November 8. és 9. között tartották a 11. CEE Animációs Fórumot a csehországi Plzeňben, melyen három magyar projektet is díjaztak.

A CEE Animációs Fórum (korábban Visegrádi Animációs Fórum) a közép-kelet-európai animációs szakma legnagyobb megjelenési platformja, mely tíz éves fennállása alatt erős szakmai bázist épített ki. A kiválasztott projektek vezetői lehetőséget kapnak konzultálni a meghívott szakemberekkel, akik hasznos visszajelzésekkel és tanácsokkal látják el őket az előadásukkal, a forgatókönyvvel vagy a gyártási tervükkel kapcsolatban. A pitchfórum résztvevői koprodukciós partnert is kereshetnek a több száz meghívott animációs szakember között: producerek, fesztiváligazgatók, forgalmazók, befektetők, valamint televíziós műsorszolgáltatók és nemzeti filmalapok képviselői is jelen lesznek a Fórumon, akik azért jönnek, hogy eszmét cseréljenek az új művészeti irányvonalakról, látásmódokról és lehetőségekről, finanszírozási módszerekről és további fejlesztési stratégiákról.

A rövidfilmek közé 10, a diákfilmek közé 7, a tv-sorozatok és az egész estés filmek közé 5-5, a tv-speciálok közé pedig 1 projektet választottak. Az 5 beválogatott magyar terv közül kettő került a rövidfilmes versenybe, szintén kettő a diákfilmeknek szánt Rising Stars blokkba, és egy szerepelt az egész estés tervek között.

November 11-én 17 órakor a budapesti Puskin moziban vetítik Simone Massi az idei Velencei Filmfesztiválon Horizons Award-ra jelölt és Carlo Lizzani Awarddal díjazott Seholsincs ország (Invelle) című lenyűgöző animációját, mely három lány történetét meséli el 1918-ból, 1943-ból és 1978-ból.

Először 1918-at írunk. Zelinda egy parasztlány, akinek édesanyja már a mennyországban van, édesapja pedig a háborúban. Úgy él, mint egy felnőtt: ő gondozza a házat, a testvéreit, és ellátja az állatokat. Egy nap aztán Zelindának újra lesz anyja és apja is. A falusi vásáron a gyermek az apjába kapaszkodik, és tágra nyitja a szemét, hogy befogadja mindazt, ami megjelenik előtte, legyen az valóság, vagy képzelet. Zelinda mindezt már látta és van elképzelése arról, hogyan működik a világ.

Három alkotó kapta meg a Nemzet Művésze kitüntetést, köztük Sajdik Ferenc grafikus, a Pom Pom meséi, A nagy ho-ho-horgász és az Arany Pálma-díjas Moto Perpetuo rajzolója. 

Lantos István zongoraművész, orgonaművész, Sajdik Ferenc grafikus, karikaturista és Selmeczi György zeneszerző, zongoraművész vehette át idén a legrangosabb magyarországi művészeti elismerésnek számító Nemzet Művésze díjat a Magyar Művészeti Akadémia (MMA) székházában, a Pesti Vigadóban.

Csák János kulturális és innovációs miniszter elmondta, hogy a Nemzet Művésze testület, ez a hetven ember alkotásain, odaadásán, a tanítványok nevelésében megtestesíti mindazt, ami ideálisnak tekinthető. Hozzáfűzte, hogy három olyan, nagy művész veheti át az elismerést "aki nemcsak nekünk, magyaroknak, hanem az emberiségnek tud közölni valamit".

Vashegyi György, az MMA leköszönő elnöke felidézte: a Magyar Művészeti Akadémia tíz éve azért kezdeményezte az Országgyűlésben a díj megalapítását, hogy létrehozza a magyar művészet és kultúra legrangosabb társaságát kimagasló teljesítményt nyújtó művészei számára a színházművészet, az irodalom, a zeneművészet, a képzőművészet, a filmművészet, az építőművészet, a táncművészet, az iparművészet, a fotóművészet, a népművészet és a cirkuszművészet területén. Sajdik Ferencet grafikusi és karikaturista életműve elismeréseként választotta a nemzet művészének a díj bizottsága.

Pom Pom és Picur, jobbra Sajdik Ferenc (Fotó: MTI/Kovács Tamás)

Hat ország képviselői gyűltek össze szeptember elején Szerbiában, Novi Sadban, hogy konferencián, workshopokon, és informális találkozásokon járják körbe a kérdést: hogyan lehet képregénnyel társadalmi, sőt egyenesen nőjogi témákat bemutatni a Délkelet-Európában? Horvátország, Görögország, Montenegró, Szerbia, Szlovénia és Magyarország képregényes szakemberei és alkotói egyetértettek abban, hogy társadalmaikban bőven van mit kibeszélni és kirajzolni, megbeszélni és megmutatni: családon belüli erőszak, üvegplafon, kettős mérce az elvárásokban. A konferencia, valamint az egész, két éves WOMCOM programsorozat nem sajnálkozik és nem esik kétségbe, helyette az együttműködésre, közös pontokra, közös utakra fókuszál. 

Panelbeszélgetések keretében megismerkedtünk egymás képregényfesztiváljaival (én a Budapesti Nemzetközi Képregényfesztiválról valamint az Ukmukfukk Zinefesztről tartottam rövid bemutatót), egy kiállítással és kötetbemutatóval debütált a frissen alakult szerb alkotócsoport, a Stripotetke (“Képregénynagynéni”), melynek célja képregényes történetekkel megmutatni a ma szerbiában és az Európai Unió országaiban élő szerb nők helyzetét, hétköznapjait, tapasztalatait. Szó esett még a volt Jugoszlávia női képregényalkotóiról és egészen praktikus tippeket tudhattunk meg a franciaországi képregényes karriert is építő alkotóktól. 

A magyar delegáció: Benczédi Anna, Gregor Lilla, Marjai Petra, Szép Eszter, Lamm Lenke,
Érsek Laura, Ladjánszki Márta, Hegedűs Márton

Idén ismét kritikaíró workshopot tartottunk a Primanimával együttműködésben. A workshopot a korábbi évekhez hasonlóan Kránicz Bence, a Prizma és a 24.hu filmkritikusa, a Filmvilág képregényrovatának szerkesztője, az ELTE Filmtudomány Tanszékének óraadója vezette. Az első adag kritikát itt lehet olvasni, a második etapot itt, az utolsó írásokat pedig alább. Mindkét kritika a Sziluettek versenyprogram Nem a lidérc...? blokkjából 

Márta Borbála: Álmodozás a világ közönyéről

Ivana Bosnjak Volda, Thomas Johnson Volda: Remember How I Used to Ride a White Horse 

Egy pincérnő kávét szolgál fel. Egy férfi a kávéház recsegő hangjait veszi fel és hallgatja vissza. Egy álombeli lovas fekete lovon vágtat az erdőben, majd farönköket hasogat a végtelenségig. A cukor mint a rideg közöny szimbóluma pereg kupacokba. A világ minduntalan kibillen nyugalmából, álombeli jelenetek váltják fel az üres valóság fakó képeit. 

Az Emlékezz, hogyan lovagoltam egy fehér lovon (Remember How I Used to Ride a White Horse ) című horvát bábfilm szürrealisztikus és álomszerű képei között könnyű elveszni, sustorgó hangjai feszültséggel töltik meg a történetet. Hangulata melankolikus és sötét, mint egy fáradt elme zavarodott gondolatvihara. Fehér kietlenség és kongó üresség érzése jellemzi a filmet. 

Ivana Bosnjak Volda, Thomas Johnson Volda: Remember How I Used to Ride a White Horse 

Idén ismét kritikaíró workshopot tartottunk a Primanimával együttműködésben. A workshopot a korábbi évekhez hasonlóan Kránicz Bence, a Prizma és a 24.hu filmkritikusa, a Filmvilág képregényrovatának szerkesztője, az ELTE Filmtudomány Tanszékének óraadója vezette. Az első adag kritikát itt lehet olvasni, a második etapban pedig a Sziluettek versenyprogram két blokkjának valamelyik filmjéről írtak a résztvevők hosszabban.

Albert Eszter: A magány körvonalai

Nienke Deutz: The Miracle

Történetünk a Mirákulum Hotelben játszódik, mely tengernyi pihenési lehetőséggel kecsegteti látogatóit. Egy középkorú hölgy, Irma itt tölti a vakációját, ám hamar kiderül, hogy a létesítmény inkább családoknak kínál programokat. Irmának szembe kell néznie a magánnyal, és hamar egyértelművé válnak elnyomott érzelmei a gyermekvállalást és kötődést illetően.

A történetet Irma szemszöge határozza meg, az ő perspektíváján keresztül szemléljük a hotel történéseit, és könnyen az lehet az érzésünk, mintha minden a babát váró nők, a párok és gyerekek körül forogna. Irma elfojtott szorongásai apró, de erőteljes utalásokban jelennek meg, melyeket az animáció technikája egyértelműsít. A rajz és stop-motion ötvözete a lelki és a materiális világ kettősségét mutatja be, szellemesen utalgat egymásra a két- és háromdimenziós forma.

Nienke Deutz: The Miracle