Némó, a kis "félkarú" bohóchal története volt a Pixar ötödik egész estés filmje. Érdekes módon több franchise is megelőzte folytatás-ügyileg (Verdák, Szörny Rt., Toy Story), erre a második részre tizenhárom évet kellett várni.

A Pixar-csapat az én szememben azon ritka filmkészítők sorát erősíti, akik szinte sosem hibáznak. Hiába a giccsgyanú, hiába az elkoptatott(nak ható) klisék halmai, történetmesélésben olyan zsenik, hogy jóformán kivétel nélkül mindig átviszik a lécet. Néha becsúszik egy Pixar-mércével mérten talán kevésbé emlékezetes alkotás, mint a Merida, ami ugyan korrekt volt, de a vörös hajzuhatagon kívül nem sokra emlékszem belőle. Máskor viszont még a tétet is emelik, mint az Agymanókban, ahol a dupla rétegű koncepció és az agyturkász tartalom ismét bizonyította, hogy az animáció nem csak bugyuta, gügyögő gyerekműfaj.

A folytatás azonban mindig veszélyes terep (de a Toy Story-t például harmadjára sem sikerült elkoptatni). A franchise-felfogás alapvetően visszatetsző eleme (vagyis hogy termékről beszélünk) sem bántó, mert tökéletes a fúzió: a gondosan felépített történetek önmagukban is helytállnak. A Pixar mindig alapos, sokat törődik a mesével, a karakterekkel, a több milliós bevétel nyilván kellemes járulék, de érezhetően sosem akarják félvállról venni, odakenni a sztorikat. Filmjeik egyszerre könnyen fogyaszthatóak, ugyanakkor megvannak a mélyebb rétegek is: a kecske jól is lakik és talán nem is hülyül el teljesen.

A Némó nyomában cselekményéhez képest a folytatásban egy évvel később vesszük fel a fonalat. Pizsi és Némó helyett ezúttal Szenilláé, a rövid távú memóriavesztéses doktorhalé a főszerep, az ő múltjába ásunk le és az ő családkereső kalandjait követjük végig. Nehéz az ügy, mivel alig emlékszik bármire, viszont akad egy-két bevillanásnyi nyom, minek kapcsán eszébe jutnak rég elvesztett szülei, ezáltal pedig előkerül tulajdonképpeni életcélja, amit sajnos elfelejtett. Elindul hát a keresésükre, mely kaland során új barátok lesznek segítségére: egy menekülőbajnok polip, néhány elkényelmesedett fóka, egy félhülye madár és egy csapat ölelkező vidra (hogy Kautzky Armandot ne is említsük).

A film nagyon jól operál a csoport, a barátság, a család és a kitartás fogalmával. Itt mindenki segít mindenkinek, szinte azonnali jelleggel, ráadásul vészhelyzetben szempillantás alatt tűpontosan reagálnak és pikpakk kikommandózzák magukat a legrázósabb helyzetekből is. Ez az egész filmnek ad egy nagyon felfokozott tempót, alig áll le a cselekmény, végig szórakoztató, ellenben az utolsó harmadban legalább háromszor éreztem úgy, hogy már itt a vége és mégsem. Még mindig befért egy plusz akció, a végén lassítva zuhanó teherautót is kapunk. Szenilla emlékmozaikjai fokozatosan összeillesztődnek és defektje ellenére kiderül, hogy nagyon jó problémamegoldó, ráadásul hatalmas szíve van, amire csak ráerősít a szinkronos verzióban Zakariás Éva érzelmekkel telített hangja.

A Szenilla nyomában méltó módon illeszthető a Pixar-filmek sorába. Humoros, akciódús, a látványvilágra pedig továbbra sem lehet panasz: a víztükör fodrozódásától kezdve a poliptest nyúlós-nyákos felületéig minden precízen kidolgozott. Ugyanez érvényes a drámai pillanatokra is: mérnöki pontossággal kerültek a megfelelő helyükre. Megint csak leírom: igen, klisé, igen, láttunk már hasonlót. Mégis működik. Ebben rejlik valahol a Pixar titka. Szenilla és társai mit sem vénültek, kérdés, hogy ha lesz következő rész, vajon arra is tizenhárom évet várunk majd?