Az idei, 2020-as képregénydíjak közül az egyiket, a legjobb képregénynek járót női alkotók nyerték: A vízitündér c. képregény első részéért Maria Surducan és Benczédi Anna Júlia kaptak díjat. A zsűrizése során kezdtünk el arról beszélgetni Herczeg Zsófival, hogy bár a képregény és a zine hasonló eszközöket használó kifejezési formák, az animáció pedig szintén rajzolt történetelmesélő médium, a kortárs képregényes, zine-es és animációs közegekben mégis másfajta megközelítések, témák futnak, és nagyon eltér az alkotók között a nemek aránya: irtó kevés női képregényalkotó van, a képregénykiadásban kevés a női szereplő, a képregénypiacon kevés a női olvasó.
Maria Surducan, Benczédi Anna Júlia: A vízitündér
Ennek okait nyilván nem abban kell keresni, hogy önmagában a képregény férfiasabb volna – hanem struktúrákban, a közegek magukkal hozott hagyományaiban, és abban, ahogy szerveződnek. Az alábbi, kétrészes cikkben ezeket az okokat térképezem fel, remélve, hogy tudatosításukkal jobban megértjük, miért találja meg a képregény Magyarországon a nőket olyan lassan – miért találják meg a női alkotók és olvasók a képregényt olyan lassan. A szöveg egy korábbi tanulmányom némileg módosított újraközlése, mely eredetileg a Csillagszálló 2019/4-es számában jelent meg.