Az idei Oscar-gálán Louis CK adta át a legjobb rövid dokumentumfilmnek járó díjat, amihez hozzátette, hogy ez az egyetlen kategória, amely képes megváltoztatni az alkotó életét. Mert míg a többi kategória jelöltjeiről mindig beszélnek az emberek, addig ennek a szekciónak a győztese sosem gazdagszik meg és nem fogják a filmjét sem emlegetni, ez az Oscar-díj lesz a lepukkant otthonának ékköve. Épp egy ilyen Oscar-díjat nyert 2010-ben Roger Ross Williams a Music by Prudence című rövid dokumentumfilmjével. Erre az alkotására meglehet, hogy nem fognak sokan emlékezni, viszont a Mesés élet című legújabb filmje minden bizonnyal sokakban maradandó élmény lesz, nem csoda, hogy megannyi fesztiválon közönségkedvenccé vált.
A Mesés élet valójában egy coming of age történet, mely egy amerikai srác, Owen Suskind felnőtté válását meséli el, akit hároméves korában autizmussal diagnosztizáltak. Hároméves koráig Owen élete éppen olyan volt, mint bármilyen más középosztálybeli gyereknek: egy szép házban élt odaadó szüleivel, a bátyjával rengeteget néztek Disney-filmeket, sokat játszottak együtt és fedezték fel a világot gyerekszemmel. Aztán Owen egyik napról a másikra megváltozott, elcsöndesedett, befelé fordult, nem tudott aludni, zavarodottnak tűnt a mozgása és a beszéde, a szülei rá sem ismertek és aggódva próbálták megtalálni az okokat. Ez mind a kilencvenes évek elején történt, amikor az autizmus még meglehetősen negatívan szerepelt a köztudatban, így nem csoda, hogy a szülők összeroppantak a hír hallatán. Owen családja megpróbált reménysugarakat keresni, hogy fiuk teljes életet élhessen és ne legyen rájuk szorulva. Egy évig specialistákhoz jártak, kutatták a lehetőségeket, de Owen nem változott és továbbra sem szólalt meg. Majd egy év elteltével, négyéves korában A kis hableány közben megszólalt a fiú: "csak a hangodat" – ismételte Ursula szavait, mikor Ariellel alkut köt a lábakért cserébe. Ami ekkor áttörésnek látszott, az később négy éves újabb hallgatásba merült és már a szakemberek is lemondtak a fiúról. Nyolc éves volt már Owen, mikor a család rájött arra, amit a gyerek már szinte háromévesen tudott, csak kifelé kommunikálni nem. A bátyja születésnapját ünnepelték, mikor újra megszólalt: "Walter nem akar felnőni, épp úgy, ahogy Maugli és Pán Péter sem." A szülők ekkor jöttek rá, hogy a Disney az út a fiukhoz, aki az egérstúdió filmjei által értelmezi a körülötte lévő világot és ezáltal kommunikál az emberekkel.
Owen élete igazából csak ekkor indult el, nyolcévesen, amikor már a szülei is megtalálták a vele való kommunikáció útját, vagyis a Disney-filmek dialógusait felhasználva társalogni a fiúval, aki betéve tudja a stúdió összes valaha készült alkotását és sokkal jobban értette őket, a mondanivalójukat, mint kortársai. A fiú ezt később úgy használta ki, hogy Disney-klubot alapított a suliban, hogy barátokra tegyen szert és ahova nagyjából harminc hozzá hasonló fiatal járt és közösen értelmezték a filmek jeleneteit, így mindegyikük képességeit fejlesztették.
A Mesés élet már a története hihetetlensége miatt is magával ragadó, de igazán közel csak a szereplők hozzák a nézőhöz. Ott van Owen, aki autizmusa ellenére nagyon nyitott, szeret a társaság középpontjában lenni, barátságos, vidám, közvetlen és pont azok a félelmei a felnőtté válással kapcsolatban, mint bárki másnak. A bátyjának is gyerekkorában kellett megismernie az autizmust és kisfiúként kezelni azt, de idősebb testvérként kihagyhatatlan a lányokról és a szexről való diskurzus is, ami egy olyan fiúval meglehetősen nehéz, aki csak Disney-filmeken keresztül értelmezi a világot, ugyanis ezekből az alkotásokból sok (negatív) élethelyzet hiányzik, mint a szakítás, a bullying, a munkavállalás nehézségei, az önállóság, stb. De igazán mély érzelmeket a szülők jelenléte vált ki, akik mindenre úgy emlékeznek, mintha tegnap történt volna és a mai napig mérhetetlenül odaadóak a fiukkal szemben, akire nagyon büszkék is azért, amit elért és könnyes szemmel beszélnek róla. A film ereje éppen ebben rejlik, hogy annak is összeszorul a szíve, aki nem szülő vagy akinek nem beteg a gyereke.
Owen Suskind és apja, Ron, a Mesés élet című filmben
A film nemcsak beszélőfejes interjúkat használ, hanem archív felvételeket, fotókat is és végigköveti Owen mindennapjait a jelenben, ott van vele a családja körében és a szakemberekkel való megbeszéléseken is. A fiú érzéseinek illusztrációjaként pedig a Disney-jeleneteken kívül eredeti animációs betéteket is használ, amik Owen élete előrehaladtával változnak, színesednek és nagyon átélhetően adják át a fiú lelkivilágát. Owen az iskolai megalázások hatására elkezdett rajzolni (egyébként tényleg nagyon jól), de nem főhősöket rajzolt, hanem mellékszereplőket: Jágót, Balut, Rafikit, Timont, Philoktétészt, Csészikét, a törpéket és a hiénákat, akiknek úgy érezte, hogy ő a védelmezője. Ezeket a karaktereket a saját életéből vett történetekbe írta bele, ami által pedig saját magát biztosította be és védte meg, mondhatni kialakított egy fiktív baráti társaságot, akik mindig ott vannak a bajban és sosem hagyják el egymást. Leírhatatlan mennyi érzelem van ebben az autista fiúban, aki még csak most, huszonhárom évesen lépett ki a felnőttlétbe, történetét pedig legalább ennyi érzelemmel, nagyon érzékenyen és együttérzően dolgozza fel Williams.
De nem úgy kell elképzelni a Mesés életet, mint valami szomorú, megható családi történetet. Ahogy az Origo is írta a Karlovy Vary-s vetítés után: "egy igazi érzelmi hullámvasút, amit lehetetlen sírás és nagyon sok nevetés nélkül végignézni." A film tele van vidámsággal és életszeretettel, akárcsak Owen és akárcsak a Disney-filmek. Inspirálóan hat, hogy még a legkilátástalanabbnak tűnő helyzetből is van kiút, nem is hinnénk milyen egyszerűen. Végülis minden emberrel való kapcsolatteremtésben a legegyszerűbb út azon keresztül vezet, amit szeret, ez pedig Owen esetében az animáció.
Animációs szekvencia a Mesés életből
A Mesés életet a Budapesti Nemzetközi Dokumentumfilm Fesztiválon (BIDF) lehet megnézni összesen három alkalommal, ahol a vetítések után kerekasztalbeszélgetéssel is várják az érdeklődőket.
