Városi ember már nem vágja el a csirke nyakát, nem dolgoz fel disznót, és szarvasra is ritkán lő az erdőben. A modern világban nem tudjuk milyen ölni, de ösztönösen foglalkoztat minket a kérdés: mi hajtja azt az embert, aki ölni készül?

A 23. Anilogue-on a zsűri külön elismerésében részesült Félix Dufour-Laperrière kanadai francia rendező filmje, A halál nem létezik (La mort n'existe pas), mely kíméletlenül szembesít az ösztönös emberi bűnnel, az ölés aktusával.

A történet szerint fiatal terroristák csoportja megtámadja a gazdag és hatalommal bíró idős pár villáját. Az akcióban mindegyik fiatalt lelövik, kivéve Hélène-t, aki halott társait hátrahagyva elmenekül az erdőbe, ahol egy olyan elképzelt térbe lép át, amelyben lehetőséget kap, hogy változtasson a történteken. Döntenie kell: újra a fák között maradva végignézi, ahogy lemészárolják szerelmét és barátait, vagy csatlakozva hozzájuk ő is gyilkossá válik.

Magyarországra ritkán jutnak el a francia animáció újdonságai, és ezen nem is muszáj kisujjunkat eltartó sznobériával felháborodnunk. A 23. Anilogue viszont szerencsésen változtatott ezen: a tavalyi cannes-i és annecy-i debütálások után idén Budapesten vetítették először Sylvain Chomet egész estés életrajzi moziját, az Egy csodálatos élet című filmet a fesztivál nyitóünnepségének keretében.

Nagy teher nehezedhetett a rendezőre, hiszen Chomet majdnem tíz év kihagyás után vállalkozott önálló szerzői film megvalósítására. Emellett műfaji szempontból is a saját árnyékát kellett megugrania. Az Egy csodálatos élet életrajzi alapú, nosztalgikus történet, alkotónk pedig korábban is a retrospektív, múltba helyezett komédia zsánerében mozgott otthonosan: Az illuzionista című filmjében a háború utáni francia vígjáték klasszikus alakja, Jacques Tati önéletrajzi ihletésű forgatókönyvére épített, de az itthon talán jobban ismert Belleville-i randevú című komédiája szintén a múlt századi hangulat megidézését helyezte középpontba.

A traumatikus gyerekkorán túljutott Rita (Ai Mikami) egyetlen vágya a változás, bár arra talán ő sem számított, hogy azt pont egy földönkívüli növény rémuralma hozza majd el. A páfrányfélékre hajazó, a kék és a lila árnyalataiban úszó faóriás a bolygót mintegy gombafonálszerűen köti gúzsba, saját védelméről pedig a termésekből kikelő fenevadak gondoskodnak. Az égből alászállt anomália titkát egy tehetetlen tudóstársaság mellett a gyökérzet eltakarításán dolgozó takarítóbrigád igyekszik megfejteni, aminek önkéntes kötelékében szolgál a film mogorva kamaszlánya is. De ahelyett, hogy hősnőnk végre maga mögött hagyhatná terhes múltját, be kell érnie annak sokadszori újrajátszásával: miután Rita egy időhurok fogságába esik, nemcsak saját és társai halálát kell újra és újra átélnie, hanem felejtésre szánt emlékeit is.

Az Egyetlen út: ölni az árulkodó címnek megfelelően valóban nagy hangsúlyt fektet a látványos harc- és akciójelenekre, de amiért ez a film mégiscsak beilleszthető a jól ismert időhurok-narratívákba, az a főhős fokozatosan kikényszerített átváltozása: a makacs, kapcsolódásra képtelen fiatal a sokadik kínhalál, de még inkább az ismétlődő életek "végigjátszásai" során szép lassan hozzászokik saját magához. A műfaj zászlóshajója az Idétlen időkig, amiből aztán egy sor hasonszőrű alkotás nőtte ki magát, gondoljunk csak a 2020-as Palm Springsre. Ezekben a történetekben közös, hogy az időcsapdába esett szereplőknek nem csak a menekülőutak megtervezésére, hanem önmaguk megfejtésére is szinte végtelen idő áll a rendelkezésre, amihez a rendszer mindig társat rendel – talán, mert az önmegvalósítás a másik nélkül nehezen elképzelhető. Nincs ez másként az Egyetlen útban sem, ahol a visszahúzódó, rövid élete során nem kevesebb traumát felhalmozó Keiji (Natsuki Hanae) lesz Rita játékostársa. Az anyai szeret nélkül felnövő Ritának és iskolai bullyingon edződött újdonsült partnerének azonban még a határidő-dramaturgia kényszerítő hatásával is szembe kell néznie: időhurokba szorult sorstársaikkal ellentétben nekik véges számú próbálkozás jutott osztályrészül.

A Decorado Alberto Vázquez képregényrajzoló és animációs rendező sötét meséje egy antropomorf egér egzisztenciális kríziséről és az őt körülvevő világról. 2010-ben látott először napvilágot a történet képregény formájában, majd hét évvel később olyan rövid animáció készült belőle, amely gyakorlatilag előzetese is lehetne a tavaly bemutatott, másfél órás változatnak.

A decorado spanyol szó, jelentése díszített, berendezett, dekorált. Találó cím, ugyanis a főhőst, Arnoldot az a furcsa érzés fogja el életének nagyon sötét és kilátástalan pontján, hogy a körülötte lévő világ csupán színjáték. És annyiban igazat is adhatunk neki, hogy a társadalom, amit megismerhetünk a filmből, valóban velejéig romlott. Mindent az úgynevezett ALMA (Almighty Limitless Megacorporative Agency) cég irányít, az emberek mélyszegénységben élnek, a hatalom által kiosztott, „boldogságot okozó" pirulákat szedik és minden lépésük le van követve. A várost körülvevő erdő el van zárva tőlük, ráadásul veszélyes lények lakják, így a menekülés gyakorlatilag lehetetlen.

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy gondtalan család valahol a világ végén, akik nevetve töltötték együtt minden percüket. A Mesék a bűvös kertből nyitó életképe alatt talán a felnőtt nézőnek sem jut eszébe, hogy sajnos még a bábanimációkban sem tarthat minden örökké. Pedig a hétvégére megérkező három unokát hamarosan már csak magányos nagypapájuk fogadja. A házon eluralkodó csend betöltésére magukra vállalják a nagymama mesélőszerepét, és hamarosan színes-hangos történetekkel vigasztalják egymást, felfedezve a történetmesélés gyógyító erejét a gyász feldolgozásában.

A kerettörténet három stilisztikailag eltérő, de tartalmukban összehangolt rövidfilmet fűz össze egész estés animációvá. A tíz éven át készülő projekt darabjait egymástól független alkotók hozták létre: az első esti mesét (The Orphans) a cseh David Súkup, a második történetet (The Old Apple Cores) a szlovák Patrik Pašš, míg a harmadikat (Yesterday’s Newspaper) a szlovén Leon Vidmar adaptálta. Az antológia szerves egységét nem csak a francia Jean-Claude Rozec által rendezett, keretként szolgáló, negyedik történet teremti meg, az epizódok egyenként Arnošt Goldflam cseh író Of Unwanted Things and People könyvének történeteit dolgozzák fel. A fantáziadús, mókás részletekkel feldúsított epizódok alaphelyzete végig az marad, hogyan élhetjük meg az elkerülhetetlen találkozást az elmúlással.

A Csongor és Tünde a legjobb rendezés, a legjobb karakteranimáció és a legjobb szinkron díját is elnyerte Brazília animációs filmfesztiválján, az Animaverso-n. A boldogságot kereső királyfi és a gyönyörű tündér meséjének animációs mozifilm feldolgozása nézhető a FILMIO-n.

A brazíliai Florianópolis-ban megrendezett Animaverso nemzetközi fesztiválon a világ minden tájáról érkező animációkat mutatnak be, különös hangsúlyt fektetve a látványvilág minőségére és az erős, karakterközpontú történetekre. Az animációk nemzetközi ünnepét március 27. és 30. között rendezték meg a Centro Integrado de Cultura-ban.

Különösen figyelemre méltó, hogy a nemzetközi mezőnyben a magyar szinkront is díjazták, jelentőségteljes visszajelzés a hazai szinkronszakma színvonaláról.