A budapesti Művész moziban március 19. és 26. között rendezik meg az Észt filmhetet, ahol az észt animációkról sem feledkeztek meg a szervezők.

Facebook-esemény: https://www.facebook.com/events/1573063819608133/

Jegyek: http://muveszmozi.hu/programok/eszt-het-2015

ÉSZT HÉT 2015 from Észt Intézet on Vimeo.

Március 21:

16:00 ÚJ ÉSZT ANIMÁCIÓ
össz. 67’, eredeti nyelven, angol felirattal

Az erdő túloldalán (Teisel pool metsa) rendező: Anu-Laura Tuttelberg, 2014, 10'00
Tündérmese telis-tele fénnyel, varázslattal és nosztalgiával. Egy agyagbaba életre kelti saját környezetét, és egy állandóan változó, nyugtalanítóan szürreális világban találja magát. A jeleneteket természetes fényben vették fel, melynek változásai még erőteljesebben érzékeltetik a filmben múló időt.

A legrosszabb, ami történhet (Must stsenaarium) rendező: Kristjan Holm, 14'40
A két cégvezető, Adolf és Rudolf hosszas tervezés és tárgyalások során megoldja a vállalkozásukat biztos csőddel fenyegető problémát. Néha nem kell több, mint egy jól olajozott fogaskerék, és minden működhet tovább a megszokott rendben.

Csillagok (Põhjatäht) rendező: Mattias Mälk, 2014, 14'13
Egy búvár felfedezi a tengeri és az égi csillagok végzetes kapcsolatát. Amikor egy éjjel a maffiafőnök észreveszi, hogy eltűnt az égről egy csillag, egyből a búvárt gyanúsítja. A maffiózó kedvese elcsábítja a búvárt, és elaltatja, hogy megtalálhassa az elveszett csillagot. Közben azonban ő maga is elalszik. Álmukban egymásba szeretnek, az égi csillagok kibillennek egyensúlyukból, a dühös tengeri csillagok pedig támadásba lendülnek...

A tudatalatti háza (Alateadvuse maja) rendező: Priit Tender, 2014, 10'41
A Féreghizlaló rendezőjének játékos, szellemes és szürreális animációs filmje a Kéményseprő álmaiba nyújt betekintést, a pszichoanalitikus álomfejtés hagyományát és a modernista tudatfolyam módszerét idézve fel bennünk. Az álmában a tengerparton sétáló Kéményseprő a Tudatalatti Házához ér, amely az Égő Nő tulajdona. Egy furcsa szimbólumokkal, átváltozásokkal teli, kiszámíthatatlan világba csöppen – egy egyszerre vonzó és fenyegető környezetbe, ahol nem érvényesek a fizika szabályai vagy az ésszerűség.

Apa (Papa) rendező: Girlin-Basszovszkaja, 2014, 16'
Egy anya megpróbálja összetartani szétesőben lévő családját, de ez a másik fél erőfeszítései híján lehetetlennek bizonyul. A gyermek hiányolja a szeretetet, miközben próbál szeretni és megbízni egy emberben, aki talán soha sem létezett. Csak a képzelet marad és a remény, hogy mégis valós személy...

18:00 A FÉREGHIZLALÓ (Ussinuumaja) (A féreghízlaló nyomában című dokumentumfilm kísérőfilmjeként)
2012, észt animációs film, 15’, rendező: Priit Tender
észt, orosz és angol nyelven, magyar felirattal

Március 22.

16.00 PRIIT ÉS OLGA PÄRN RETROSPEKTÍV
dialógus nélkül, 18 éven felülieknek!

Fekete plafon 1. rész (Must lagi episood, Észtország, 2007, 5')
A 2007-ben megjelent animációs antológia epizódjainak rendezői egy-egy általuk választott verset álmodtak vászonra. A Pärn páros a 20. század egyik legjelentősebb észt költője, Juhan Viiding versét animálták.

Az Élet Gabriella Ferri nélkül (Elu ilma Gabriella Ferrita, Észtország, 2008, 43'45)
Drámai történet szerelemről, zárt ajtókról, egy arctalan betörőről, egy sérült gólyáról, egy eltűnt laptopról és a virtuális prostituáltként ténykedő O’Key nővérekről... A filmben nyoma sincs Gabriella Ferrinek, de a vége majdnem happy end.

Búvárok az esőben (Tuukrid vihmas, Észtország, 2010, 23'21)
A kora reggel hazatérő nő és a hajnalban munkába induló férfi csak egy búcsúcsók erejéig találkoznak. Egy nagy hajó süllyed lassan, de biztosan. A férfiak a munkájukat végzik, itt nincs helye a kapkodásnak, és csak egyszer lehet hibázni... Az eső vigasztalanul zuhog, közeleg az esti búcsúcsók ideje.

Pilóták hazafelé (Lendurid koduteel, Észtország/Kanada, 2014, 16')
A pilóták hazaútja hosszú és viszontagságos. Sivatagi forróság, jeges magashegyi orkán és szúnyogok gyötrik elcsigázott testüket, napjaik a reménytelenség jegyében telnek. De minden nappal után eljön az éj...

A szegedi Grand Caféban:

március 18. 19:00 Priit és Olga Pärn retrospektív

március 22. 19.00 Új észt animáció

március 24. 19:00 A féreghízlaló (A féreghízlaló nyomában című dokumentumfilm kísérőfilmjeként)

Az Uránia Nemzeti Filmszínházban március 22-én 16 órakor Dargay Attila Szaffi című filmjének 30. jubileumi vetítését rendezik meg, melynek kísérőfilmje Dargay 1967-es Variációk egy sárkányra című rövidfilmje lesz. A film mellett egy kiállítás is látható lesz a Szaffi képes forgatókönyvéből.

Facebook-esemény: https://www.facebook.com/events/666465690143435/

Jegyek: http://urania-nf.hu/esemenyek/339/2015/03/22/dargay-attila-szaffi

A tárlat az első amatőr trükkfilmkísérletektől a videómegosztókon nézőcsúcsokat döntögető kortárs animációs kisfilmekig mutatja be a magyar animáció sokféle és változatos történetnek legfontosabb állomásait, máig kiemelkedő filmjeit, a technika fejlődését és a filmek mögött álló alkotókat.

A magyar filmgyártás történetének egyik legszínesebb fejezete az animációs film. Olyan máig népszerű karaktereket köszönhetünk neki, mint a Kiskakas, Gusztáv, Vuk, a Mézga család vagy Grabowski. És noha az animációs rendezők játékfilmes kollégáikhoz képest kevésbé ismertek, nem kell senkinek sem bemutatni a magyar animáció máig legnépszerűbb alkotásait jegyző Macskássy Gyulát, Dargay Attilát, Nepp Józsefet, Foky Ottót, Ternovszky Bélát, Cakó Ferencet, Varga Csabát vagy M. Tóth Gézát, valamint a magyar animáció olyan jeles művészeit, mint Jankovics Marcellt, a Magyar Művészeti Akadémia alelnökét, illetve Gyulai Lívisuzt és Orosz Istvánt, az MMA rendes tagjait.

A százéves múltra visszatekintő magyar animáció története 1914-ben kezdődött Kató-Kiszly István trükkfilmjeivel. A rendszeres animációsfilm-gyártás a Macskássy Gyula vezette budapesti reklámfilm-műteremben indult el a 30-as, 40-es években. Szintén Macskássy érdeme, hogy a II. világháború után sem szakadt meg a rajzfilmgyártás. Az 50-es években formálódott állami Pannónia Filmstúdió vált a magyar animáció fénykorának alapintézményévé, ahol a 60-as évektől egymás után születtek a ma is ismert animációs mozifilmek és tévésorozatok, valamint a külföldi fesztiválokon nagy sikerű művészi animációk, többek között Rófusz Ferenc 1980-ban készült A légy című filmje, amely az első magyar film volt, amely Oscar-díjat kapott. A rendszerváltozás óta eltelt 25 év a gyártási és financiális nehézségek ellenére is bővelkedik kultikus filmekben és nemzetközi sikerekben, példaként ott van az Oscar-jelölt Maestro, az Annecy-fődíjas Nyócker!, vagy a videómegosztókon is milliós nézőszámot elérő, 100 részes Magyar népmesék. A kortárs magyar animáció utánpótlásának egyik legfőbb intézménye a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem, a MOME-s diákmunkák mind gyakrabban szerepelnek sikerrel a világ legrangosabb fesztiváljain.

A MAGYAR ANIMÁCIÓ 100 az első amatőr trükkfilmkísérletektől a videómegosztókon nézőcsúcsokat döntögető kortárs animációs kisfilmekig mutatja be ennek a sokféle és változatos animációsfilmes történetnek a legfontosabb állomásait, máig kiemelkedő filmjeit, a technika fejlődését és a filmek mögött álló alkotókat.

A kiállítás magyar–angol nyelvű. A képekkel gazdagon illusztrált szöveges tárlatot klasszikus és kortárs magyar animációsfilmekből összeállított vetítési program kíséri a Vigadó kiállítóterében berendezett vetítőteremben. Az eredeti bábok és a rajzfilmekből vett eredeti képek révén a látogatók betekinthetnek az animációs film készítésének kulisszatitkaiba is.

A kiállítás a 150 éves Pesti Vigadóban 2015. február 11-étől március 29-éig látogatható.

Forrás: MMA

Edvard Munch Sikoly című képe ma már éppen annyira a popkultúra része, mint Andy Warhol Marilyn Monroe-ról vagy Elvisről készült szitanyomatai, az Eiffel-torony vagy a Star Wars. Ez nem csupán annak köszönhető, hogy a szóban forgó kép az egyik legdrágább és a tolvajok által is az egyik legkeresettebb festmények közt van, de Wes Craven kultikus horrorja, az 1996-os Sikoly is jócskán közrejátszott abban, hogy a fiatalok is felfigyeljenek az expresszionista festészet egyik alapkövét jelentő alkotásra. A filmben még inkább eltorzítva jelenik meg az ominózus arckifejezés, ami ma már halloweeni partik vagy bolondballagások elengedhetetlen jelmezévé vált.

The Scream - Sebastian Cosor - Safe-Frame.com from Sebastian Cosor on Vimeo.

Ebben a rövidke, videoklipnek is nevezhető animációban életre kel Munch Sikolyának világa, ami akkor tenné fel az i-re a pontot, ha festményanimáció lenne, ezzel is reflektálva az eredeti műre, de marad csupán számítógépes animáció. Megelevenedő festményeket viszont nem először látunk a mozivásznon, gondoljunk csak az Éjszaka a múzeumban második részére (Amerikai gótika, Roy Lichtenstein Síró lánya, Edward Hopper Éjjeli baglyok című képe), vagy a Bolondos Dallamok – Újra bevetésen múzeumi kergetőzős jelenetére, amiben Munch képe is megjelenik, a sikoltó ember szerepében pedig Elmer Fudd-dal.

A román rendező, Sebastian Cosor ebben az animációs filmben is visszanyúl az eredeti képhez, annak világába belépve játszódik a történet: két férfi sétál végig egy hídon a halálról elmélkedve. Mindezt egy intertextus teszi érdekessé, méghozzá a Pink Floyd The Dark Side of the Moon című 1973-as albumán szereplő The Great Gig in the Sky című dal átvétele. Nemcsak a zenei aláfestést adja, hanem valóban szó szerinti átvétel is történik a szám szövegéből: „I’m not frightened of dying, any time will do, I don’t mind. Why should I be frightened of dying? There’s no reason for it, you’ve gotta go sometime. …I never said I was frightened of dying.” – mondja a kisfilm egyik szereplője is, miközben a másik nyugtatja, hogy azzal sincs semmi baj, ha fél a haláltól (habár az animációban ezzel a vitával kissé ironikussá válik Munch festményének zsigeri borzalma).

Így a két mű, a festmény és a dal mondanivalója összeér egy mozgóképes alkotásban, mindezt egy újabb értelmezésbe ágyazva. Munch festménye a sikoltó személy beesett arcával, kidülledő szemével és az örök némaságra kárhoztatott kiáltás pillanatával kelt szorongást, nyugtalanságot, iszonyatot és rémületet, Pink Floyd dalának központi témája pedig a halál, az ismeretlentől, a létezés megszűnésétől való félelem (illetve annak hiánya), amiben Munch Sikolya hallhatóvá válik Clare Torry vokálozásával. Az újabb jelentés, illetve az eredeti feloldása, lágyítása éppen ebben az áriában érhető tetten, az animációban így az éneklő ember (aki meglehetősen hasonlít Gollamra) már nem szorongást vagy nyugtalanságot testesít meg, mint Munch képén, hanem a felszabadulást, a könnyedséget, az érzelmeknek átadott testet és lelket.

Az írás eredetileg a Hetedik sor közepe című oldalon jelent meg.

A filmtörténet közel 120 éve alatt megannyi rendező és színész közt alakult ki szoros barátság, vagy váltak egymás kedvenc alkotótársává, akik a közös munka során olyan jól tudtak együttműködni, hogy nem csupán filmjeik, de kapcsolatuk miatt is emlékezetesek a mai napig. Viszont egy páros sincs, aki annyi kritikát kapna, mint Tim Burton és Johnny Depp, aki egyébként egy videóban leplezetlenül csinál viccet magából és ebből a kiszámíthatóságból, ami Tim Burton filmjeinek színészgárdáját illeti. Még ha az utóbbi időben inkább elégedetlenek is a rajongók a közös filmjeikkel (Alice Csodaországban, Éjsötét árnyék), azért jó pár klasszikussal ajándékozták meg a nagyközönséget (Ollókezű Edward, Ed Wood, Az Álmosvölgy legendája vagy a Halott menyasszony).

Harry Partridge éppen ezt a barátságot használja a lehető legszatirikusabb módon a Johnny Depp in Burtonland című másfél perces rövidfilmjében, ami – állítása szerint – hat nap alatt készült el, mindenféle előretervezettség és forgatókönyv nélkül. Johnny Depp figurája Burtonvilágba kerül, ahol a rendező maga a Bolond Kalapos, Csodaországa pedig a filmjeit jellemző egyedi stílusvilág elemeiből épül fel: csokoládéfolyó a Charlie és a csokigyárból, nagyra nőtt növények az Alice Csodaországbanból, borbélyüzlet a Sweeney Toddból, de még a Karácsonyi lidércnyomás kunkorodó hegyei és a Michael Keaton-nak állított Batman-emlékmű is része a történetnek.

A videó megköveteli a közönség nyitottságát, sem a rendezőt vagy a színészt, sem a közös filmjeiket nem rántja le az olcsó paródiák közé, csupán arra a közhelyre kontrázik rá, amivel a kritikusok nyitnak minden utóbbi Burton-Depp filmmel kapcsolatban.

Edgar Allan Poe vitathatatlanul a filmművészet egyik legfelkapottabb inspirátora, különösen, ha a horrorra és társműfajaira gondolunk. Pedig művei nagy része közel sem olyan alkalmas filmadaptációk alapanyagának, hiszen a filmek többségének a történet, a cselekvések sorozata a lényege, Poe írásai pedig legtöbbször a lelki folyamatok mélyére kívánnak hatolni, egy állapot feltérképezését célozzák (például A fekete macska, A kút és az inga vagy a mai animáció alapjául szolgáló Az áruló szív), tehát éppen magát az akciót csökkentik minimálisra, vagy vonják ki teljesen. A felszínen valóban úgy tűnik, hogy ezek a novellák remek felhasználási alapot jelentenek, de csak azért, mert a cselekménytelenséget ellensúlyozva Poe a fogalmazásmóddal képes az olvasó gondolatait rendkívüli módon beindítani. Precízen leírt rémlátomások ezek, melyekben a stabilitását vesztett szubjektum meglehetősen reálisan jelenik meg.

A filmtörténetben több száz Poe-adaptációt tartanak számon, de vajon hányat ismerünk közülük? A legközismertebb valószínűleg az 1968-as Különleges történetek című szkeccsfilm, ami három Poe-novellát visz filmre: Roger Vadim a Metzengersteint, Louis Malle a William Wilsont és Federico Fellini a Belzebubé a fejem-et (a filmben Tobby Dammit címen szerepel). Ez inkább rendezői, mintsem kiválósága miatt került a köztudatba, ám animációs terepen már 1953-ban készítettek egy minden ízében elismerésre méltó rövidfilmet.

Az 1953-ban készült The Tell-Tale Heart Poe 1843-as Az áruló szív című novelláján alapul. A rajzfilm főszereplőjét egy vizuális inger hajszolja őrületbe, egy öregember hályogos keselyűszeme. Ezt a tébolyba kergető undort és viszolygást csak az öreg meggyilkolásával tudja felszámolni hősünk, aki egyes szám első személyben narrálja is lelkiállapotát és belső vívódását. A narrátor James Mason, akit az Észak-északnyugatból, a Vaskeresztből vagy a Lolitából ismerünk. Az animációs film képi expresszivitása mellett a hanggal is ügyesen játszik: a kezdetben vizuális inger egyre fordul át akusztikusba (a szem látványából a szívdobogás képzelt hangjára), amivel a néző számára láthatatlan főhős irracionális megszállottsága még jobban felerősödik és egyben átvált bűntudatba.

The tell tale heart from Xuan Prada on Vimeo.

A The Tell-Tale Heart gyártója, az ’50-es években kibontakozó UPA, a Disneyvel szembeni rajzfilmesztétikájával határozta meg magát, ennek pedig legszebb példája és eredménye ez a rövidfilm: ez volt az első animációs film, ami X besorolást kapott, tehát kizárólag felnőttek számára volt ajánlott. 1953-ban legjobb animációs rövidfilm kategóriában Oscar-díjra is jelölték (a szobrot végül egy Disney-alkotás vitte haza). A filmamellett, hogy felettébb szöveghű, forgatókönyvírói néhány helyen eltértek az eredetitől, különösen a befejezésnél, amivel plusz csavart (és keretet) adtak a történetnek, de ez nem vált sem az alapsztori, sem az animáció mondanivalójának kárára.

Az írás eredetileg a Hetedik sor közepe című oldalon jelent meg.