A közönséget elárasztó 3D-hullámban most már igazi üde színfoltnak számít egy-két klasszikusnak ható 2D-s darab feltűnése, ilyen a francia-belga Fantomfiú is, mely a tavalyi Anilogue fődíját is elnyerte. Jean-Loup Felicioli és Alain Gagnol filmjének története két szálon fut, melyek összekapcsolódnak: a metropoliszt rettegésben tartja egy Picasso-festmény arcú gengszter és töketlen bandája, a város egyetlen használható nyomozója pedig lesérül és pont abba a kórházba kerül, amelybe Leo is, a fiú, akinek különleges képessége van: ki tud lépni a testéből. Fizikai síkon súlyos betegségben szenved, szellemként viszont szabadon repkedve kóborol városszerte és másokon segít (pl. más kóborló szellemtesteknek visszatalálni a fizikai testükbe). Alex, a nyomozó az egyetlen, aki emlékszik is rá a szellemtalálkozásból, így kialakul köztük egy baráti kapcsolat, mely a városra leső vészhelyzet megoldásának kulcsa is lesz egyben.

E film legfőbb erénye a látvány és a hangulat: kellemes, krétás-maszatos színezés, a szemnek jóleső színpalettával. Absztrakt, de nem harsány, barátságos és befogadható, kicsit képregényes grafikai világ jellemzi, a figurák egyszerűek, de minimális vonalvezetésükben is eltaláltak. A hátterek is szépek, ízesek, jól működnek, a látványt pedig kellemes zene festi alá. Többször felmerült bennem, különösen a bűnözők ábrázolását látva, hogy szívesen megnéznék akár egy Batman rajzfilmet is ebben a stílusban. A figurák mimikája igencsak szűk tartományú, de szerencsére a francia szinkronhangok adnak nekik egy plusz érdességet, amivel még jobban megtöltik őket élettel. A film animációs stílusa is egyszerű és finom, kerüli a harsányságot, saját határain belül marad, amit viszont jól ellenpontoznak Leo szellemutazásai a megnyúlt, ide-oda hajló testtel. Az egész filmre jellemző egyfajta csendes visszafogottság, mind vizuális technikájában, mind a jelenetek kezelésében és a történetben. Viszont pont ez utóbbin bicsaklik meg.

Pár lényeges kérdésre nem kapunk választ és a film maga nem annyira abszurd, hogy el lehessen kenni magyarázat nélkül, hogy miért is kapta főhősünk ezt a nem mindennapi ajándékot. De mindez még meg is maradhatna egy rejtélyes, spirituális szinten, ha kellő hangsúllyal lenne kezelve. Viszont sajnos a filmnek keretet adó bűnügy felé billen a mérleg és pont ezt a vonalat nem sikerült kellően szórakoztatóra venni, sem pedig valami plusz tartalommal megtámogatni. Ásatag lett, fájóan klisés és szimplán csak ürügyként szolgál. A Fantomfiú ahelyett, hogy a sokkal izgalmasabb és sokkal több kérdést felvető, többrétegű szellem-kérdéssel foglalkozna nagyobb százalékban, megmarad ennek az egysíkú és kicsit óvodás humorú bűnügynek a bontogatásán. A legjobb részek azok, amikor Leo utazásait látjuk, a kapcsolatát családjával, különösen a kishúgával, de ebből sajnos méltatlanul kevés jutott. Ezzel együtt is a film megmarad egy kellemes szinten, szándékai jók, elnyeri a nézői szimpátiát, de hiányérzetet hagy maga után. Kellemes fuvallatként ellebeg, mintha ott se lett volna. A csendesebb filmekre vágyók mindenesetre megtalálhatják benne a számításukat.