mintha Rech egész életében ezzel foglalkozott volna. Sorozata bátrabb, vagányabb, intelligensebb és megrendítőbb, mint a Netflix animációs kínálatának 99%-a. Azoknak, akik szintén a 80-as és a 90-es évek popkultúráján nőttek fel, és úgy érzik, képtelenek a társadalom által kijelölt nyomvonalon haladni, kötelező program, mindenki másnak erősen ajánlott.
Baski Sándor
A pontozott vonal mentén november 17. óta elérhető a Netflix kínálatában.
