2017-ben, a Primanimán figyeltünk fel Richolm Orsolyára, aki nem a MOME-ról, a METU-ról, vagy más hazai animációs suliból nevezett rövidfilmmel, hanem a Színház- és Filmművészeti Egyetemről. Ráadásul nem is rendezői, hanem dramaturg szakról (ahol olyan kisfilmek forgatókönyvét írta, mint Nagy Lili Élesztő, Szeleczki Rozália Csodapunci, vagy Gyimesi Anna A vége című alkotásai), úgyhogy egyből felkeltette az érdeklődésünket, hogy vajon milyen animációval fogunk találkozni. Nem is csalódtunk, egy ízig-vérig nyers, szabad és játékos animációt láthattunk, ami a trilógiává bővülésével kísérletező irányba is ment, miközben megmaradt nagyon személyesnek.
A Mindenki szerint R kicsit fura, az Akartam csinálni egy filmet a fájdalomról és az R nem akart 25 éves lenni alig kétperces animációk, amik a rendező szorongásaiba engednek bepillantani nagyon intim módon, Orsi saját narrációjával: amikor megvallja a tanárának, hogy szerelmes belé, milyen meggondolatlanságokat csinált, amikor kiderült, hogy élete szerelmének barátnője lett, vagy hogy milyen illúziók dőlnek romba, amikor az ember öregszik. A kisfilmek nemrég kerültek fel a netre, úgyhogy rögtön meg is kérdeztük Orsit ezeknek a minianimációknak az elkészültéről, és többek közt kiderült, hogy egy laptop képernyőjét használta átvilágító asztalnak, az aktfotókat az őszinteség egyik formájának tartja, Taika Waititi is inspiráció számára, és nem utolsó sorban az a szuper dolog, hogy az SZFE-n kötelező a Primanimára járni és animációkat nézni.
Richolm Orsolya
Mit kell tudni rólad?
Óbudán születtem ’93-ban, és tizenkilenc éves koromig egy lakótelepi ház 8. emeletén éltem. Apámnak az volt a világnézete, hogy minden érték, ami nem normális. Ennek jegyében nőttem fel, és bár három éve a mennyországból figyel engem, még mindig így élem az életemet, és ezt köszönöm neki. Sok nehézséggel és olykor fájdalommal párosul ez az életvitel, de mindig örömmel tölt el, ha belefoghatok valamibe, ami új és idegen. Lemondtam emiatt sok olyan dologról, ami jelenleg a kortársaimnak érték, de az őszinteség korlátlan szabadságát kaptam helyette.
Azt tudom rólad, hogy magyar szakos voltál. Hogyan jött utána az SZFE dramaturg képzése?
Úgy mentem tizenkilenc évesen a magyar szakra, hogy ezekben az években fogom megírni életem szépirodalmi regényeit és a költészetem ki fog virágzani, majd hamar szembesültem vele, hogy itt nem művészképzés folyik, hanem szakirodalmak felhasználása és kutatása. Az első években még éretlen voltam ahhoz, hogy komolyan vegyem ezt a szakot és huszonévesen az ember amúgy is még keresi önmagát. Az akkori barátom nem bírta nézni a nyűglődésemet, és az ő unszolására adtam be a jelentkezésemet az Színház- és Filmművészeti Egyetemre. Elsősorban az fogott meg, hogy az oktatás nagy részében forgatókönyvírással foglalkozunk, így lehetőségem nyílt kombinálni két dolgot, amit szeretek: az írást és a történetalkotást. Most már öt éve, hogy párhuzamosan csinálom a két képzést (a PTE bölcsészkarán csúsztam, illetve halasztottam), így az a vicces helyzet jött létre, hogy idén két egyetemen is végezni fogok.
És mindezek után hogy jött az animáció?
Nálunk az SZFE-n a hangmester szakosoknak minden évben kötelező kinéznie a Primanima fesztiválra, mert a szakvezetők, Balázs Gábor és Zányi Tamás, benne vannak a legjobb hangnak járó díj zsűrijében, és az osztályuknak ez ilyen szakmai dolognak számít. 2016-ban kilátogattam velük és pár blokkot megnéztem. Összességében az volt a benyomásom, hogy a filmek egy hangsúlyos hányada szépen, igényesen van kivitelezve, de mindemellett a történet bennük nem kap olyan mértékű hangsúlyt, mint a látvány. Jellemző volt ezekre a filmekre, hogy az alkotók a szimbólumok használatával szerették volna pótolni a film történetét, de ez gyakran a visszájára sül el, és nem építette, hanem elvett az élvezeti értékéből. Ezt a kritikus hozzáállásomat lehet az is erősíti, hogy filmdramaturgnak tanulok és kifejezetten rossz szájízzel párosul, ha pont a forgatókönyv hiányosságai miatt nem működik valami, amikor minden eszköze meglenne hozzá, hogy letépje az arcomat. Hozzá kell tennem, szerencsére rengeteg zseniális animációs film is születik, amelyek kiváló dramaturgiával rendelkeznek. Szóval a 2016-os Primanima estéjén írtam sms-t Balázs Gábornak, hogy én csak azért is fogok készíteni egy animációs filmet, aminek lesz története. Nem telt el sok idő, és már mentek a telefonhívások, hogy kinek van szabadideje erre. Hála az égnek mindenki lelkes volt, Bedécs Lolát és Szalay Bencét ezúton is puszilom még egyszer.
Richolm Orsolya: R nem akart 25 éves lenni
Volt bármi animációs előképzettséged vagy ismereted?
Nem tudok rajzolni és óvodában is kiközösített a menő lány, mert a színezőjében kimentem a vonalon. Általános iskolában kezdtem képregény figurákat, amorf embereket, állatokat pingálni, majd később ezt fejlesztettem tovább hobbi szinten, de hivatalosan nem képeztem magam. Az SZFE első évében találtam rá a rotoszkóp technikára és azonnal beleszerelmesedtem. A laptopomat használtam átvilágítóasztalnak és rakosgattam az albérletem falára a Sas kontra cápa (Taika Waititi első egész estés filmje 2007-ből) szereplőinek rajzait. Azt hiszem, akkor találtam rá igazán a grafikai stílusomra – ha egyáltalán van ilyenem.
Hogy készültek az animációs kisfilmjeid?
Nálunk az SZFE-n nincs animációs képzés, így az évfolyamról szinte senki nem értett hozzá. Én sem. Amikor 2017-ben összeállt a csapat, józan paraszti ésszel kilogikáztuk, mégis hogyan kellene ezt kiviteleznünk. Valószínűleg a lehető legbonyolultabb módon haladtunk a dolgokkal, de pont ettől volt fun a felfedezés. Miután felvettük az élőszereplős anyagot, órákat vett el az életemből, míg egyszerű videónéző programban a „space, printscreen, Paintbe berakni, lementeni, vissza, space” metódust jelenetenként 60-70 vagy akár 100-nál is több kockán át csináltam. Az időigényes előmunka után a laptopra rádőlve pauszpapírra egyenként rajzolgattam át a kockákat grafitceruzával. Mivel a munka ezen részét egyedül végeztem, azért, hogy időben befejezzem, reggel 8-tól hajnali 2-ig ültem a munka felett, és az asztal körül gyűlő Club-Mate kólás üvegek száma egyenes arányban nőtt az idegállapotom romlásával.
Az első animációs filmnél (Mindenki szerint R egy kicsit fura) nem számoltunk azzal, hogy a laptopra rakott pauszpapír mérete nem fog beférni a szkennerünkbe, így mindegyiket meg kellett vágni, majd úgy bevinni a gépbe, aztán Photoshopban megigazgatni, amit ezúton is köszönök édesanyámnak, Hermann Adélnak. Ezek után kezdődhetett a vágás, amire először szintúgy alkalmatlan programot használtunk, de a második filmnél (Akartam csinálni egy filmet a fájdalomról) a MOME animáció szakán végzett Börönte Tamás megmutatta a TVPaint varázslatos világát és jócskán megkönnyítette az életemet. Illetve két kattintással arra is rávilágított, hogyan kell szétkockázni egy felvételt. Végezetül a stábom keménymagja, Csizmadia Botond és Necz Balázs a hangot, Balogh Péter pedig a zenét készítette hozzá, illetve Kiss Viki is segített vágni az első filmben.
Miért döntöttél úgy, hogy animációs filmben dolgozod fel a szorongásaid és élményeid? Az SZFE tanulójaként nem lett volna kézenfekvőbb élőszereplősben?
Igazság szerint sosem voltam annyira az élőszereplős filmek rajongója. Vannak művek, amiket nagyra tartok és újra meg újra megnézek, de nehezen veszem rá magam, hogy rövid időn belül több nagyjátékfilmet befogadjak. Persze ez ironikusnak hathat, lévén hogy filmdramaturgként fogok végezni, de azt a tudást, amit itt kaptam, a későbbiekben lehet, inkább animációs berkekben kamatoztatnám. Ez az egyik oka annak, hogy a rövidfilmjeim nem élőszereplősek, illetve a már említett ominózus 2016-os Primanimás látogatásom adott inspirációt. Az analóg technika megszállottja vagyok, és kifejezetten jó érzés papírra, ceruzával alkotni. Plusz az animáció olyan eszközöket ad, amelyekkel sokkal jobban lehet érzelmeket, belső gondolatokat megmutatni. És nem utolsó sorban, aki már volt forgatáson, tudja: nincs stresszesebb megszervezni és végigcsinálni egy ilyen procedúrát.
Richolm Orsolya: Akartam csinálni egy filmet a fájdalomról
A kisfilmek nagyon személyesek és intimek, különösen az utolsó darab, ahol még meztelen fotókat is látunk rólad, miközben egy introvertált lány képe rajzolódik ki a történetekből. Ezeket a kisfilmeket önismereti, netán terápiás céllal készítetted?
Már hatéves korom óta valami nem stimmel. Nehezen kötődőm, vagy inkább úgy fogalmaznék, felszínes kapcsolatokat könnyen létrehozok, de problémáim vannak a mély baráti kapcsolatok kialakításában. Talán ez az oka annak, hogy a munkáim túlnyomó része saját magam analizálása. Annyi kérdés és csoda köt a lélekhez, a testhez, hogy egy élet nem elég ahhoz, hogy rendesen kiismerjük magunkat. Irigylem azokat az embereket, akik könnyen tudnak más témáról is írni és alkotni. De lehet, ez csak kor kérdése és öt-tíz év múlva én is képes leszek eltávolodni magamtól. A testemről 2016 óta készítek aktfotókat analóg géppel és sosem éreztem szégyent vagy kínosságot amiatt, hogy így látnak. Ilyenkor úgy tekintek magamra, mint egy művészeti produktum tárgyára. Számomra az akt egyfajta eszköze az őszinteségnek. A fotóimban nem az volt a célom, hogy a szexualitás domináljon, de mint tudjuk, befogadófüggő, ki hogy értelmez egy alkotást. Mindenesetre szeretem, amit csinálok és szeretem, hogy megoszthatom másokkal, amit esetleg más is meg akar, de nem mer megtenni.
Lesznek még ilyen R központú kisfilmek?
Igen, szeretnék még a jövőben készíteni ilyen kisfilmeket. Jelenleg az SZFE-s diplomafilmem forgatókönyvén dolgozom, ami egy animációs filmterv. Nem meglepetés, hogy egy tinédzserkori élményanyagomból táplálkozik. Elsősorban ehhez szeretnék egy mood videót készíteni, utána folytatnám az R szériát – már hosszabb és tartalmasabb kivitellel. És fontos, hogy a későbbiekben sem fogok szakítani az analóg technikával. Bonyolult, nehéz, de pont ezért okoz örömet.
Készült hozzájuk zine is Édes szorongásaim címmel, amit a tavalyi Ukmukfukk Zinefeszten meg is lehetett venni. Milyen művészeti formában próbálnád még ki magad?
Nagyon vonz a képregények világa. Ez egy teljesen új terep lenne, ahol kipróbálhatnám magam. Emellett az utóbbi időben elkezdtem újra írni, és szívesen illusztrálnám a szépirodalmi szövegeimet grafikákkal, de ez a jövő zenéje. Először be is kéne fejeznem, amiket elkezdtem, elsősorban legyen meg az a két diploma...
