Embertársaink döntő többsége, magunkat sem leszámítva, képtelen összeegyeztetni saját egyszeriségének tudatát a sajogva lüktető ténnyel, hogy gondolatai, szóhasználata és ízlése különféle forrásokból hagyományozódott át rá – akár tudatában van ennek, akár nem. Kétszáz évente egyszer feltűnő zseniket leszámítva az emberlény úgynevezett eredetisége többnyire csak a másolat másolatának frappáns csomagolását takarja. A művészetben sincs ez másként: a legtöbb, magára valamit is adó alkotó azért teper, hogy ne legyen elsőre is egyértelmű, hogy ő is csak a Campbell-féle „a hős útja”, a Rómeó és Júlia, a Káin és Ábel-történet vagy valamely hasonló, kopástűrő őstoposz mintázatát követi. Ez a teperés is előrelöki a kultúrát, amennyiben új stílusokat és irányzatokat szül – van azonban egy másik megközelítési mód is, amely feltétlenül ritkább, ezért a maga módján talán érdekesebb.
Mert vannak olyanok is, akik úgy tesznek, mintha szokatlanul nyílt kártyákkal játszanának. Felteszik a kezüket, és úgy mondják, hogy mi aztán nem csinálunk semmi forradalmit, csak mutatós mintázatokba rendezzük a kirakós mindenki által jól ismert, mintegy készen kapott darabjait. Ahogyan főművében, a Cowboy Bebop című japán animációs tévéfilmsorozatban Vatanabe Sinicsiró rendező is teszi – látszólag, mert biztos, ami biztos, mindjárt az út legelején kiteszi a „vigyázat! csalok!” táblát.
