Legyünk nők vagy férfiak, fiatalok vagy idősek, éljünk épp Magyarország keleti vagy nyugati felén, netalán a világ déli vagy északi pólusán, legyünk "a határtól délre, a naptól nyugatra" – ahogy Murakami Haruki mondaná –, egy dolog már biztosan összeköt bennünket azon kívül, hogy mindannyian emberek vagyunk: az alvás.

Azzal ugyan mindannyian tisztában vagyunk, hogy mennyi alvásra van szükségünk egy nap, hogy egy év alatt megközelítőleg összesen 4 hónapot töltünk alvással és hogy valójában az életünk javarészét nem éberen töltjük. Azon viszont gondolkodtunk-e már vajon, hogy mégis hogyan alszunk, miként és legfőképp milyen emlékeink fűződnek hozzájuk, amelyekkel aztán képesek vagyunk kapcsolódni másokhoz?

Nos, ezt a hiánypótló kérdést válaszolja meg Ászity Boglárka Alvások címet viselő 2019-es MOME animáció mesterszakos diplomafilmje, aminek története alapvetően egy nagyon szép és stabil keretbe van ágyazva, és aminek végpontjait a nagymamával kapcsolatos emlékek adják. Majd ebben a puha és biztonságos keretben kapnak helyet a páratlan érzékleteséggel bemutatott emlékek, melyeket a család többi tagjáról őriz az alkotó.

Képi világa teljes összhangban van a mondandójával, részint puha színeinek és a fények páratlan kezelésének köszönhetően. Ennek a hangulatnak aztán a hosszan kitartott képek olyannyira részeivé válnak, hogy az erdőben alvó nőalak alvás közbeni lélegzetvételét pontosan olyan lélegzetvisszafojtva figyeljük a képernyő előtt, akárcsak a valóságban tennénk.

Pusztán az alváson, az alvási szokásainkon kívül azonban jóval többet mutat meg nekünk: egy meghitt, közvetlen visszaemlékezést is, gyerekkori emlékekkel sűrűn tűzdelve és javarészt azokból inspirálódva. Akik az alkotóval egykorúak vagy néhány évvel idősebbek, netalán a ’90-es években voltak gyerekek és fiatalok, könnyen észrevehetik azokat a gyerekkorból hozott kincseket, amiket felnőttként olyan jó viszontlátni. Hogy csak néhányat említsek: az első képkockákon megjelenő felültöltős Hajdu centrifuga, az éjjeli szekrény alatt kallódó Moncsicsi, a rogyásig pötyögtetett Tetris, a Trabantban alvás mámorító élménye vagy épp mindannyiunk piros pöttyös bögréje, amiből olyan jó volt kortyolni az elalvási előtti kakaót.

Boglárka animációja ezzel párhuzamosan egy olyan világba kalauzol bennünket, aminek értékrendje merőben más, mint a jelené, és amelyet a fiatalabb generációk vélhetően már nem tapasztalhatnak meg – talán ezért is olyan erős a nagymamai keret. Cserébe 7 percnyi személyes aha-élménnyel ajándékoz meg bennünket, ahogy a legkevésbé sem sztereotip, alváshoz kapcsolódó emlékekkel párhuzamosan mi magunk is kezdjük előkeresni ezeket az emlékeket, a múltunkhoz, a jelenünkhöz és a családunkhoz való kapcsolódási pontokat.

Kivételesnek találom, hogy a képi és szövegbeli mondanivaló és ezek keresztmetszete végül zenébe torkollik. Egészen addig csak az éjszakához, az alváshoz fűződő hangokat, halk és érzékeny neszeket halljuk, mígnem a zenei harmónia, egy tökéletesen megkomponált változata részévé válik az érzékeinkkel való indirekt játéknak. Hangulatba és nosztalgiába hoz, majd egyedül hagy minket a saját emlékeinkkel, és a szinte érezhető Nap semmihez sem fogható illatával.

Ahogy már az elején említettem, hogy minket, mindannyiunkat képes összekötni az alvás, vélhetően pontosan ilyen könnyedséggel tudunk majd mindannyian kapcsolódni ehhez az alkotáshoz is.

Szabó Hajnalka