Tegnap a Disney bejelentette, hogy újabb adaptációt készítenek egy sikeres animációjukból, az 1994-es Oroszlánkirályból, ráadásul azt a módszert használva, amivel az idén mozikba került Dzsungel könyve-remake-et hozták létre.
Az egy dolog, hogy a Disney 1967-es, zseniális Dzsungel könyvéjéből lehetetlen volt jobbat alkotni, az viszont dobott volna valamennyit rajta, hogy élőszereplős verziót terveztek, mint például a kilencvenes évek második felében készült 101 kiskutya adaptáció(k) esetében. Csakhogy egy olyan sztoriból, amiben egyetlen emberi szereplő van, mindenki más pedig állat, nyilván nem lehet valódi, élő állatokkal (ráadásul vadállatokkal) létrehozni egy filmet. Így Mauglit leszámítva a 2016-os Dzsungel könyve "élőszereplős" remake gyakorlatilag egy (újabb) animációs feldolgozás, több animációval, mint amennyi például a Roger nyúl a pácban-ban látható.
A film egyébként talán ha nem is direkt, de szépen reflektál erre: már a nyitójelenetben is a közismert Disney-logóból távolít a virtuális kamera, hogy fokozatosan helyeződjön bele a dzsungelbe – abba a dzsungelbe, ami szintén animációs technikával készült, csak a logóval ellentétben fotórealista stílusban. De a végefőcím is érdekes, ugyanis csupán a főhős nem jelenik meg az animált szekvenciában, illetve a stáblistán már animált formában árnyékként néha feltűnik.
Szóval bejelentették az új Oroszlánkirályt, amiről cikkeztek is mindenhol. A Cartoon Brew alapító-szerkesztője, Amid Amidi (és egyébként még sokan mások) már a Dzsungel könyvénél is kiakadt a filmszakmára, hogy ezt miért nevezik élőszereplős alkotásnak, ha csak egyetlen karakter élő, és hogy a rendező, Jon Favreau sem tudja eldönteni, hogy milyen filmet készített. Amidi most már a kritikusoknak (Variety, LA Times, Deadline, Cinema Blend, Hollywood Reporter) is beszólt, akik úgy hozták le az Oroszlánkirály-remake hírét, hogy élőszereplős film várható belőle, hogy reméli, mire kijön a film, már meg tudják különböztetni egymástól az élőszereplős és animációs filmeket.
De nem kell messzire menni, mert a hazai médiában is sok helyen (például az Indexen vagy a HG-n) így tüntették fel az Oroszlánkirály remake-jének hírét (a Dzsungel könyve-kritikák nagy részénél szintén), noha a Disney maga nem állította a közleményében, hogy ez egy élőszereplős verzió lesz, csupán azt, hogy követi azt az úttörő technológiai irányt, amit a Dzsungel könyve elkezdett, a munkálatokban pedig az inkább színészként ismert rendező, Jon Favreau is részt vesz. Bár az könnyen megtévesztheti az embert, hogy a közleményben az Oroszlánkirályt is belehelyezik a jelenleg is tartó Disney-remake-hullámba, ami pedig a Dzsungel könyvéig élőszereplős adaptációkból állt.
Roger Allers & Rob Minkoff: Oroszlánykirály (1994)
Amidi az Akadémia animációs filmekre vonatkozó fogalommagyarázatát is idézi: "Egészestés animációnak akkor nevezünk egy filmet, ha a játékideje több mint 40 perc, és melyben a mozgás, valamint a karakterek képről képre vannak rögzítve. A motion capture önmagában nem animációs technika. Továbbá a fő karakterek nagy részének animáltnak kell lennie, és az animációnak a filmidő legalább 75%-t kell kitöltenie."
Ebből is látható, hogy mind a Dzsungel könyve a maga 105 percével, mind pedig a készülő Oroszlánkirály, mely egyetlen embert sem tartalmaz, beleesik ebbe a kategóriába. Ha valaki valóban élőszereplős Dzsungel könyvét szeretne látni, az nézze meg Korda Zoltán 1942-es feldolgozását, mely teljes mértékben élőszereplős, igazi emberekkel és igazi állatokkal, és melyet nagyrészt stúdióban forgattak, csupán a vágással, bábokkal és egyéb trükkökkel oldották meg az állatok és emberek interakcióját. Korda filmje egyébként zseniális, hiszen nagyon izgalmas és látványos a maga giccses módján, és mivel a főszereplő már nem gyerek, hanem ifjú férfi, így lehetőség van sokkal kalandosabb és veszélyesebb eseményeket is megmutatni (és nagyobb súlyt adni a kihagyhatatlan szerelmi szálnak), amitől aztán még feszültebbé válik a film. Ráadásul Korda változatában nem beszélnek (és végképp nem énekelnek) az állatok, viszont Maugli így is érti őket és valamilyen történetileg indokolt módon tolmácsolja is a nézőnek. Egyedül Ká beszél (illetve őt szinkronizálták alá, amikor épp egy bábuként látjuk, nem pedig valós állat formájában), de épp ettől lesz még vészjóslóbb a jelenléte. De suttog emberi nyelven a dzsungel is, ami pedig egy különleges, misztikus színezetet ad az amúgy is egzotikus környezetnek.
Korda Zoltán: A dzsungel könyve (1942)
Az lesz még érdekes az új Oroszlánkirályban, ami már a Dzsungel könyvénél is megjelent: a készítők nem tudták eldönteni, hogy utóbbi egy Jégkorszak-szintű, cuki, vicces, játékos gyerekfilm legyen (lásd a Balus részek), vagy egy sötét bosszúfilm és rémmese (lásd Sir Kán félelmetes dühét, vagy Lajcsi király tombolását). Ez a kettősség pedig az Oroszlánkirályban is megvan, elég csak Szimba felhőtlen felnőtté válására gondolni Timonnal és Pumbával, illetve felidézni Zordon és a hiénák eszelős hatalomvágyát (élen a bölényes résszel). De míg animációs filmek esetében a technika és emiatt az önleleplező mivolt, vagyis a mesterkéltség egyből látható, így a történetet fiktív sztoriként kezeli a néző, addig egy fotórealizmusra törekvő alkotásnál ez a lavírozás már igencsak zavart okozhat a befogadóban.
És akkor az uncanny valley jelenségről még nem is esett szó, pedig ez már szintén megjelent a Dzsungel könyve-remake-nél, ahol még a dalbetétek is dobtak egyet a kényelmetlen befogadáson és meglehetősen bizarrnak hatott, ahogy összehozták a fotórealizmust az éneklő kígyóval, medvével és majommal.
