„Ezen a baromságon senki sem fog nevetni” – Edward Selzer, a Warner Bros. rajzfilmes részlegére kinevezett, híresen humortalan producer állítólag így reagált arra a hétperces rajzfilm-remekre, melynek Oscar-díját később a legnagyobb természetességgel vette át. A For Scent-imental Reasons (1949) egyike – és alighanem a csúcsteljesítménye – annak a rajzfilmcsokornak, melynek főhőse, Pepé Le Pew négy évvel korábban (azaz éppen idén 80 esztendeje) debütált a Looney Tunes csapatában.
Michael Maltese forgatókönyvíró eredetileg képregényben dolgozta ki az ötletet, amelyből Chuck Jones az Odor Able-Kittyt (1945) rendezte: egy folyton megalázott kandúr úgy leckézteti meg a környezetét, hogy magát bűzösborznak álcázza, s mindenkit elriaszt a hagymából és sajtból kikevert „illatával” – csakhogy szemet vet rá egy lerázhatatlan valódi borz, aki éppúgy nem hajlandó észrevenni azt, hogy imádottja hímnemű, mint azt, hogy a közeledése – enyhén szólva – nemkívánatos. Az Odor Able-Kittyben a szerelmes borz megjelenítése még csak megelőlegezi, milyen lesz a kiforrott Pepé Le Pew, ahogy alkalmi jellegűnek bizonyult a slusszpoén is, miszerint Pepének felesége és két kis borzkölyke is van.
For Scent-imental Reasons
A figurát továbbfejlesztő folytatásban, a Scent-imental Over You-ban (1947) szintén rendhagyó, hogy kiskutya-hölgy ölt borzmaskarát. De ezeket leszámítva, az első két Pepé-rajzfilmben már körvonalazódik az a történetséma, amely elmaradhatatlan szervezőeleme a további epizódoknak. Ahogy maradandóvá vált az is, hogy Pepé Charles Boyer paródiájának tekinthető az Algírban (a Pepé le Moko amerikai változatában) játszott szerepe nyomán – a rajzfilmfigurát megszólaltató Mel Blanc Boyer hanghordozását, beszédstílusát vette alapul (ez a hatáskapcsolat direkten megidéződik a The Cat’s Bah című 1954-es epizódban). A francia–angol keveréknyelv, amely Pepé megszólalásaiban és feliratokban egyaránt tetten érhető, ugyancsak a széria humorforrásának egyik nélkülözhetetlen eleme.
A For Scent-imental Reasonstól kezdve állandó történetséma szerint főhősünk a szó szoros értelmében üldözi a szerelmével a macskalányt, akit borzhölgynek hisz, mit sem sejtve arról, hogy fekete bundájára csupán véletlenül – ritkábban akaratlagosan – került fehér festékcsík. A kéretlen közeledés ezen újrajátszott sémája az eltelt évtizedek során sokat vesztett szalonképességéből, legalábbis az utókor a „szexuális zaklatót” is felfedezni véli Pepé alakjában. Ha az ilyen módfelett rosszhiszemű olvasatokat félretesszük, akkor sem feltétlenül taksálják a Pepé-szériát a legmagasabbra (amit az is jelez, hogy érdekes módon egyetlen epizód, még a For Scent-imental Reasons sem került be a Jerry Beck által szerkesztett The 100 Greatest Looney Tunes Cartoons című 2020-as kötetbe), s ebben talán az önismétlő jelleg felrovását is tetten lehet érni.
Scent-imental Over You
Leonard Maltin például az utóbbit emelte ki a sorozat gyenge pontjaként; amerikai rajzfilmtörténeti munkája, az Azok a csodálatos egerek… szerint „[e]zek a rajzfilmek, ha másra nem is voltak jók, legalább bőséges alkalmat adtak Mel Blancnak gall dialektusa megcsillogtatására, valamint Jones rajzolóinak arra, hogy teletömjék a vásznat díszes francia bútorokkal.” (Balkay Fruzsina fordítása.) Úgy vélem, a Pepé-rajzfilmek ennél azért többet tettek lehetővé, és az állandó történetminta – melynek vélt-valós „problematikussága” nem képezi jelen fejtegetés tárgyát – ismétlődő motívumainak mélyebb jelentéseit határozottan érdemes szemügyre venni. Különösen, ha a Chuck Jones-életmű egyik vezérmotívumát, a meghiúsulás és a hiábavalóság megtapasztalásának komédiába fordítását az amerikai rajzfilm egyik nagy vívmánya, a hajszasorozatok szemszögéből nézzük meg. Írásom a Jones által 1945 és 1962 között rendezett 14 epizódot veszi alapul.
A Pepé Le Pew-rajzfilmek kétségkívül illenek a hajszasorozatok közé, de több értelemben is felülírják annak szabványait. Teszik ezt rögtön azzal, hogy az üldözés motivációja nem ártó szándék, nem ellenségeskedés vezérli azt, éppen ellenkezőleg: a szerelem indítja be, az üldöző pozitív érzelmeket táplál az üldözött iránt. Persze, minthogy a vonzalom – finoman szólva – nem kölcsönös, a menekülés révén érvényesül a hajsza megszokott logikája is. Az üldözések koreográfiájában visszatérő elem a mozgástípusok kontrasztja: Pepé kecses szökellő mozgása (amely a szerelem mint a „föld fölötti lebegés” giccsképzetének ironikus megjelenítéseként is felfogható) mosolyogtató ellentétbe kerül az üldözött macskalány kapkodó, nyugtalan, lázas menekülési igyekezetével (ez különösen míves a For Scent-imental Reasonsban).
Touché and Go
Pepé laza stílusát jól jellemzi, hogy kitérőket is megengedhet magának, szüneteket is beiktat a hajszába: a Touché and Goban (1957) mintegy fél percre leheveredik, miközben a nézők felé kiszólva elcsacsog magában. Ugyancsak állandó elem, hogy a dinamikai különbség ellenére Pepé mindig utoléri imádottját, sőt nem egyszerűen utoléri, hanem ott terem, ahol éppen kifújná magát a borzbundás cicahölgy – például lakatlan szigeten (Touché and Go), erődítmény oromzatán (Little Beau Pepé, 1952) vagy akár egy félreeső utcasarkon (Scent-imental Romeo, 1951). Ez a geg Tex Avery burleszkrajzfilmes klasszikusára, a Dumb Houndedra (1943) vezethető vissza, persze Jones egészen más összefüggésekben gondolja újra ezt a tréfát.
A hajszák ugyanakkor változatosak is, és ezért a cserélődő elemek szavatolnak. Mindenekelőtt a helyszínek sokfélék. Olykor belső terekben történik az üldözés, például illatszerbolt enteriőrjeiben (For Scent-imental Reasons), óceánjáró kabinjaiban (Who Scent You?, 1960), múzeumi termekben (Louvre Come Back to Me!, 1962). Feltűnő a földrajzi változatosság, még ha francia referenciák köré is összpontosulnak az epizódok: láthatunk vidéki kistelepülést (Heaven Scent, 1956), hegyvidéki közeget (A Scent of the Matterhorn, 1961), sivatagot (Little Beau Pepé), vagy éppen tengerpartot, sőt tengermélyi miliőt (Touché and Go). Bizonyos helyszínek a hagyományosabb hajszasorozatok mozgalmas és nagyszabású üldözéseinek megidézését is motiválták: a Two Scent’s Worth (1955) hegyvidéki hajszájában Pepének akrobatikus képességeit is latba kell vetnie, s az alkotók a gravitációt hatályon kívül helyező – jellegzetes burleszkrajzfilmes – gegekkel is bőkezűen élnek az epizódban.
Louvre Come Back to Me!
Mindezek a lelemények azért olyan érdekesek, mert szerelmi bonyodalmakba ágyazzák a hajsza motívumait – így voltaképpen a hajszaburleszk romantikus revízióját kapjuk meg, ha úgy tetszik: a „romantikus hajszaburleszket”. Ebben az értelemben az üldözésdinamika a vonzások és taszítások, a közeledések és elutasítások dinamikájaként is felfogható – a tértagolásban éppúgy, mint a szereplők viselkedésében és testnyelvében. S minthogy az üldözés alapja mindig egy félreértés, a „félreértések vígjátékával” kombinálódik a hajszaszituáció – ez pedig elválaszthatatlan a sorozat szerelemkoncepciójától.
A Pepé-rajzfilmek a „szerelem mint illúzió” elképzelésére épülnek: a szerelmes fél nemcsak azt nem veszi észre a másikban, ami megtévesztő (például a festett fehér csíkot), de egy idő után bármit belevetít, amit csak akar. Nem a valóságot kergeti, hanem egy vágyképet, ezért is csúszik ki mindig a keze közül az imádott lány (lény) – a komplett narratíva szintjén éppúgy (a többnyire nyitott befejezéseknek köszönhetően), mint abban a visszatérő gegben, amely a „kicsúszást” szó szerint érti, összhangban azzal, hogy a burleszkrajzfilm szereti a képletes kifejezéseket szó szerint értelmezni vizuálisan. Mert amikor Pepé Penelope cicát ölelgeti (a macskahölgy ezen a néven vonult be a rajzfilmfigurák panteonjába), s a leányzó kicsusszan a kezei közül, a borzlegény még másodpercekig az ürességet csókolgatja, a semmit dédelgeti.
Little Beau Pepé
Pazar komédia mindez egyfelől, másfelől keserű – de legalábbis keserédes – változat ez a szerelemre, hiszen akit/amit Pepe kerget, az valójában csupán egy álruha, egy álca, ami ilyen-olyan okból került imádata tárgyára. Ezt nyomatékosítja az egész sorozaton végigvonuló motívum-együttes: a jelmezviselés, az álruhák felöltése – ezáltal a szerelem mint illúzió elképzelése kiegészül „a szerelem mint álarcosbál” lehetséges értelmezésével is. A macskahölgyet képzelt borzleányzóvá maszkírozó fehér festékes incidensek mellett leginkább Pepé jelmezöltései említhetők: a Wild Over You (1953) világkiállításon és viaszmúzeumban, a Past Perfumance (1955) filmstúdióban zajló üldözése valóságos tárháza a beöltözéseknek, álcázásoknak és jelmezeknek. A Scentimental Romeóban Pepé az állatkertben lehúzható festett hátterek segítségével rendez be „luxuslakást” a romantikus vacsorához. Bizonyos epizódok slusszpoénként élnek az álcamotívummal: a Scent-imental Over Youban Pepé a bundájából kivetkőzve kutyaként tűnik fel (és az is csak álca!), a Past Perfumance-ban pedig ő maga festi feketére a bundája fehér csíkját, hogy „fekete macskaként” újra „szerelme” nyomába eredhessen…
Ezek a motívumok is afelé mutatnak, hogy a rajzfilm epizódjait nem igazán lehetne lekerekíteni, amit a nyitott befejezések is igazolnak. Előfordul, hogy ideiglenes szünettel zár az epizód, az üldözés egy következő fázisának vagy egy újabb hajszának az előkészítésével: Pepé folytatja az üldözést, de már képen kívül, mint az alagútban (Heaven Scent), a jégbarlangban (The Scent of Matterhorn) vagy álöltözetben (Past Perfumance). Az üldözés lehet lezárhatatlan, ha a szó szoros értelmében körbe forog, mint a Touché and Go lakatlan szigetén. A Two Scents Worth ejtőernyős jelenetében, a Wild Over You léghajójában, a Who Scent You mentőcsónakjában, netán a Louvre… szellőzőrendszerében afféle patthelyzettel ér véget az epizód. A szerepcsere is a nyitott befejezést segítheti, amikor az üldöző üldözötté válik: a For Scent-imental Reasons és a Little Beau Pepé végkifejletében hősünk megtapasztalhatja, milyen az – képletesen szólva –, ha a hóhért akasztják.
Past Perfumance
Akárcsak Jones másik emblematikus rajzfilmfigurája, a Prérifarkas, Pepé is a frusztrációk komédiájának antihőse. Ám a Gyalogkakukk csapdába ejtésének sziszifuszi küldetésével birkózó Prérifarkassal ellentétben Pepé Le Pew-t valahogy kevéssé érinti meg az elkeseredés szele, nem roncsolja a megaláztatás tapasztalata. Kikosarazás, elutasítás, menekülés nem szegi kedvét – mondhatni, hogy ő az örök optimista vagy a valósággal szembenézni nem tudó idealista figuratípusa a jonesi karakterkompániában. Aki a frusztráló alaphelyzetet, úgy tűnik, sohasem éli meg frusztrációként, s mindig képes elhitetni magával, hogy mindez része a szerelmi rituálénak – mindig van egy bonmot, ami kisegíti, ami vigasztalja. Számára a vágyakozás maga fontosabb, mint a beteljesedés. Ezt talán lehet kissé mazochisztikus karaktervonásként is tételezni, de miért ne tekintsük inkább valamiféle életöröm és életigenlés különös megnyilvánulásának? Pepé Le Pew kalandjait elnézegetve, a közönség immár 80 éve részesülhet ilyesféle fanyar örömökben.
Varga Zoltán
