Radikális gondolatkísérlet anyagi magvalósítása az Attitűd, mely okosan használja a stop motion technikát, miközben egzisztenciális kérdéseket feszeget.

Idilli kertes házzal indul az Attitűd című stop motion animációs film. A néző hozzáállása ide vagy oda, az idill szó szerint kettészakad, ahogy a nézői pozíció hátrébb kerül, és kiderül, hogy mindez csak festmény volt egy szűk lakás falán. A zárt világban pedig a fali dísz szétesése a legkisebb gond, látszólag minden a semmibe vész.

Pataki Szandra és Kemény Zsuzsanna filmjének főszereplője egy név és arc nélküli egyén, a nagybetűs ÉN, akinek helyzetébe mindenki (főleg nagyvárosi fiatal) beleképzelheti magát. A hős élete, pontosabban környezete a szétesés jeleit mutatja, ahogy a virágok a vázában, a kabát ujja, de lassan minden más is saját árnyékává, áttetsző, anyagtalan tárggyá válik. Minden művészet közül a film tudja leginkább hatásosan láttatni az elmúlást, hiszen az idő függvényében mutatja először a létezés fázisát, majd annak hiányát. A stop motion technika pedig ezt fokozza azzal, hogy minden, amit látunk, valódi anyag, minden képkocka az egyszer létezett valóságot tükrözi.

Pataki Szandra, Kemény Zsuzsanna: Attitűd

A fokozott anyagszerűség miatt lesz az Attitűd hőse rendkívül kiszolgáltatott, ahogy lassan köddé válik a környezete. Vajon az ember lényege megmaradhat, ha minden elvész, ami körül veszi? Nem tűnik-e el önmaga is, ha nem marad semmi, amihez viszonyítva létezhetne? Saját identitásunkat meghatározó tárgyakkal vesszük körbe magunkat, amik miattunk fontosak. Hozzánk viszonyítva lesz értéke a szobában helyet foglaló asztalnak és széknek, de ugyanezek miatt érezhető a saját létezésünk. Létezik-e a semmiben lebegő Én? Ezzel a gondolattal a két alkotó is eljátszik, ahogy valódi egzisztenciális határhelyzetbe sodorja a hőst, de végül elutasítja a kudarcot.

Az elmúlás szelével a hős megfordítja a folyamatot, önmaga viszonyában teremti újjá mindazt, ami valaha körülötte volt. Kísértetiesen hasonló a művelet René Descartes ismert gondolatkísérletéhez, ahol a filozófus mindenben elkezd kételkedni, ami körülötte létezik. Egy bizonyos idő és az érzékek kellő mélységű megfigyelése után már a padlóban sem bízhat, a korábbi tapasztalat nem elég bizonyíték, hogy az elbírja őt, és nem szakad le a végtelen semmibe. Egyértelmű, hogy a gondolatkísérletben utoljára saját magát kell megkérdőjeleznie. Descartes válasza viszont egyenes: a kételkedés az, ami bizonyítja, hogy az Én létezik. Az Én (és Isten) a bizonyítéka, hogy minden más is valós, ami körülöttem van.

Az Attitűd hőse hasonlóan alkalmazkodik a descartes-i szürreális helyzethez, ahogy az oktalan dekonstrukciót teremtéssé formálja. Nincs szükség mindent újraalkotni, a fény és árnyék után az óra az első és a legfontosabb, az anyag és az idő az alapfeltétele minden másnak is. A végeredmény azonban már messze nem hasonlít a kezdeti állapothoz. A hős csak az áttetsző hálószerű alakokat látja. Ami lebontható volt egyszer, az már másodszorra nem lesz ugyanolyan sziklaszilárd. Láthat-e ugyanúgy az egyén, miután már egyszer felnyitották a szemét? Az Attitűd keserédesen melankolikus válasza, hogy nem. A karteziánus kísérlet vége más a 21. században, mint a 17-ben volt. A kérdés megválaszolása a nézőre hárul: miért képtelen visszaállítani az eredeti állapotot a hős, ha már birtokában van a nemlét tapasztalatának?

Az Én kezében lévő hatalom talán kevés uralni a mindenséget, még ha az egyetlen szobára is koncentrálódik. Más lehetőség azonban nincs, segítségül már nem hívható az Isten, a pulóverét arcára húzó személy teljesen egyedül van. Végül társa csak a múló idő lesz, ami veszélyezteti őt, de végtére is, azt is ő teremtette. Újra.

Nagy Tibor