A The Guardian-on jelent meg nemrég egy írás Hiromasa Yonebayashi rendezővel (aki a Ghibli Stúdió vezetését vette át Miyazaki Hayao távozása után) és Yoshiaki Nishimura producerrel, akik többek közt a Ghibli-filmek női hőseiről mesélnek, illetve arról, hogy miért dolgozik náluk kevesebb nő, mint férfi.
Yonebayashi már a kilencvenes évek vége óta dolgozik a stúdióban, az Arrietty – Elvitte a manó (The Secret World of Arrietty, 2010) című első önálló rendezésű filmje után ő lett a Ghibli legfiatalabb rendezője, tavaly pedig az Amikor Marnie ott volt című alkotásáért jelölték Oscar-díjra és még most is csak 43 éves.
Amikor Marnie ott volt (2014)
Yonebayashi arról beszél, hogy a Ghibli-filmek főszereplői döntően fiatal nők, akik sokszor androgün jellegzetességgel bírnak, erősek, de ugyanakkor érzékenyek, a legtöbben magányosak, vagy elvesztették szeretteiket. Majd ehhez a női főhős-témához hozzáteszi, hogy ő férfi, és ha neki egy férfi főszereplője lenne, akkor valószínűleg túl sok érzelmet tenne bele, ami pedig a történetvezetésben okozna nehézségeket. Ezzel megelőlegezi a riporter, Chris Michael kérdését, hogy fognak-e valaha női rendezőt alkalmazni a stúdióban? Nishimura szerint attól függ, hogy milyen filmhez keresnének rendezőt. Élőszereplős filmmel ellentétben az animációkban egyszerűsíteni kell a való világot. Szerinte a nők sokkal realistábbak és nagyszerűen képesek a mindennapos élet megszervezésére, ezzel szemben a férfiak sokkal idealisztikusabbak, a fantasy-knek pedig pont erre az idealista megközelítésre van szükségük és nem hiszi, hogy véletlen egybeesés lenne, hogy férfiakat választanak a Ghibli-filmek rendezésére.
Azért alkalmaznak néhány nőt a filmkészítés során az animátoroknál magasabb posztra, például a Macskák királysága című 2002-es Ghibli-film három forgatókönyvírójából kettő nő: Reiko Yoshida és Cindy Davis Hewitt, Hewitt egyébként a Porco Rosso – A mesterpilóta (1992), valamint a Könyvek hercege (1995) írásában is részt vett.
A fentiek ellenére a Ghibli szívesen adaptálja női írók regényeit: a Kiki, a boszorkányfutár (1989) Eiko Kadono japán gyerekkönyvíró, a Könyvek hercege (1995) és a Macskák királysága (2002) Aoi Hiiragi manga-alkotó, A vándorló palota (2004) Diana Wynne Jones angol ifjúsági szerző, a Földtenger varázslója (2006) Ursula K. Le Guin angol gyerekkönyv- és novellaíró, az Arrietty – Elvitte a manó (2010) Mary Norton angol gyerekkönyvszerző, az Amikor Marnie ott volt (2014) pedig Joan G. Robinson szintén angol gyerekkönyvíró munkája alapján készült.
Az egyik legrégebbi animátoruk, aki Miyazaki Hayao összes filmjén dolgozott egyébként éppen egy nő volt, Makiko Futaki, aki idén, 57 évesen hunyt el.
Ha valakit érdekel hogy folyik a munka a Ghiblinél, illetve hogy folyt, mikor Miyazaki Hayao a Szél támadot készítette, az nézze meg a The Kingdom of Dreams and Madness című kétórás dokumentumfilmet, melyben egész sok női rajzoló látható (bár a fenti állítások tükrében az is lehet, hogy csak a dokumentumfilm kedvéért).
A Francia Intézet idén is elhoz két blokkot a tizennyolcadszorra megrendezett Nagyon Rövid Filmek Fesztiváljáról, de a tavalyihoz képest most nem a Cirkó moziban, hanem a Francia Intézetben vetítik a versenyfilmeket, melyek 
Az animációs függetlenfilmek királyának, Bill Plympton 70 perces dokumentumfilm-paródiája, a Hitler's Folly a napokban online is elérhetővé vált. A Hitler's Folly azért nem szimpla áldokumentumfilm, mert nyíltan a 'mi lett volna, ha' kérdés mentén dolgozik és sokszor leplezetlenül abszurd feltételezéseket és következtetéseket ad arra vonatkozólag, hogy mi lett volna, ha Hitler művészi karrierje nem feneklik meg és sikeres animátor válik belőle, aki később még Disney-szintű kedves animációkat, vagy Tex Avery-féle burleszkfilmeket is létrehozott volna.
Plympton közel 70 perces filmjét nem szerették a kritikusok, például a túlságosan hosszú játékideje helyett lehetett volna egy tízperces rövidfilm is, mert nem feszegeti annyira a határokat, hogy jogos legyen egészestéssé nyújtani a témát. A 70 percben ráadásul nagyon kevés saját animációt találni, csak a szintén fiktív, négyórás Die Nibelungen című film főszereplőjét, egy animált kacsát. A rendezőt soha nem riasztották vissza a kellemetlen és polgárpukkasztó témák, illetve kifejezésmódok, ezt az ötletét hallva viszont az a hír járja, hogy több animátor is kiszállt a munkából, nyilván például amiatt, mert ez az animációs szakmára nézve nem túl hízelgő felvetés, de például a holokauszt-tagadó értelmezése is közrejátszhatott ebben. Plympton odáig ment a filmben, hogy a náci szót a NACI, vagyis