Gyerekként valószínűleg senkinek sem maradt ki videóélményeiből a Disney-féle Pinokkió, vagy a közel ötven évvel későbbi Ollókezű Edward. Ezeket látva én csak csodálni tudtam az alkotó és teremtménye viszonyát, ami már túllépte az ésszerűség kereteit és mester-tanítvány, majd apa-fiú kapcsolattá fejlődött. Aztán gimnáziumban olvastam Mary Shelley Frankensteinjét és értetlenül álltam dr. Frankenstein előtt: miért tagadja meg undorodva saját munkájának eredményét, aminek szinte az életét szentelte, miért riad vissza tőle és a felelősségtől, miért akarja elpusztítani. Geppetto is Pinokkió keresésére indult, ahogy tette ezt a doktor is, és Edward külsejétől is megrettentek az emberek, ahogy Frankenstein „szörnyétől” is, de készítőik minden nem emberi tulajdonságuk ellenére is szerették őket. Frankenstein viszont megalkotott egy lényt, aki nem született eredendően gonosznak, csupán külseje volt taszító. Fenséges és egyben szörnyű teremtmény, aki életre kelésétől kezdve el volt átkozva, ki volt szolgáltatva az embereknek, de legfőképpen teremtőjének, akit ráadásul apjának tartott.
Shelley története megannyi filmnek, irodalmi és képzőművészeti alkotásnak adott alapot, és sok közülük nem csak negatív tartalommal telt meg. A plasztikai animációk kapcsolódnak legszorosabban a frankensteini teremtéshez, különösen a bábforma, hiszen fizikai értelemben szorosabban is kötődik az emberi testhez és annak mozgásához, aminek saját világot és életet is adnak filmjeikkel az alkotók.
Az ausztrál Christopher Kezelos munkásságát nézve is észrevehetjük a Shelley-művel való kapcsolatot. 2009-es, jó pár díjjal jutalmazott, stoptrükk technikával készült kisfilmje, a Zero középpontjában a Frankenstein-történet teremtés utáni, társadalmi kérdései állnak: az osztályrendszer, a kirekesztettség, az intolerancia, a külsőből való elítélés és a rasszizmus témáit vizsgálja a belső szépséggel és a szeretettel vegyítve, de a végén már ott van az újító és meghökkentő születés is.
2011-es The Maker című rövidfilmje viszont már eleve a teremtés folyamatára épít, ahogy ezt a cím is sugallja. A rövidfilm egy furcsa világban, vagy inkább szobában játszódik, ahol egy különös, nyúlra emlékeztető lény fut versenyt az idővel: míg le nem jár az ideje egyetlen feladatot kell teljesítenie, ami értelmet ad az életének, vagyis teremtenie kell. A rendező szerint a The Maker a szeretteinkkel töltött rövid idő fontosságát hangsúlyozza, hogy ezt a rövid időt mennyi mindennel kell megtölteni, és hogy az életünk pont olyan, amilyennek mi magunk alakítjuk. Fordított Frankenstein-történet, amiben a teremtő szereti a teremtményét, kihasználja az együtt töltött időt, sőt, párjaként kezeli. Ha belegondolunk, szép párhuzam Frankenstein menyasszonya „szörnnyé” válásának momentumával, amivel a teremtmény is társra talál. Csak itt a villámcsapás helyett a zene, pontosabban a hegedűszó kelti életre azt.
Ugyanis a hegedűmotívum is meghatározza a nyúlszerű lényt, ezzel magát a történetet is. A zene, amit hallunk, az ausztrál Paul Halley Winter című műve, amiben keveredik a tradicionális és a modern stílus is, ahogy a film látványvilágában és történetében is, egyben az események szervezőeleme is lesz.
A The Maker egyébként amilyen professzionális lett mint kisfilm, olyan low-budget módon készült. Három városban is dolgoztak rajta egyidőben (Londonban, Ohioban, Sydneyben), de az internet adta lehetőségek miatt nem kellett találkozniuk a készítőknek. Az egyik alkotó ráadásul home made szerkezetekkel, DIY módon szkennert vagy éppen biciklikereket használt a kamera mozgatásához (utóbbi jelenet hasonló lett volna a Szédülés híres csókjelenetéhez, de végül nem került a filmbe). Erről videó itt található.
Az írás eredetileg a Hetedik sor közepe című oldalon jelent meg.