Vasárnap este tartották a 89. Oscar-gálát, ahol számunkra a legemlékezetesebb dolog Deák Kristóf Mindenki című rövidfilmjének győzelme volt. Nemes-Jeles László első egészestés filmje, a Saul fia és Deák rövidje, a Mindenki után már csak animációs rövidfilmes kategóriában kellene nyernie magyar alkotásnak, és csodálatos Oscar-sorozatunk lenne. Amire van is esély, hiszen Bognár Éva Katinka 2015-ös Hugo Bumfeldt című MOME Anim diplomafilmje már nyert Oscar-kvalifikáló díjat, vagyis jövőre benne lesz abban a közel 60-70 filmben, amiből előbb a tízes shortlist-re, majd a döntőbe válogatnak 5 animációt.
De egyelőre maradjunk az idei Oscar-nál, ahol animációs fronton minden a papírforma szerint ment. Egészestés animációs kategóriában hiába volt a filmtörténet egyik legcsodálatosabb darabja, a Laika stúdió abszolút csúcsteljesítménye, a Kubo és a varázshúrok, ami egyre erősebb ellenfele lett a Zootropolisnak, és egyre több díjátadón ismerték el (legutóbb a BAFTA-n), az Akadémia mégis (újra) egy Disney-alkotásra voksolt. A Zootropolis ugyan az elmúlt évek legjobb és legösszetettebb Disney-filmje, de már rettentően unalmas, hogy minden évben kiszámítható nemcsak a győztes, de már a döntősök is. Mintha az Akadémia tagjai még mindig nem ismernék el, hogy az animációs film nem kizárólagosan gyerekeknek szólhat és nem vennék észre, hogy nem csak CGI darabok készülnek. A kategória 2001-es alapítása óta összesen ötször nem Disney/Pixar film vitte el a díjat: 2012-ben a Rango, 2007-ben a Táncoló talpak, 2006-ban a Wallace és Gromit és az elvetemült veteménylény, 2003-ban a Chihiro Szellemországban, 2002-ben pedig a Shrek. Ebből pedig egyetlen egy, a Wallace és Gromit volt stop motion film, keleti darabként pedig Miyazaki Hayao filmje árválkodik azóta is. Szóval méltatlan, ahogy az Akadémia kezeli az animációs kategóriát, és hiába emelt szót érte többször is a szakma, nem látszik változni semmi.
Byron Howard & Rich Moore: Zootropolis
A rövidfilmes verseny izgalmasabb szokott lenni, mert ott már nem átallnak művészi igényű animációkat is díjazni, sőt már az öt döntős összetétele is évről évre izgalmasabb. Idén például a Pear Cider and Cigarettes a maga 35 percével a leghosszabb animációs rövidfilm volt, ráadásul egy képregénykészítő, Robert Valley alkotása, vagyis nem is szakmabeli sokéves munkája. Aztán ott volt Patrick Osborne 360 fokos animációja, a Pearl, ami egy apa-lánya kapcsolatot mesél el egy autó belsejéből megmutatva. Idén a leginkább szerzői animáció Theodor Ushev Blind Vaysha című filmje volt, ami osztott képernyőn, ecsetvonásokra emlékeztető vonalakkal mutatja be egyszerre a múltat és a jövőt. Két Pixar-alkotó, Andrew Coats és Lou Hamou-Lhadj mellékprojektje volt a Borrowed Time (erről korábban itt írtunk), ami technikailag hozta a Pixar-színvonalat, mondanivalóban pedig jócskán sötétebb és húsba vágóbb, mint stúdiótársai (noha a Borrowed Time nem Pixar-film). Ám végül Alan Barillaro Piper című rövidfilmje lett a nyertes, ami egy bébi szalonka próbálkozásait mutatja be nagyon cuki módon és nagyon magas színvonalú technikai kidolgozással, viszont hiányzik belőle minden más, ami miatt maradandó lehetne: nem újít, nincs mély mondanivalója, nem kavarja fel a nézőt, a külcsínre akkora hangsúlyt fektettek, hogy a tartalomra már nem jutott idő. Viszont ebben a kategóriában 15 éve nem nyert Pixar-darab, legutóbb 2002-ben kapta egy Pixar-film, a Madárkák a dróton a legjobb animációs rövidfilmnek járó elismerést, azóta a Disney is csak kétszer nyert: 2013-ban a Paperman-nel, 2015-ben a Feast-tel.
A Disney még egy kategóriában vitte a prímet, a legjobb vizuális effekteknek járó elismerést a Dzsungel könyve című film kapta, ami gyakorlatilag egy animációs film, melynek csupán a főszereplője élő ember.
