Az Uránia Nemzeti Filmszínházban március 22-én 16 órakor Dargay Attila Szaffi című filmjének 30. jubileumi vetítését rendezik meg, melynek kísérőfilmje Dargay 1967-es Variációk egy sárkányra című rövidfilmje lesz. A film mellett egy kiállítás is látható lesz a Szaffi képes forgatókönyvéből.
Facebook-esemény: https://www.facebook.com/events/666465690143435/
Jegyek: http://urania-nf.hu/esemenyek/339/2015/03/22/dargay-attila-szaffi
A tárlat az első amatőr trükkfilmkísérletektől a videómegosztókon nézőcsúcsokat döntögető kortárs animációs kisfilmekig mutatja be a magyar animáció sokféle és változatos történetnek legfontosabb állomásait, máig kiemelkedő filmjeit, a technika fejlődését és a filmek mögött álló alkotókat.
A magyar filmgyártás történetének egyik legszínesebb fejezete az animációs film. Olyan máig népszerű karaktereket köszönhetünk neki, mint a Kiskakas, Gusztáv, Vuk, a Mézga család vagy Grabowski. És noha az animációs rendezők játékfilmes kollégáikhoz képest kevésbé ismertek, nem kell senkinek sem bemutatni a magyar animáció máig legnépszerűbb alkotásait jegyző Macskássy Gyulát, Dargay Attilát, Nepp Józsefet, Foky Ottót, Ternovszky Bélát, Cakó Ferencet, Varga Csabát vagy M. Tóth Gézát, valamint a magyar animáció olyan jeles művészeit, mint Jankovics Marcellt, a Magyar Művészeti Akadémia alelnökét, illetve Gyulai Lívisuzt és Orosz Istvánt, az MMA rendes tagjait.
A százéves múltra visszatekintő magyar animáció története 1914-ben kezdődött Kató-Kiszly István trükkfilmjeivel. A rendszeres animációsfilm-gyártás a Macskássy Gyula vezette budapesti reklámfilm-műteremben indult el a 30-as, 40-es években. Szintén Macskássy érdeme, hogy a II. világháború után sem szakadt meg a rajzfilmgyártás. Az 50-es években formálódott állami Pannónia Filmstúdió vált a magyar animáció fénykorának alapintézményévé, ahol a 60-as évektől egymás után születtek a ma is ismert animációs mozifilmek és tévésorozatok, valamint a külföldi fesztiválokon nagy sikerű művészi animációk, többek között Rófusz Ferenc 1980-ban készült A légy című filmje, amely az első magyar film volt, amely Oscar-díjat kapott. A rendszerváltozás óta eltelt 25 év a gyártási és financiális nehézségek ellenére is bővelkedik kultikus filmekben és nemzetközi sikerekben, példaként ott van az Oscar-jelölt Maestro, az Annecy-fődíjas Nyócker!, vagy a videómegosztókon is milliós nézőszámot elérő, 100 részes Magyar népmesék. A kortárs magyar animáció utánpótlásának egyik legfőbb intézménye a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem, a MOME-s diákmunkák mind gyakrabban szerepelnek sikerrel a világ legrangosabb fesztiváljain.
A MAGYAR ANIMÁCIÓ 100 az első amatőr trükkfilmkísérletektől a videómegosztókon nézőcsúcsokat döntögető kortárs animációs kisfilmekig mutatja be ennek a sokféle és változatos animációsfilmes történetnek a legfontosabb állomásait, máig kiemelkedő filmjeit, a technika fejlődését és a filmek mögött álló alkotókat.
A kiállítás magyar–angol nyelvű. A képekkel gazdagon illusztrált szöveges tárlatot klasszikus és kortárs magyar animációsfilmekből összeállított vetítési program kíséri a Vigadó kiállítóterében berendezett vetítőteremben. Az eredeti bábok és a rajzfilmekből vett eredeti képek révén a látogatók betekinthetnek az animációs film készítésének kulisszatitkaiba is.
A kiállítás a 150 éves Pesti Vigadóban 2015. február 11-étől március 29-éig látogatható.
Forrás: MMA
Edvard Munch Sikoly című képe ma már éppen annyira a popkultúra része, mint Andy Warhol Marilyn Monroe-ról vagy Elvisről készült szitanyomatai, az Eiffel-torony vagy a Star Wars. Ez nem csupán annak köszönhető, hogy a szóban forgó kép az egyik legdrágább és a tolvajok által is az egyik legkeresettebb festmények közt van, de Wes Craven kultikus horrorja, az 1996-os Sikoly is jócskán közrejátszott abban, hogy a fiatalok is felfigyeljenek az expresszionista festészet egyik alapkövét jelentő alkotásra. A filmben még inkább eltorzítva jelenik meg az ominózus arckifejezés, ami ma már halloweeni partik vagy bolondballagások elengedhetetlen jelmezévé vált.
The Scream - Sebastian Cosor - Safe-Frame.com from Sebastian Cosor on Vimeo.
Ebben a rövidke, videoklipnek is nevezhető animációban életre kel Munch Sikolyának világa, ami akkor tenné fel az i-re a pontot, ha festményanimáció lenne, ezzel is reflektálva az eredeti műre, de marad csupán számítógépes animáció. Megelevenedő festményeket viszont nem először látunk a mozivásznon, gondoljunk csak az Éjszaka a múzeumban második részére (Amerikai gótika, Roy Lichtenstein Síró lánya, Edward Hopper Éjjeli baglyok című képe), vagy a Bolondos Dallamok – Újra bevetésen múzeumi kergetőzős jelenetére, amiben Munch képe is megjelenik, a sikoltó ember szerepében pedig Elmer Fudd-dal.
A román rendező, Sebastian Cosor ebben az animációs filmben is visszanyúl az eredeti képhez, annak világába belépve játszódik a történet: két férfi sétál végig egy hídon a halálról elmélkedve. Mindezt egy intertextus teszi érdekessé, méghozzá a Pink Floyd The Dark Side of the Moon című 1973-as albumán szereplő The Great Gig in the Sky című dal átvétele. Nemcsak a zenei aláfestést adja, hanem valóban szó szerinti átvétel is történik a szám szövegéből: „I’m not frightened of dying, any time will do, I don’t mind. Why should I be frightened of dying? There’s no reason for it, you’ve gotta go sometime. …I never said I was frightened of dying.” – mondja a kisfilm egyik szereplője is, miközben a másik nyugtatja, hogy azzal sincs semmi baj, ha fél a haláltól (habár az animációban ezzel a vitával kissé ironikussá válik Munch festményének zsigeri borzalma).
Így a két mű, a festmény és a dal mondanivalója összeér egy mozgóképes alkotásban, mindezt egy újabb értelmezésbe ágyazva. Munch festménye a sikoltó személy beesett arcával, kidülledő szemével és az örök némaságra kárhoztatott kiáltás pillanatával kelt szorongást, nyugtalanságot, iszonyatot és rémületet, Pink Floyd dalának központi témája pedig a halál, az ismeretlentől, a létezés megszűnésétől való félelem (illetve annak hiánya), amiben Munch Sikolya hallhatóvá válik Clare Torry vokálozásával. Az újabb jelentés, illetve az eredeti feloldása, lágyítása éppen ebben az áriában érhető tetten, az animációban így az éneklő ember (aki meglehetősen hasonlít Gollamra) már nem szorongást vagy nyugtalanságot testesít meg, mint Munch képén, hanem a felszabadulást, a könnyedséget, az érzelmeknek átadott testet és lelket.
Az írás eredetileg a Hetedik sor közepe című oldalon jelent meg.
A filmtörténet közel 120 éve alatt megannyi rendező és színész közt alakult ki szoros barátság, vagy váltak egymás kedvenc alkotótársává, akik a közös munka során olyan jól tudtak együttműködni, hogy nem csupán filmjeik, de kapcsolatuk miatt is emlékezetesek a mai napig. Viszont egy páros sincs, aki annyi kritikát kapna, mint Tim Burton és Johnny Depp, aki egyébként egy videóban leplezetlenül csinál viccet magából és ebből a kiszámíthatóságból, ami Tim Burton filmjeinek színészgárdáját illeti. Még ha az utóbbi időben inkább elégedetlenek is a rajongók a közös filmjeikkel (Alice Csodaországban, Éjsötét árnyék), azért jó pár klasszikussal ajándékozták meg a nagyközönséget (Ollókezű Edward, Ed Wood, Az Álmosvölgy legendája vagy a Halott menyasszony).
Harry Partridge éppen ezt a barátságot használja a lehető legszatirikusabb módon a Johnny Depp in Burtonland című másfél perces rövidfilmjében, ami – állítása szerint – hat nap alatt készült el, mindenféle előretervezettség és forgatókönyv nélkül. Johnny Depp figurája Burtonvilágba kerül, ahol a rendező maga a Bolond Kalapos, Csodaországa pedig a filmjeit jellemző egyedi stílusvilág elemeiből épül fel: csokoládéfolyó a Charlie és a csokigyárból, nagyra nőtt növények az Alice Csodaországbanból, borbélyüzlet a Sweeney Toddból, de még a Karácsonyi lidércnyomás kunkorodó hegyei és a Michael Keaton-nak állított Batman-emlékmű is része a történetnek.
A videó megköveteli a közönség nyitottságát, sem a rendezőt vagy a színészt, sem a közös filmjeiket nem rántja le az olcsó paródiák közé, csupán arra a közhelyre kontrázik rá, amivel a kritikusok nyitnak minden utóbbi Burton-Depp filmmel kapcsolatban.
Edgar Allan Poe vitathatatlanul a filmművészet egyik legfelkapottabb inspirátora, különösen, ha a horrorra és társműfajaira gondolunk. Pedig művei nagy része közel sem olyan alkalmas filmadaptációk alapanyagának, hiszen a filmek többségének a történet, a cselekvések sorozata a lényege, Poe írásai pedig legtöbbször a lelki folyamatok mélyére kívánnak hatolni, egy állapot feltérképezését célozzák (például A fekete macska, A kút és az inga vagy a mai animáció alapjául szolgáló Az áruló szív), tehát éppen magát az akciót csökkentik minimálisra, vagy vonják ki teljesen. A felszínen valóban úgy tűnik, hogy ezek a novellák remek felhasználási alapot jelentenek, de csak azért, mert a cselekménytelenséget ellensúlyozva Poe a fogalmazásmóddal képes az olvasó gondolatait rendkívüli módon beindítani. Precízen leírt rémlátomások ezek, melyekben a stabilitását vesztett szubjektum meglehetősen reálisan jelenik meg.
A filmtörténetben több száz Poe-adaptációt tartanak számon, de vajon hányat ismerünk közülük? A legközismertebb valószínűleg az 1968-as Különleges történetek című szkeccsfilm, ami három Poe-novellát visz filmre: Roger Vadim a Metzengersteint, Louis Malle a William Wilsont és Federico Fellini a Belzebubé a fejem-et (a filmben Tobby Dammit címen szerepel). Ez inkább rendezői, mintsem kiválósága miatt került a köztudatba, ám animációs terepen már 1953-ban készítettek egy minden ízében elismerésre méltó rövidfilmet.
Az 1953-ban készült The Tell-Tale Heart Poe 1843-as Az áruló szív című novelláján alapul. A rajzfilm főszereplőjét egy vizuális inger hajszolja őrületbe, egy öregember hályogos keselyűszeme. Ezt a tébolyba kergető undort és viszolygást csak az öreg meggyilkolásával tudja felszámolni hősünk, aki egyes szám első személyben narrálja is lelkiállapotát és belső vívódását. A narrátor James Mason, akit az Észak-északnyugatból, a Vaskeresztből vagy a Lolitából ismerünk. Az animációs film képi expresszivitása mellett a hanggal is ügyesen játszik: a kezdetben vizuális inger egyre fordul át akusztikusba (a szem látványából a szívdobogás képzelt hangjára), amivel a néző számára láthatatlan főhős irracionális megszállottsága még jobban felerősödik és egyben átvált bűntudatba.
The tell tale heart from Xuan Prada on Vimeo.
A The Tell-Tale Heart gyártója, az ’50-es években kibontakozó UPA, a Disneyvel szembeni rajzfilmesztétikájával határozta meg magát, ennek pedig legszebb példája és eredménye ez a rövidfilm: ez volt az első animációs film, ami X besorolást kapott, tehát kizárólag felnőttek számára volt ajánlott. 1953-ban legjobb animációs rövidfilm kategóriában Oscar-díjra is jelölték (a szobrot végül egy Disney-alkotás vitte haza). A filmamellett, hogy felettébb szöveghű, forgatókönyvírói néhány helyen eltértek az eredetitől, különösen a befejezésnél, amivel plusz csavart (és keretet) adtak a történetnek, de ez nem vált sem az alapsztori, sem az animáció mondanivalójának kárára.
Az írás eredetileg a Hetedik sor közepe című oldalon jelent meg.
Gyerekként valószínűleg senkinek sem maradt ki videóélményeiből a Disney-féle Pinokkió, vagy a közel ötven évvel későbbi Ollókezű Edward. Ezeket látva én csak csodálni tudtam az alkotó és teremtménye viszonyát, ami már túllépte az ésszerűség kereteit és mester-tanítvány, majd apa-fiú kapcsolattá fejlődött. Aztán gimnáziumban olvastam Mary Shelley Frankensteinjét és értetlenül álltam dr. Frankenstein előtt: miért tagadja meg undorodva saját munkájának eredményét, aminek szinte az életét szentelte, miért riad vissza tőle és a felelősségtől, miért akarja elpusztítani. Geppetto is Pinokkió keresésére indult, ahogy tette ezt a doktor is, és Edward külsejétől is megrettentek az emberek, ahogy Frankenstein „szörnyétől” is, de készítőik minden nem emberi tulajdonságuk ellenére is szerették őket. Frankenstein viszont megalkotott egy lényt, aki nem született eredendően gonosznak, csupán külseje volt taszító. Fenséges és egyben szörnyű teremtmény, aki életre kelésétől kezdve el volt átkozva, ki volt szolgáltatva az embereknek, de legfőképpen teremtőjének, akit ráadásul apjának tartott.
Shelley története megannyi filmnek, irodalmi és képzőművészeti alkotásnak adott alapot, és sok közülük nem csak negatív tartalommal telt meg. A plasztikai animációk kapcsolódnak legszorosabban a frankensteini teremtéshez, különösen a bábforma, hiszen fizikai értelemben szorosabban is kötődik az emberi testhez és annak mozgásához, aminek saját világot és életet is adnak filmjeikkel az alkotók.
Az ausztrál Christopher Kezelos munkásságát nézve is észrevehetjük a Shelley-művel való kapcsolatot. 2009-es, jó pár díjjal jutalmazott, stoptrükk technikával készült kisfilmje, a Zero középpontjában a Frankenstein-történet teremtés utáni, társadalmi kérdései állnak: az osztályrendszer, a kirekesztettség, az intolerancia, a külsőből való elítélés és a rasszizmus témáit vizsgálja a belső szépséggel és a szeretettel vegyítve, de a végén már ott van az újító és meghökkentő születés is.
2011-es The Maker című rövidfilmje viszont már eleve a teremtés folyamatára épít, ahogy ezt a cím is sugallja. A rövidfilm egy furcsa világban, vagy inkább szobában játszódik, ahol egy különös, nyúlra emlékeztető lény fut versenyt az idővel: míg le nem jár az ideje egyetlen feladatot kell teljesítenie, ami értelmet ad az életének, vagyis teremtenie kell. A rendező szerint a The Maker a szeretteinkkel töltött rövid idő fontosságát hangsúlyozza, hogy ezt a rövid időt mennyi mindennel kell megtölteni, és hogy az életünk pont olyan, amilyennek mi magunk alakítjuk. Fordított Frankenstein-történet, amiben a teremtő szereti a teremtményét, kihasználja az együtt töltött időt, sőt, párjaként kezeli. Ha belegondolunk, szép párhuzam Frankenstein menyasszonya „szörnnyé” válásának momentumával, amivel a teremtmény is társra talál. Csak itt a villámcsapás helyett a zene, pontosabban a hegedűszó kelti életre azt.
Ugyanis a hegedűmotívum is meghatározza a nyúlszerű lényt, ezzel magát a történetet is. A zene, amit hallunk, az ausztrál Paul Halley Winter című műve, amiben keveredik a tradicionális és a modern stílus is, ahogy a film látványvilágában és történetében is, egyben az események szervezőeleme is lesz.
A The Maker egyébként amilyen professzionális lett mint kisfilm, olyan low-budget módon készült. Három városban is dolgoztak rajta egyidőben (Londonban, Ohioban, Sydneyben), de az internet adta lehetőségek miatt nem kellett találkozniuk a készítőknek. Az egyik alkotó ráadásul home made szerkezetekkel, DIY módon szkennert vagy éppen biciklikereket használt a kamera mozgatásához (utóbbi jelenet hasonló lett volna a Szédülés híres csókjelenetéhez, de végül nem került a filmbe). Erről videó itt található.
Az írás eredetileg a Hetedik sor közepe című oldalon jelent meg.